Jo Nesbø norvég krimiszerző labdarúgó szeretett volna lenni, az Egyesült Államokban pedig Chris Carter számítógép-programozó, mégis kriminálpszichológus lett. Egyiküknek se állt szándékában írással foglalkozni. Az előzőt egy sportsérülés és dalszövegei vitték el az irodalomhoz, s lett belőle a skandináv krimik „királya”, az utóbbit egy álmának lejegyzése tette világhírűvé. Meglepő egybeesés, hogy Stephen King eldobta első regénye kéziratát, amelyet a felesége mentett ki a kukából, és tette vele világhírűvé férjét. Cartert meg az akkori barátnője beszélte rá, hogy ne hagyja parlagon az álomleírást, mert meglátta a férfiben a tehetséget. Ha nincs az egykori barátnő, Carter ma nem lenne az egyik legolvasottabb krimiszerző.
Létezik egy ugyancsak Chris Carter nevű kaliforniai filmrendező is, akit könnyű összetéveszteni az íróval, hiszen hasonlóan sötét világot teremtettek maguk köré – a filmes jegyzi az X-akták meg a Döglött akták filmsorozatokat, tetejében még egy sor sci-fi és krimi témájú mozit. Az író Carter a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági csoportjának a szó több értelmében is különleges nyomozója köré találta ki hátborzongató, bűncselekményekkel teli regényvilágát. A nyomozó Robert Hunter, aki végzett pszichológus, csak apja erőszakos halálát követően lett detektív, a következő regények főszereplője: A keresztes gyilkos (2009), Kivégzés (2010), Vadász (2011)1, A halál szobrásza (2012), Halállista (2013), A nyomozó (2013) – a cím játék a szavakkal, eredetiben The Hunter, ami a főhős családneve –, Egy gonosz elme (2014), A nevem: halál (2015), A hívás (2017), A holtak csarnoka (2018), A gonosz nyomában (2019). Vérrel írva (2020)2.
Ám hol vannak már ezek a történetek Sir Arthur Conan Doyle skót orvos-író, a brit Agatha Christie meg az amerikai Raymond Chandler, a belga Georges Simeon detektívregényeihez képest, amelyekben Sherlock Holmes, Poirot, meg Philip Marlowe és Maigret felügyelő kényelmesen elnyomozgattak, hogy kevesebb bizonyíték és több logika alapján leleplezzék, hogy a bűncselekmény elkövetője a kertész vagy a lakáj? A mai krimik nem torpannak meg a logikánál, az olvasó megnövelt ingerküszöbe miatt az Edgar Allan Poe által megnyitott csapáson folytatják, a bűncselekményt elegyítik a rémes elemekkel meg a kifürkészhetetlenség elbizonytalanító misztikumával. S lőn a krimiből thriller – hátborzongató, kiontott vérben és agyvelőben tocsogó, brutális sorozatgyilkosságok füzére. Egy gyilkosság ugyanis manapság már kevés egy jó thrillerhez3. Chris Carter regényeinek negatív szereplői kivétel nélkül sorozatgyilkosok, pszichopaták, a XX. század végétől már antiszociális vagy disszociatív személyiségzavarral küzdőknek illik nevezni ezeket az agyament személyeket, ám ez nem változtat a lényegen: körmönfont sorozatgyilkosok. Az antiszociális megnevezés azt sugallja, hogy az ebben a betegségben szenvedő képtelen beilleszkedni a közösségbe, nem fogadja el a társadalmi normákat. Ezzel szemben egy látszatembert jelöl, aki kedvesnek, beilleszkedőnek, jól teljesítőnek tűnik, népszerűnek és megbecsültnek számít. Eközben határtalanul önző és önimádó, ráadásul nincsenek érzései, amelyek az egyén magatartását irányítják a közösségben. (Az Equilibrium – magyarul Gíilkos nyugalom című 2002-es amerikai sci-fiben ellenkezőleg, az emberi érzéseket tartják a háborúk, gyilkosságok, erőszakos bűncselekmények kiváltójának.) A pszichopatának nincs bűntudata, nem érez megbánást, és meggyőződése, hogy áldozata általa azt kapta, amit megérdemelt. Bűntudat hiányában addig folytatja (helyesnek vélt) gaztetteit – nagyon rafinált módon –, amíg radikális módszerrel4 meg nem állítják.
