Üdítő májusi kora reggel volt, amikor a feltételezhetően valami fekete tanyai turmix és egy törpe erdélyi kopó nászából származó eb kirohant roskatag szalmafészerünkből, vélhetően azzal a határozott szándékkal, hogy elkapja a bokámat vagy legalább a nadrágom szárát. Az agressziót sikerrel visszavertem, a kopóturmix (újmagyarul COPPOWTOURMIX) meghátrált ideiglenes vackára, míg én azon törtem a fejem, egyáltalán hogy kerülhetett a portámra, hisz van énnekem már három házőrző kutyám, jelesül Körmös, nemesi előnevén Kewrmewtzy (olvasd: körmöci), egy elegáns kan, egykori gazdasszonya még Szexinek hívta, de ezt nem szenvedhette, nyilván nem tartotta elég férfiasnak, ezért furtonfurt megszökött tőle, míg nálam nem alapított családot Sárival, a narancssárga, apró lábú szukával, akit egykor én hoztam haza a karjaimban a Csillag közből – ahol szemtanúja voltam, hogy rúgja fenéken s röpíti árokba egy ezüstszürke teherautó –, és közös gyermekük, Cimbi, azaz Cimbora. Kenyérpusztítónak ennyi már untig elég, gondoltam, és sarkig nyitottam a kertkaput a jövevénynek, hadd menjen isten hírével, az enyémek estig majdcsak elzavarják. Mint aki jól végezte dolgát, biciklire pattantam, elkarikáztam dolgozni. Nap közben párszor megfordult a fejemben, előző nap vajh a kopóturmix miként kerülhetett az udvaromba, ha a kapu egész nap zárva volt, én meg késő éjjel jöttem haza. Aztán megismétlődött a kora reggeli jelenet: mint az igazhitű törökök szava szerint ama gyaur kutya a híres Szigetvárról, őkelme ismét kirohant, ismét megcélozta a bokámat, majd erélyes tiltakozásom hatására ismét visszavonult vackára. De a kertkapura szemlátomást egész nap rá se bagózott.
Így ment ez vagy három napig, mikoron is bé kelletett menjek Újvidékre az Új Symposionban elintézendni valamit. A hetilapok és folyóiratok gettójában, vagyis a Forum kiadóház harmadik emeleti folyosóján szinte azonnal megpillantottam N. Pistát, maga is bús alanyi költő, miként jómagam, de ő csuklóján és keze fején (akkor) egy jókora fáslival. Isten engem úgy segéljen, nem a kajánság vezérelt, hanem az öröm, hogy élve látom, mert, a szerkesztőség aggodalmára, lelkét akkor már hetek óta hatalmas szerelemnek megemésztő foga rágta egy hófehér májú esztéta hölgy iránt: „Pista, csak nem vágtad fel az ereidet?!” Azokat a szemrehányó szemeket, azokat a keresetlen szavakat, amikből ott kaptam, inkább le nem írom.
„De hát én ártatlan vagyok!”
„Dehogy vagy ártatlan! Egy hete úgy gondoltuk Attilával meg a barátnőmmel, hogy kibuszozunk Temerinbe – elvégre Attila dédapja ott volt gabonakereskedő, még egy patakot is elneveztek róla, ez volt a Balázs-bara –, megkóstolni a mirabolán pálinkádat, de hiába zörgettünk a redőnyökön, hiába rugdostuk a kaput, senki nem jelentkezett, csak a kutyák ugattak veszettül, habzó pofával. Addig feszegettük a deszkakaput, hogy sikerült fölpattintani a zárat, de szerencsére a kutyák bennünket nem haraptak meg, ahány csak volt, annyifelé szerteszaladt az utcában. Örültek a szabadságnak. Gondolhatod, hogy mennyit káromkodtunk, mire hazacsalogattuk meg összefogdostuk őket! Hárommal elég könnyen ment, de a negyedik! A negyediket utca hosszat zavartuk, ám ez valami kopóféle, úgy fut, mint a nyúl. Aztán végül mégis sikerült bekerítenünk, majd beszorítanunk egy kiskapunak a sarkába. De most el is kéne vinni a házadig. Na, gyerünk, Pista, most mutasd meg, ki az igazi székely gyerek! A kutya viszont, ahogy megmarkoltam, pedig a szívem teli volt jóindulattal, elkapta a kezem, és megharapott, de láthatod, elég rendesen!… Csak azt tudnám, hogy te ezen most mit röhögsz ilyen jót?!”
„Azt, drága barátom, hogy nekem eddig csak három kutyám volt, ti pedig fogtatok hozzájuk egy utcán kóborló negyediket is.”
Pistában egy percre megállt az ütő.
„Mondhatom, hálátlan ez a világ! Segíteni szeretne az ember, erre megharapják…”
„Sőt, még be is oltják. Vagy csak bekötöztek? Gyere, nyitva a sarki büfé, elvégre engem is kár ért, eztán több száraz kenyér fog fogyni. Hát igyuk meg a fájdalomdíjat!”
Aztán megittuk, néhányszor. A kutyáét is. Muszáj volt a nagy ijedelemre.
Nyitókép: pixabay.com
