Balázs Attila 1955-ben Újvidéken született, jelenleg Budapesten élő József Attila-, Szirmai Károly-, Herceg János- és még számtalan más díjas író, újságíró, műfordító, szerkesztő immár tizennyolcadik kötetét olvastam el a napokban. Címe A déli végekről, műfaj-megjelölése Regényes irodalomtörténet. A Kortárs Könyvkiadó és a Forum Könyvkiadó közös kiadásában jelent meg 2024-ben.
A szerző a kötet fülszövegében így bocsájtja útjára művét: „Amikor e sorok írója még kisiskolás volt, akkor tanárnője beléje sulykolta, hogy a történelem egzakt tudomány, konkrét dátumok sora, nincs sok fecsegés, ehhez kell tartanunk magunkat. Amikor ez a diák nagyobbacska lett, döbbenetére azt kellett hallania a gimnáziumban, ráadásul a saját bőrén tapasztalnia feleltetések alkalmával, hogy a történelem tulajdonképpen: mese. Nem is história, mint mondták a régiek, nem is történet, amerre hajlunk mostanában a kifejezések részben árnyalódó használatát illetően, hanem egyszerűen mese. Mese, mese, mátka.”
A hátsó fülszövegben pedig ezt olvashatjuk: „A vajdasági magyar irodalom történetének e játékos-konfabuláló újraírásában ismert, kevéssé ismert és fiktív nevek során át jutunk el a tegnapelőtti „jug. magy” irodalomig, Gion Nándorig, Tolnai Ottóig, Sziveri Jánosig, Ladik Katalinig (etc.), az Új „Sympó”-ig, az újvidéki Gurman kocsmáig – a szerző saját történetéig.”
A szerző huszonhét fejezetben mesél olvasóinak, a testes, majd háromszáz oldalas, dr. Bori Imre emlékének szentelt kötetet pedig egy utóbeszélgetés zárja, amelyben Bozsik Péter faggatja Balázs Attilát arról, hogyan keveredett az Új Symposion köréhez, kik voltak akkoriban a szerkesztőségben, hogyan zajlott ott az élet, a magyarországi írók közül kik fordultak meg náluk, a szerzőnek mi volt a szerepe a betiltásban stb. stb., majd tizennégy oldalon keresztül.
Már a kötet első fejezeteit felütve az olvasó egyszeriben úgy érzi, hogy valósággal fejest ugrott a mesék tengerébe, ahol hiteles személyek, történelmi tények keverednek-kavarognak könnyed természetességgel a mesékkel, legendákkal, s mindüket valami játszi, ízes iróniával, humorral (nem ritkán fekete humorral, sőt szarkazmussal) habarintja össze a szerző. A Kelta Vigadó kötet-megnyitóban például kacagva lubickolhatunk a Tarcal hegységben tutajosok, halászok, csempészek számára nyílt jól menő fogadó ősi foglalkozást űző, s időnként a vendégek szórakoztatására a Duna habjai közé kiparancsolt, s ott dévajul kacagva fürdőző lánykákkal, hogy egyszeriben mennykőként csapódjon egy hatalmas meteordarab a bűnös helyre, mire azt jó időre babonásan elkerüli minden jótét lélek. Ám kiderül, hogy mennyi a környéken a jól felhasználható kő; létesüljön kőbánya, az emberek aranyat, majd ércet keressenek benne. El is nevezik a helyet Kamancnak, Kamenicának, Kamenecnek. Egy futó nyelvészkedésben kiderül, hogy a Kamanc magyarul semmit sem jelent, viszont szerbül a Kamen az nagyon is kő jelentésű.
