Brr, milyen hideg van, borzongott meg, pedig már egy órája bekapcsolta a fali villanymelegítőt. Hiába, mióta télen már csak egy szobát fűt, hideg ez a ház… Várjon még fél órát? Addig bekészítheti a fürdőtörölközőt, kereshet új pipereszappant, bedugaszolhatja a kádat. Az is, szegény, sokszor eldugul, lyukasak a vízvezetékcsövek. Hány éve is építhették ezt az öreg házat? Legalább negyven. De van az már talán ötven is. Ők már úgy vették. Igaz, a fürdőszobát már maguk újíttatták fel. Milyen büszke is volt rá, hogy a földszinten zöld csempés a kád és a mosdó, az emeleten meg rózsaszínű. Számára akkor kissé visszatetsző volt, éppen a babás színe miatt, de fiuk rajongott azért a slágerért, hogy „Ülök egy rózsaszínű kádban, a legszebb ünneplő ruhámban…” Sokra is megy most velük. Majd áthozza a szobából a lábzsámolyt, amelyen számítógépezés közben a lábait nyugtatja, és beteszi a kádba… Jaj, el ne felejtse már alája igazítani a kék műanyag szőnyegecskét… A múltkor annyira csúszkált a zsámolyon a kádban! Attól félt, még hanyatt esik róla. Milyen jó, hogy annak idején fogódzót tetettek a kád fölé, és a falba épített szappantartónak is van fogódzója. Sanyi érdeme, neki jutott eszébe. hogy olyant vegyenek. Igaz, hogy kerámiából van, de szükség esetén az is megteszi. A múltkor bizony, amikor fürdés közben zsámolyostól arrafelé csúszott, abba kapaszkodott. Méghozzá milyen görcsösen! Szinte az utolsó pillanatban kapta el, miközben megpördült maga körül. Micsoda akrobatamutatvány lehetett! Szerencsére nem törött le a „füle”. Mi is kell még? A dörzskövek, a kiskefe, a nyeles kefe, a szivacs. Azt is ki kellene már cserélni. Minden tönkremegy itt körülötte. Fuj, hogy elszürkült! Először besamponozza magát. Még így, kádon kívül. A zsámolyon olyan ügyetlennek érzi magát. Túl széles, alig fér el mellette a lába. Nem erre szánták szegénykémet. Hogy eleve mire? Halvány gőze sincs róla. Még nagyapáéké volt. Lábzsámoly lehetett. Nagyi a hintaszékében ringatózva sokat olvasott.
No, most. Most következik a Nagy Attrakció. A Belépő a Kádba. Atyám! Jó mulatság volna, akár egy operettszerű Bevonulás. S önkéntelenül dúdolni kezdte Szilvia belépőjét – ha az egész nem lenne valóságos – tortúra. Mióta is? Mióta nem mer befeküdni a kádba? Mióta retteg ő attól, hogy ki tud-e még belőle mászni? Hát… Van már egy ideje. Újabban valahogy nem hajlanak a csontjai, az izmai. A csudába! Pedig reggelente mennyit tornászik! Nem igazság! Sokáig a kezére, a karjára támaszkodott. Végigfektette karját a kád párkányán, bal kezével pedig a fogót markolta. Sajnos egyre gyakrabban érezte azonban, hogy ez nem sokáig bírja már el… Akkor a szomszédasszonya, Ica azt ajánlotta, üljön sámlira. A kínaiak potom pénzért műanyag székeket árulnak. Az unokaöccse lebeszélte a vásárlásról. Elhalt szülei üres fürdőszobájában – ők persze a többi hasonló szépkorú ismerős mintájára kidobták a kádat, s a helyébe tuskabint építtettek – ott maradt a műanyag szék, legközelebb elhozza. El is hozta, de az olyan magas volt, hogy tusolás közben az egész fürdőszobát összefröcskölte. Úszott a mosógép, a cipőláda, a pipereszekrény. Kész Velence. Akkor fanyalodott nagymama sámlijára.
Kapaszkodva hol felállt, hol leült. „Saját koreográfia!” kuncogott eleinte magában. Fél kézzel mosakodott. Azta! Ilyent még filmben sem látni. A tustól félt. Hátha kicsúszik fáradt félkezéből, és elszabadulva képes lesz még összevissza végigugrándozni a jókora fürdőszobát, és botcsinálta önkényúrként mindent végigtusolni? Inkább a csap alá tartotta magát. Lábát a kádba folyt vízzel dörzsölgette. Aztán a hátára gondolva mégis leemelte a fali tust, s fél szemmel a víz hatósugarát figyelve, óvatosan irányítgatta. Egy darabig ment is, de aztán csak megcsúszott, s egyszeriben a borsószín kád alján találta magát. A sámli kiröpült, a tus a mélyben landolt. Azt még sikerült kikapcsolnia, de ő bizony fogoly volt.
Ült és morfondírozott. Latolgatta az esélyeit. Kiáltani nem érdemes. Lent nincs senki, az emeleten a lakók nem hallhatják meg. Ha volna annyi ereje, hogy felálljon és felkopogjon nekik… De mivel? A fürdőszobában nem tart seprőt, se mást, aminek nyele volna. S akkor is: ha történetesen itthon is lennének, hogyan jutnának be hozzá? Esetleg betörik a bezárt ajtót. Vagy rendőrt hívnak… Á!
Most ül itt a kádban. Mint béka a kocsonyában. A víz még langyos, a fali melegítő is szivárogtat valamennyi meleget, de az egész teste vizes, megtörölközni sem bír. A törölközők elérhetetlen magasságban lengedeznek. Egy kiadós tüdőgyulladás a legkevesebb, amit „ajándékba” kaphat.
Ült és törte a fejét. Hát, magad uram, ha szolgád nincsen. Egyetlen kiút, ha mégis összeszedi magát, és kézzel-lábbal, hason csúszva, talpát megfeszítve, kapaszkodva, nyújtózkodva, de valahogy, utolsó erejével mégis kikecmereg. Vagy itt pusztul el nyomorultul.
Abból nem esztek!, csikordította össze a fogát. És nekifeszült…
Nyitókép: pixabay.com
