Beszüremlik hozzám valami orgonahang,
selyem meg bársony, brokát meg bíbor ruhában
az ütemek, horgolt csipkedíszek, gyöngyök
pompát hangsúlyoznak, évezredes templomunkat
Tisza mosogatja 1697. szeptember 11-e* óta.
Minden apró darabja megszentelt hajlékunknak
szabadul hamis próféták próféciáitól és az általuk deklarált
egyenes úttól. Mert nincs már mellettünk, aki kézen fogna minket,
minden út egy másikba torkollik, minden ösvény kanyargós, sötét
és síkos, megbízhatatlanok az erdő fái, pillanatok alatt
lángra lobban az aljnövényzet, elpusztít mindent a kiprovokált futótűz.
Könyörületességről és irgalomról hallani a világ négy sarkából,
ám mindenünnen ezerfajta robbanás, gyehenna-világ
füstölög, bélpoklot terem a gyümölcsfa, sárgaláz
nyílik a virágoskertekben. Menekül ember, állat, madár,
mindenféle csúszómászó, féreg, fejlábú parány.
Nyomukban a dögvész, a Covid és más mesterséges
járványok. Laboratóriumok kitenyésztett tömegpusztító erői
menetelnek, mint összeszokott katonák, lökik bőszen a díszlépést.
Erőnek erejével emberhússal zabáltatják nagybélű ágyúkat.
Erdők-mezők vérrel trágyázottak. Füvek és fák kékeslilák.
Hol vannak azok, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, Uram?
Mimikri lélek mindenfelé! Színváltoztató egyedeket koronáz
percenként az eszement tömeg. Ami kés van a világon,
mind véres. Ami kincs, mind azonos ládába gyülemlik.
Percenként megszűnik egy vízesés, kiszáradnak a Nagy Tavak.
A kenyérfákat tűz emészti el, tengerek homoksivatagok.
Vége lészen-e Pokol bugyrai szaporodásának?
Uram! Nem észleled-é, hogy Lilith percenként szüli az átok
pusztító seregeit? Ki celebrálja majd a mi gyászmisénket?
Megkukulnak a férfiak. Elvetélnek az asszonyok.
Beteljesül a soha meg nem fogalmazott jajkiáltás.
A távoli univerzumok viharai sem pusztítanak már erre.
Megszületett segítségeddel, Uram, a Nagy Semmi.
Amorf teremtése után nem tud mást, csak nyelvét öltögeti.
Néha bús zenét szerez, és könnyező hangszerén elő is adja.
Néha vidám táncot jár, mintha örülne valaminek.
Sem égiek, sem pokolbéliek nem regisztrálják.
Nincs létezése. Nyoma sincs. De orbitális dühe az van!
Büntetése immár az örök keresés.
Sziszüphosz szivárvány lelke lábára kapcát teker,
bocskora Tejút ragyogó porában keresi elkóborolt őseinket.
De nem tudhatni, merre van kelet, merre nyugat?
Egyetlen megmaradt fix pont száraz ágán lesben áll
az árva, véletlenül megmaradt éhes kaméleon.
Elkapkodná röpködő újrahasznosítható darabjait
e tökéletlen teremtésnek, amely indításakor angyalok
végeláthatatlan tömege mondott hozsánnát parancsodra, Uram!
Kórus énekelt, vastaps zengett az ég ökörhugyozás barázdáiban,
Csillagok ragyogását eltaposták a repedezett bocskortalpak.
Ordított a bozontos, büdös csürhe, ahogy a száján kifért!
Hibátlan, örökkévaló a mű! Dicsértessék a mi Teremtőnk!
Hiába les bármire fölszabadulásunk kaméleonja.
Szeme sötét felhő. Villámok cikáznak. Könnye kontaminált eső.
Immár 78 éves vagyok, derékfájásom lábamat animálja,
ordítok néha, mint a megátkozott szamár, hátamon kereszt.
A katedrálissal szemben álló bronzszobrot,
amely mindig mindenkit fenyeget, lelöki az importált ciklon.
Ebben a pillanatban keveredik össze a világosság és a sötétség.
2023. augusztus 13–17.
2024. december 10–16.
* A zentai csata, a törökök fölötti győzelem dátuma.
Ezután nyoma sem maradt a régi zentai templomnak.