És ennek a megállításnak az aktív eszköze a detektív, ez esetben Robert Hunter nyomozó. Különös figura, Carter regényei sorában immár csaknem két évtizede velünk van, de szemernyit se öregszik. Mintha a könyvekben leírtak egyetlen éven belül történtek volna meg, ő ugyanott lakik, ugyanazt az italt issza, ugyanott reggelizik, ugyanolyan kondícióban van, legfeljebb társával, Carlos Garciával történik valami újdonság családi vonalon, de ő még bizonyára most is ugyanazt a zoknit viseli, mint az első regényben, amelyben feltűnt. De ilyen a krimisorozatok hőseinek sorsa, örök fiatalságra vannak kárhoztatva. Itt egy pillanatra még vissza kell utalnom a filmes Carterre. A Döglött akták (Cold Case) filmsorozatában egy nyomozócsoport a hajdan volt, vagy nagyon régen megesett, azóta megoldatlan bűnügyeket vizsgálja újra, a rendező az epizódokban összemossa a múltat a jelennel, miközben a múlt változik, a jelen változatlan, a nyomozók magánéletében mindössze parányi elmozdulások mutatkoznak a sorozat alatt. Akárcsak Robert Hunter magánéletében – annak ellenére, hogy szinte állandóan életveszélyben forog a pszichopaták kergetése közben.
A Halál szobrásza eddig három magyar kiadást ért meg, nem véletlenül. Chris Carter pszichopatáit leggyakrabban valami trauma által kiváltott bosszúvágy vezérli (bezzeg a bosszúhoz rendelkeznek kellő érzelmi fedezettel), és az író ezt a motivációt szép lassan ki is bontja, és lélektanilag meg is indokolja műveiben, hiszen végtére is kriminál-pszichológus. Ráadásul A Halál szobrásza erőszakosabb, brutálisabb, véresebb korábbi regényeinél (nem mintha e tekintetben később nem szárnyalná túl önmagát)5. Carter mindegyik újabb regényében űbereli magát brutalitás és elmebeteg szadizmus tekintetében, eleve feltételezhető, hogy háborodott az is, aki ilyesmiket kitalál. És most nem a regényekben szereplő pszichopatákra, hanem a szerzőre gondolok. A horror irodalmi és képi világán egyaránt megedződtem – na jó, ha gyerekekkel és állatokkal történik valami rossz, az zsigerileg felháborít –, de Carter könyveit, így már a Hunter-sorozat negyedik köteteként megjelent A Halál szobrásza címűt is olykor le kellett tennem, annyira elképesztően brutális és véres. A pszichopata ez alkalommal egy elmebeteg, gonoszságában rendkívül kreatív művész, aki meggyilkolt áldozatait állítja ki műalkotásként, a detektíveknek ezt az észbontó galériát kell bejárniuk, hogy felfedjék az alkotó kilétét. Alakja mindvégig ott van az olvasó előtt, ám csupán a könyv végén hull le róla a lepel.
És itt tér vissza a logika a kozmikus őrületbe. Az áldozatok közt látszólag semmi közös nincsen, ám Hunter és Garcia végül kiderítik, mégis létezik összefüggés, és itt is a bosszú motiválta a gyilkosságokat. A rettenet, a vérgőzös téboly tehát mégis összeáll detektívregénnyé, aminek ráadásul humoros részei is vannak.
Carter ráhozza a frászt az olvasójára, de nála a gonosz elnyeri a büntetését, még ha az elkövető maga is áldozat.
1 Szerintem ez a leggyengébb láncszem a sorozatban, egyben mintha visszaköszönne a történet A hívás című epizódban.
2 Ezek a regények több kiadást is megéltek, és folyamatosan üzleti forgalomban vannak.
3 Stephen King ezt a jelenséget érzékletesen megírta a Minél véresebb című kisregényében.
4 Legjobb, ha a bűnüldözés során maga is életét veszíti, különben elmegyógyintézetbe kerül, és onnét szabadulva ott folytatja, ahol megállították.
5 Elkövetőinek szadista brutalitása technikai, műszaki – itt művészi – ismereteket követel, de még nem jut el Carmen Mola sorozatgyilkosának szintjére, aki légylárvákat ültet áldozatai agyába, hogy azok növekedésük során felemésszék az élő áldozat agyvelejét.
