Aki a szívével ír

Farkas Zsuzsa Magyar Életfa díjas publicista, szerkesztő, pedagógus 1943-ban született Újvidéken. Magyartanári diplomáját megszerezve két évig tanárkodott, majd a Magyar Szó lektora és publicistája lett nyugdíjaztatásáig. Sok ezer gyerek mint a napilap Napsugár elnevezésű, népszerű gyermekrovatának szerkesztőjét zárta a szívébe. Számtalan Napsugár-találkozót tartott iskoláikban, amelyekre neves vajdasági és anyaországi írókat, költőket is meghívott. Többek között Domonkos István is, a népszerű Domi gitárját pengetve ott adta elő saját megzenésítésében újszerű, mókás gyermekverseit, s lopta be magát a gyerekek szívébe, akik azóta is lelkesen szavalják ezeket a verseket az évente megrendezett szavalóversenyeken a többi kedvenc: Fehér Ferenc, Brasnyó István, Pap József, Fehér Kálmán, Jung Károly, Szűcs Imre és a többiek verseivel együtt.

    Zsuzsa sohasem maradt veszteg az íróasztalánál. Kíváncsi szemmel, nyitott szívvel járta az országot, magnóján interjúkat, vallomásokat, portrékat, riportokat rögzített, amelyek először a Magyar Szóban és a Hét Napban jelentek meg, majd később könyv alakban is napvilágot láttak. Mindig is szenvedélyesen érdekelték az emberek. Értelmiségiek, művészek, nyelvészek és kétkezi munkások. Egész Vajdaságot a szívébe zárta, és a látottakat időnként felmutatta az olvasóknak. Mint Várady Tibor Zsuzsa legújabb könyvének fülszövegében írja: „Aki elolvassa ezt a könyvet, annak esélye van rá, hogy lássa és érezze, kik vagyunk és hol vagyunk.”

    Farkas Zsuzsa több könyvet is magáénak tudhat. A legújabb, amelyet most ismertetni fogok, a negyedik publicisztikai jellegű könyve. Címe Délvidéki fényes percek, alcíme Arcok, idők, történetek, és a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg 2024-ben. A majd 400 oldalas, számtalan dokumentumfotóval és a riportalanyok arcképeivel dúsan illusztrált, mutatós, nagy formátumú könyv számtalan fejezetből áll: Vallomások, Interjúk, Portrék, Riportok, Jegyzetek, Karcolatok. Valamennyit Zsuzsa áradó mesélőkedve, lenyűgöző és azonnal rabul ejtő színes, lírai foglalatú táj- és helyszínleírásoktól, életszerű párbeszédektől hemzsegő stílusa hatja át, és ami egyedivé teszi, az a nagy-nagy szeretet és jóakaratú, segíteni akarással bélelt kíváncsi odafigyelés, amellyel a megkérdezetteket szinte körülöleli.

    A Vallomások sorozatban elsősorban ötven- és hatvanéves érettségi találkozókon beszélget el a világ minden tájáról összesereglett, egymással találkozni vágyó véndiákokkal. S olyan melegséggel közelíti meg riportalanyait, hogy azok annyira megnyílnak előtte, hogy tartózkodás nélkül vallanak életük legbizalmasabb, legéletbevágóbb pillanatairól is. Az időnkénti elbizonytalanodásról, ellankadásról idegenben, a gyakran nyelv- és hagyományvesztő utódokról. Látogatóba jönnek csak haza, s a második, harmadik nemzedék már nem érti, miért sírnak és mosolyognak egyszerre a nagyszülők velük találkozván, készítve nekik a mákos csíkot, a csigatésztás aranyló húslevest, s nem érinti már meg a szívüket az öregek ajkáról elhangzó gyönyörű „lelkem, gyöngyöm, rubintos virágom”. Akadnak közöttük vidám emlékek is: „Egyikük a híres »elektrotechnikusok« csoportjából például, akire a legbüszkébb az osztály, a világ legnagyobb telefonközpontját szerelte fel (a moszkvait), most Zágrábban él, ahol diplomázott, de gyakran megfordul Abbáziában is. Egy ilyen alkalommal kívántak találkozni vele az ott nyaraló egykori diáktársai s nem tudván, melyik hotelban szállt meg, elkezdték teljes erőből fütyülni valamennyi szálló előtt a Száz liba egy sorban-t. S nem csalódtak. Egyszer csak megjelent az egyik szállónak az erkélyén az idegenbe szakadt cimbora, s kitörő örömmel kurjantotta: „Rögtön tudtam, hogy ezek csak ti, zentaiak lehettek!”

