5. rész
Dokumentumfilmesek
Elveszettek a történelemben. A Duna menti svábok elleni megtorlások a II. világháború után1
A Vajdaságból eltűnt egy nép. A második világháborúig több mint félmillió német élt a tartományban, ma ötezren sincsenek, itteni népességük egy százalék alá csökkent! Közülük sokan odavesztek az orosz fronton, de a fogyatkozásukat valójában a harcok után uralomra jutott néphatalom központi vezénylés mellett idézte elő, elűzéssel, internálással, megfélemlítéssel. Az áldozatok zömmel a támasz nélkül maradt időskorúak, nők és gyerekek közül kerültek ki, akiknek kezéhez nem tapadt semmilyen bűn. Ennek az elűzött népcsoportnak állít mementót Rácz-Maronka Etelka filmje.
A svábság a Vajdaság gazdasági fellendülésének motorja volt, javakat teremtett, kultúráját összebékítette az egyéb nemzetekével, és szorgalmasan dolgozott, gyarapodott. A proletariátusra esküvő néphatalom viszont a népet Hitler hadseregével azonosította, és minden eszközzel elűzésükre és megsemmisítésükre törekedett, kellett a birtok, a munkahely a helyükbe telepítendőknek, akik kész házakba, felszerelt gazdaságokba költözhettek be, és élvezhették az előttük megteremtett javakat. Az internálótáborok voltaképpen a megsemmisítést előkészítő lágerek voltak, mondja a filmben a háborút követő atrocitások egyik kutatója.
A Zombor melletti, egykoron két és fél ezer német ajkú polgárt számláló Gádorba 1945-ben több mint 15.000 német nemzetiségű öreget, gyermekes anyát és gyereket hurcoltak, akik közül legalább 7500-an tömegsírokban nyugszanak. Kezdetben hármasával-négyesével kaparták el az éhezés, a higiéniai feltételek hiánya és a betegségek következtében elhaltakat, később 400–600 tetemet földeltek egyszerre tömegsírokba. Nem temették az áldozatokat, csupán betemették tetemüket, ritkán jutott valakinek egy krumplis zsák szemfedőnek és koporsó helyett. Járekon 12.000–20.000-re teszik a fogva tartott németek számát, akik a túlélés érdekében megették a falu macskáit és kutyáit is. Mégis éhhalát haltak legalább 7500-an, köztük ezer gyermek. A megaláztatás eme megrázó bugyrait idézi meg a film, túlélők, a volt táborokat felkereső egykori internáltak történetei révén. Hoffmann Artúr vágói munkája nyomán arányos ritmusban szövődik egymásba a jelen idejű emlékezés, a kutató tényfeltáró megszólaltatása, a képi dokumentumok és az elbeszéltek hangulatára épített kísérőzene. A megrázó vallomásokat operatőrként poétikus képsorokkal ellenpontozza, de ezek a felvételek a készbe betelepültek által birtokba vett tájegységek szépségét emelik ki, míg a gádori emlékhely képi megjelenítése – épülettörmelékkel vegyes szeméttelep, lerombolt templom és ledőlt, szétdúlt kőkeresztek – a pusztulás és a pusztítás mementójaként magasodik ki a film révén.
A rendező remek érzékkel épít be a narratív anyagba egy, az áldozatok és a hóhérok leszármazottai között szövődött, sorsszerű szerelmi történetet, amely egyértelműen fogalmazza meg a film alapkérdését: MIÉRT?
Ugyanígy megnyitja annak kérdését is, hogy mikor lesz már nevesítve a vajdasági sváb áldozatok mindegyike, ha egyébért nem, bár kegyeleti okokból, és mikor kerül sor az egykori tettesek elszámoltatására. A filmben nyilatkozó szakértő szerint mindkettő még bizonyára jócskán várat még magára.
A sajkáslaki kereszt2
Két különböző filmnyelv szólal meg Póth Imre filmjében, a dokumentáris és a poétikus. Nem egymásba áthatolva, hanem egyetlen hirtelen vágással elkülönítve. Talán éppen ez, a dokumentumra mintegy rázúduló, költőien komponált vizuális és hangzó, indulatokat elszabadító kóda oldja a fél századon át elhallgatott igazság nyomán feltüremlő érzelmeket.
A film dokumentáris szintje azt örökíti meg, hogy miként állít vaskeresztet Pásztor Antal fémesztergályos mester a mártírhalált halt édesapja feltételezett sírjára. A kamera szenvedélymentes, követi a mestert a műhelybe, aki vasprofilokat helyezget egymás mellé, majd összehegeszti őket, köznapi munka, mondhatnánk, ha nem hallanánk a baljóslatú zenei aláfestést. Ki is derül, egy termetes vaskereszt készül a mester keze alatt. A forgatókönyvíró a későbbiekben is él a rávezetéssel, amikor a mester csak ennyit fest a keresztre erősített táblára: 1944, illetve a meglepetéssel, a váratlan záró képsorok esetében.
A film – egyetlen példa révén – az 1944-ben a „felszabadítók” áldozatául esett harminckét sajkáslaki magyar emberről szól. Leginkább képi eszközökkel, annál is inkább, mert a történteket évtizedeken át félelemből elhallgatták a helybeliek, Pásztor Antal se mesél sokat se apjáról, se a többi áldozatról, konok elszántsággal készíti a vaskeresztet, mert a korábban fából állítottat a községi elöljáróság eltávolította. Matuska Márton, a magyarellenes megtorlások kutatója se említ egyetlen részletet se az eseményekkel kapcsolatosan a kereszt felszentelésekor elhangzott beszédében. Ez a film nem arról szól, hanem a megfélemlítés alóli felszabadulás katarzisáról, a lehető legminimálisabb, de hatásos eszközökkel. Találó rendezői megoldás, hogy a keresztnek a helyszínre szállításakor, majd a szenteléskor oda tartók is traktor pótkocsiján ülnek, és a traktor motorjának zúgása minden egyéb hangot elnyom. Monoton és hangos dübörgése rákényszerít annak végiggondolására, hogy a majdani jelöletlen sírjuk felé tartó sajkáslaki magyaroknak ugyanerre vezetett utolsó útjuk, s mi minden fordulhatott meg fejükben a vesztőhelyükig.
A némaság mementója.
Néhány másodpercre azonban zavaróvá válik a motordübörgés, mert mögé bekúszik a zene, miközben távolról felvett beszéd is megszólal.
Ha már a beszédnél tartunk: a rendező hagyta beszélni Pásztor Antalt, aki a legtermészetesebb vajdasági magyar makaróninyelven szólal meg, jelezvén, ez van, én így beszélek, mi így beszélünk, vagyis ez a jelenlegi nyelvállapotunk, s ugyanez tapasztalható a plébános mondatain is. Mindezen viszont jelképszerűen túlmutat, hogy a keresztet állító mester a neki segédkezőkhöz szerbül szól. Nyilvánvalóan azért, mert bár egyikőjük nem érti a magyar szót, mégis segít az emlékállításban.
A záró képsorok derült égből villámcsapásként lobbannak a képernyőre: döbbenetesen energikus és bénító zene mellett lángra kap a kereszt körüli száraz talajnövényzet, s egyre közelít a hervadt koszorút még el nem ejtett kereszthez. Kérdéseket generáló, poétikus rendezői-operatőri munka.
(Folytatjuk)
* Ezen írás a Filmtett Erdélyi Internetes Portálon 2017. október 13-án, illetve az Aracs folyóirat 2019 végi és 2020 eleji számában megjelent áttekintés átdolgozott, javított és kiegészített változata.
