Az órája már évtizedek óta nem csörög, de az időt mutatja, ha nem felejti el minden reggel fölhúzni.
Ez az időmérő még olyan régi, nem elemes, meg nem is világít. A második szomszéd egyszer mutatta kint a kertben, hogy neki nem is kell óra, mert a rádió fél hatkor bekapcsol, és akkor ő felébred.
– Hogy mik vannak! – mondta erre ő elragadtatott képet vágva, és összecsapta a tenyerét. Tivadar úr meg erre csak biccentett, és visszatette a rádiót az asztalra, amin jégkockák olvadoztak egy üvegvázában. Persze tudta ő, hogy nem váza, hanem kancsó, és limonádé van benne, nagyot nyelt, aztán ment tovább, a sarkon egy kicsit megtámasztotta a volt pék házának kerítését.
Addig nem volt baj, amíg mindenkit ismert az utcában. Tizenhárom ház volt, az egyik oldalra nem jutott járda, persze az övéké pont ott volt. A villanykarók egymástól aránylag azonos távolságban voltak leásva, évtizedek óta nem voltak kicserélve. Múltkor kijöttek a szerelők, és pont neki mondta az egyik fiatal, hogy nincs az a pénz, amiért ő oda felmászna ezen az elkorhadt vacakon, és közben szigorúan nézett. Hát én menjek fel, a visszeres lábammal, nyolcvanon túl? Ezt kellett volna mondania, de csak megigazította fejkendőjét, és lassan elindult a buszmegálló felé. Persze a közvilágítás nem javult meg, magától biztos nem fog.
Elképzelte, hogy estefelé majd ő felkúszik olyan macska módjára, lebeg utána a pettyes otthonka, leesik a két számmal nagyobb, fehér papucs a lábáról, foga között felvillan a villanykörte, és kicseréli a régit. Lent addigra összegyűlik az utca, Petuskáné a két nagy lakli ikerrel, Terike néni a járókeretébe kapaszkodva, Veronka a nagy mindenórás hasával, meg a postás. Mert postásnak lenni kell minden történetben. Aztán óriási tapsviharban törnek ki, Lali meg az okos masinájával filmre veszi, ahogy ő ott kapaszkodik, és az esti híradó komor hírei után bekerül, ahogy megmenti a kis vidéki utcát a sötétségtől. Legalább húsz méteren át halvány fény fogja mutatni, hol van döccenő a járdán. Aztán az a kedves szőke bemondónő még elmeséli, hogy pöttyös bagoly született egy kanadai állatkertben, de az anyja nem szoptatja, és később majd mutatnak róla filmet, de hiába várta, nem mutattak.
Az orvosnő azt mondta, hogy Terézke néninek az a baja, hogy nem tud belenyugodni az öregségbe, meg a magányba, azért talál ki mindenfélét, de majd ha rosszabbodik, akkor szakorvoshoz utalja.
Kezdődő demencia, súgta, amikor gépelte be a lapjához, hogy mit tapasztalt, és nem tudta, mert honnan is, hogy úgy hall vénségére is, mint a sas. Lehet, hogy az lát, de mindegy. Ő meg csak ült a kemény, fehérre festett széken, vagy másfél méterre a fiatal asszonykától, akin fehér köpeny volt, a nyakában meg az a műszer, ismeri azt is, látta a tévében. Az asszisztensnő megmérte a vérnyomását, aztán az dünnyögte, hogy bár neki lenne ilyen jó. Még gyógyszert se kapott. Ez se ma volt, nem is tegnap, de már nem emlékszik, valamikor tán a múlt hónap végén.
A postás biztos tudná, érdekes, hogy nyugdíjkor mindig bejön, mert ugye azt alá kell írni, megszámolni a pénzt, a levelet meg csak bedobja. Tudja pedig, hogy már rég elrohadt a levélláda, a földre esik minden, de nem érdekli.
Bezzeg régen az öreg postás! Az igen, mindig beugrott néhány percre, megitta a kávét, belemarkolt az aprósüteményes tálba, és már rohant is, nehogy valaki kihúzzon egy képes újságot a nagy barna táskából. Rég volt, igaz se volt tán. Mostanában olyan feledékeny kezd lenni. Mindent felír egy cédulára, mikor be kell menni a városba, mert kint lakik a város szélén. Itt már nincs semmi, pedig volt bolt meg kocsma is, a Fekete Ló, de ő oda be se nézett. Azt a kis üveg gyomorkeserűt megvette az üzletben, jó beosztással elég volt egy hétig.
Lehet, hogy a meleg miatt, de olyan furán érezte magát, amikor megjött a busz, nem is szállt fel, pedig kétszer is dudált a sofőr, de csak intett, hogy menjen.
Milyen régen nem ivott egy kortyot se! Kiszáradt a szája, leült az ócska padra, nézte a lábát, észre se vette, mióta ilyen vastagok az erek rajta? Levette a kendőt, barna-fekete kockás, szinte égette a nyakát, letette maga mellé, csak itt ne felejtse. Néhány percig üldögél, aztán megy haza, hisz kigyúltak a fények, egyre közelebb jöttek, mint a csillagok.
A postás hajnalban lelt rá, az arcán békés mosollyal ült a kopott padon.
Nyitókép: pixabay.com