    A Beszélgetések közösségünk kiemelkedő személyiségeivel sorozatban többek között Fehér Kálmánnal beszélget közvetlenül az után, hogy hazatért Bangladesből, a százhúszmillió kéregető országából, ahol mint nagykövet sokszor derékig érő szennyezett vízben vitte be a legfrissebb jelentéseit házuktól a nagykövetségre, s ótvart kapott valamilyen ételtől amőbákat. Az őslakosok már immunisak ilyen „apróságokra”, de az európai ember bizony megszenvedi. Mégsem ment haza idő előtt gyógykezeltetni magát, mert úgy érezte, feladatot vállalt, amelyet teljesítenie kell. Néhány interjúalanyával több ízben is foglalkozik könyvében. Fehér Kálmánnal hetvenedik születésnapja apropóján is találkozik csókai kis szülőházában, ahol magányosan tengeti napjait, és gyümölcsfái között a végtelen csendet hallgatja. A kérdésre, hogy miért nem jár többet Újvidékre, ezt válaszolja: „Mert a barátaim »szelektív amnéziában« szenvednek, és úgy érzem, hogy amit én barátságnak hittem, az nem volt barátság, hanem csak érdekeken alapuló közösségvállalás.”. A „szemérmes, szenvedelmes” Pap Józseffel ezerszínű virágoskertjében és versei között találkozik, aki éppen kiadni készül összegyűjtött verseit, s rezignált szavait hallgatva Zsuzsa emlékezteti egy emlékezetes versidézetére. „Lobogni – a Semmi ellenében”. Érdekes, hogy a nyolcvanéves Németh Istvánnal „levélpostás” interjút készít, de megszólaltatja az akkor éppen Rotary Irodalmi Díjban részesült Lovas Ildikót, a Bazsalikom Műfordítói Díjat kapott Paszkal Gilevszkit, a Szirmai-díjban részesült Várady Tibor akadémikust, Szegedy-Maszák Mihály akadémikust, irodalomtörténészt, Arany Zsuzsannát, a Kosztolányi kritikai kiadás forrásgyűjtésének koordinátorát, Gyurkovics Hunor festőművészt, a Nagyapáti Kukac Péter-díjban részesült Sagmeister Peity Laurát, hatvanadik születésnapja „tájékán” Szajkó István festőművészt, Balázs-Arth Valériát, a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon szerzőjét, akiről megjegyzi, hogy maga is egy élő lexikon, Pekár Tibor zenetanárt, hegedűművészt és művelődéskutatót, világhírű zeneszerzőnket, Lévay Szilvesztert, aki München melletti otthonában ma is azt vallja, hogy: „Én egy büszke szabadkai vagyok”, Kemény Gábor nyelvészt, nyelvművelőt, a Lőrincze-díjas Pomozi Pétert, egyik kedvenc tanárát, a hetvenéves Ágoston Mihályt, híres református püspökeinkre leszármazottaik emlékeznek, Szakály József címzetes préposttal vajdasági magyarságunk mai (2020-as) helyzetéről beszélget, látogatást tesz Tóthfaluba az ezerkezű Utasi Jenőnél, Purger Tibort, napilapunk „amerikai emberét” a cseppet sem zökkenőmentes múltról és jelenről faggatja, elbeszélget Brenner Jánossal, a vajdasági újságírás doyenjével, a Napleány-díjas J. Garay Bélával, az Aranytoll-díjas Kartag Nándorral, az ördög farkát megfogni vágyó karikaturista és publicista Léphaft Pállal, Dormán László fotóművésszel, aki úgy ment el, hogy mégis mindig itt maradt, a Köztársasági Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett Dezső Jánossal, a „határok nélküli magyarral”, a Szenteleky-díjas Bordás Győzővel, aki mindent a „rólunk, nekünk, érettünk” jegyében tett, Dévavári Beszédes Valériával, aki úgy érzi, hogy „engem szeretett a Jóisten”, Csányi Erzsébettel, a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium elnökével, az Arany János-díjban részesült Gábrity Molnár Irénnel és a soha meg nem alkuvó hetvenéves Ricz Péterrel. S milyen beszélgetések ezek! Zsuzsa úgy tud kérdezni, hogy a jól felkészült riporternek már a kérdései is telve vannak ismeretanyaggal, a lényegre, a fontos momentumok felé tereli a beszélgetést, de a kérdezettet hagyja elmélyülni, látszólag eltájolódni, hogy a számára legrejtettebb, legmélyebbről fakadó kérdések, dilemmák és célok is napvilágra kerüljenek.

    Az Együtt – házastársak vallomásai tizenhárom emberpárt szólít meg. Szöllősy Vágó Lászlót és Veronikát, Gobby Fehér Gyulát és Fehér Terézt, Papp Árpádot és Korhecz Papp Zsuzsannát, Gubás Jenőt és Ágotát, Baráth Lászlót és Emíliát, Siflis Zoltánt és Klárát, Guelmino Jánost és Valériát, Silling Istvánt és Máriát, Evetovics Lajost és Editet, Kalmár Ferencet és Magdolnát, Hegedűs Antalt és Katinkát. Külön érdemük, hogy a rengeteg szavakba öntött élettapasztalatot, bevallott időnkénti kudarcot és megtorpanást, majd tűzön-vízen át elért célokat, egyéni és közös akarásokat olyan sokféleképpen, minden házaspárt, a beszélgetés helyszínét és intenzitását, hangulatváltásait is színgazdagon érzékeltetve, valamint a vallomások ízét is a maguk eredetiségében megörökítve, a csak rájuk jellemzőnek érzett hangulatban képes megörökíteni. Persze vannak közöttük szikrázóbbak és fakóbbak.

    Külön ki kell emelni a kötet Portré című fejezetét, amelynek Elbúcsúztunk Tőlük alfejezetében Bányai Jánost, Brasnyó Istvánt, Hegedűs Antalt, Kovács Takács Ilonát, Bori Imrét, Kopeczky Lászlót, Kristály Klárát és Gulyás Józsefet ismerhetjük meg úgy, olyannak, ahogyan Farkas Zsuzsa emlékezetében és nagy-nagy szeretetében maradandóan megmaradtak. A Köszöntők, emlékezések, tiszteletadások nagyjaink előtt viszont az évfordulójukat vagy díjban részesülésüket ünneplő Gerold Lászlóról, Hódi Sándorról, Németh Istvánról, Nemes Istvánról, Tolnai Ottóról és Domonkos Istvánról olvashatunk.

    A Riportok című fejezetben kilenc helység, környezet lakóinak múltjával, jelenével, sorsával ismerkedhetünk meg. Közülük engem különösen három ragadott meg: Ahol négy nyelven mondják a Miatyánkot (alcíme: Látogatóban Dél-Bánátban, Fehértemplomon), az Országutak modern vándorai (Kamionsofőrjeinket kérdeztük munkájukról, életükről) és A rátarti, konok kis Csóka című. E legutóbbiban 2006-ban a riporterrel együtt négyen ülik körül Fehér Kálmán csókai kis házában az asztalt, és emlékeznek. Arra, hogy Közép-Európa legfontosabb őstelepe helyén épült a falu. Ötezer éve élnek itt emberek. „A csiszolt kőkorszaknak mintegy tízezer leletét gyűjtötte be hétéves munkával Móra Ferenc a szegedi múzeum számára. (…) Itt már a Ledererek idejében, az első világháború előtt virágzó gyárak, üzemek voltak, világhíres borpince, öntözéses gazdálkodás folyt, ellátták Európát virág- és veteménymaggal. Itt munkásosztály volt, nem csak »földhöz ragadt« parasztság. (…) Az államosítás után is sokáig állták a sarat az üzemek, harminc-negyven kilométerről jártak az emberek ide dolgozni, maga a gyár ezerhétszáz alkalmazottnak adott kenyeret… A 90-es évek elejétől aztán majdnem minden tönkrement, hogy úgy mondjam, »szellemváros« lettünk. Sokan elköltöztek, a fiatalok mennek a munka után.” S rengeteg egyébről is szó esik. Pl. hogy 1961-ben a drága pénzen felnevelt magdisznókat, a tenyészállatokat feletteseik utasítására aprópénzért el kellett adni. Vágóállatként! Egy fiatalembert megkérdezve, hogy mi újság a réten, azt válaszolja: „Nem dolgozom ott. Nincs már ott semmi.”

    Találunk még a kötetben jegyzeteket, karcolatokat, tárlat- és könyvismertetőket. A karcolatok közül a Derűdet hintsd szét a déli végeken című számomra a legszívbemarkolóbb. Versecről Udvarszállás felé haladva a nyelvművelők kis, fáradt csapata „a lepusztult, kietlen tájon, ahol munkát talán csak egy-két árva melegágy kínál, bizonytalanság és valamilyen megmagyarázhatatlan szorongás vesz erőt rajtuk”, miközben Bogdán József papköltő verseit idézik, akinek fehértemplomi parókiáján szeretnének megaludni: „Mit mondjak? A vasárnaptól félek. / Aligha húsz embernek misézek. / Mise után perselypénzszámlálás. / Közeleg az utolsó állomás.” és „Mennyei atyánk, te vagy a végtelen. / Derűdet hintsd szét a déli végeken. /Új évezred van, adj nekünk új szívet, /El ne merüljön végleg e kis sziget!” Egyébként Zsuzsa, versimádó lévén, kötetében szívesen idéz Ady, Reményik Sándor, Babits Mihály, Pap József, Kosztolányi Dezső, Kányádi Sándor és mások műveiből.

    Legújabb kötetében Farkas Zsuzsa az 1900-as évek végétől 2020-ig a Magyar Szóban és a Hét Napban megjelent írásaiban igyekszik egész Vajdaságot feltérképezni, s olyannak ábrázolni, amilyennek akkor és ott látta az adott helyzetet, embereket, s azt is megírni, amire helybeli beszélgetőtársai emlékeznek még. Zsuzsa aprólékosan, jól felkészülve tárgyilagos kíván lenni, de elő-előtörő empátiája valóságos színes, olvasmányos szeretet-zuhataggal burkolja be a látottakat, hallottakat. S ettől lesz sajátos, „zsuzsis” ez az értékes, oly sok mindenre – voltaképpen Vajdaság lassú pusztulására, a mind tömegesebbé váló kivándorlásokkal való lassú elnéptelenedésére – rávilágító könyv. A szerző Utószavából idézve: „Délvidéki magyarként a mostani napi médiát követve napról napra nagy szomorúsággal veszem tudomásul, hogy az 1900-as évek elején életre hívott felemelő, a világ összmagyarságát átölelő nemzetpolitikát folyamatos lélekromboló, egyre gyomorforgatóbb támadások érik. Nemcsak a világhelyzet katasztrofális, hanem a Trianon után maroknyivá lett anyaországi nemzetünk széthúzása, az oszd meg és uralkodj mentalitás is napról napra nő. Meddig még, mi magyarok? Jusson eszünkbe Ady Endre Magyar jakobinus dalának részlete: »Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem magyarok?« (…)  Reményik Sándor 1924-ben írt sorai: »Magyarország szíve, /Ma már a Végeken dobog.« (…) Az évtizedeket felölelő interjúkból, riportokból, karcolatokból, úgy érzem, az egyéni történetek, szemléletmódok tükrében közelmúltunk kulturális helyzetképe és korrajza ugyancsak felvillan, amelyből a jelenünk megszületett. Többen ezek közül a fényes egyéniségek közül nincsenek már közöttünk, de a tőlük kapott »gyémánt ragyogást«, szellemük világító, utat mutató hagyatékát nem szabad, hogy belepje a feledés pora. Konok figyelemmel számba kell vennünk mindazokat az értékeket, amink volt és amink van, emlékeznünk kell mindazokra, akik itt voltak, s tettek értünk egykoron.”