De máris megismerkedünk két, nyáját legeltető fiúval, Pécsi Tamással és Újlaki Bálinttal, akikből számos mesés kaland után plébános, illetve oltáros pap lesz, s összebarátkozván együtt kezdik magyarra fordítani a bibliát, a későbbi Huszita Biblia ősét. Egy merész ugrással Olaszországban termünk, tanúi leszünk annak, hogy egy olasz pásztorfiúból, Dominic Gangalából hogyan válik előbb Jakab szerzetes, majd idővel a huszitákat, az eretnekséget tűzzel-vassal üldöző, irtó inkvizítor, aki „többek között” a két bibliafordító eretneket is űzőbe vette hatalmas besúgószervezetével. Ám a szerző szellemesen megjegyzi, hogy a besúgók mellett léteznek „kisúgók” is, így a két barát időben kereket old. Hogy a közlés oldottságát érzékeltessem, íme egy idézet: „Jakab pedig káromkodhatott, mint egykor az édesapja, azonban ezt se tudhatjuk pontosan, hogyan cifrázta. Miként ma már azt sem, hogy a Moldvában folytatott, majd nagy valószínűség szerint épp ugyanők, a mi kezdőrúgást anno elvégző két kamanci papunk, Tamás és Bálint által Prágában befejezett, később Huszita Biblia-ként emlegetett, csupán töredékeiben fennmaradt fordításba hány hiba, úgynevezett leiterjakab csúszhatott be, éppenséggel a szóban forgó űzöttség okán. (…) Dr. Bori Imre (…) a moldvai magyar huszitákkal kapcsolatban megállapítja, hogy főleg Szerémségből származtak, s hogy szerettek olvasni. Nem csak szent szövegeket.” Az idővel püspöki épületté lett egyházi papi lakásból később kihányták és elégették a könyveket. A Tamás és Bálint fordította magyar bibliát sokan olvasták, s ebben a ferencesek jártak az élen. Oroszlánrészük volt abban, hogy a HUSZITA BIBLIA legalább töredékében megmaradt a magyar kódexirodalomban. Hogy megmenekült a teljes pusztulástól.
Az első fejezetek a „legmesésebbek”, legmeseszerűbbek. Utánuk a szerző fokozatosan „komolyodik”, de mindvégig megmarad annak, ami: egy csapongó fantáziájú, utánozhatatlanul egyedi hangvételű, a világnak fityiszt mutató, mindent és mindenkit a maga különös, „sarkos”, kaleidoszkóp-szerű szemszögéből, egyszerre játékos, ugyanakkor mindent a legváratlanabb pillanatokban egyszerre másként, más szögből láttató megnevettető és kinevető, megbíráló vagy megdicsérő, soha teljesen kiismerhető szemlélője – és elbírálója.
A következő fejezetekben sok mindenről olvashatunk. Például a Hunyadi Lászlóval együtt sakkozó és állandóan veszítő Cillei Ulrikról, majd Hunyadi haláláról. A „kis janicsárnak” becézett, apró termetű Kis János Mihályról, aki nevelőszüleinél tüsténkedve sok különös dolgot is művel: a lomtárban talált kis „valamin”, amiről nem tudja, hogy az a néhai hírhedt Marchiai Jakab lábszárcsont-roppantó masinája, Misike egy zsebkendőnyi vászonra – nyomtat! Később pedig meseírásra adja fejét. El is nevezik Meseíró Misikének. Meséi nevelőanyja fivére, Weis Rudolf kezdetleges, de szinte varázslatosan korai időszakban, a nyomdaipar hőskorában összebarkácsolt nyomdájában – a Huszita Bibliával egy időben! – ki is nyomtattatnak. Igaz, az 1848-as háborúban a nyomda és termékei – annyi mással, a régi Újvidékkel együtt! – megsemmisülnek. Misike káposztává lapozgatott meséit azonban még látta akkor valaki.
Olvashatunk még a mindössze másfél óráig tartó, de az egész országot romba döntő Mohácsi csatáról, amelyről a görög származású, tehetségével királyi kancellárrá avanzsáló ifj. Brodarics István a szemtanú hitelességével és a toll mesterének ékesszólásával számol be, valamint II. Lajos király halálának kétféle verziójáról, s a Sopálovics-vándornyomdáról. Megismerkedhetünk a kisasszonyfalvi Istvánffyakkal. Pállal, az apával, aki a VOLTER ÉS GRIZELDISZ című széphistóriájával vált ismertté, amely a felesége hűségét válogatott kegyetlen módszerekkel próbára tevő gonosz Volterről szól, s amelyet a rajongó olvasók kedvéért nem győztek újranyomtatni, sőt megérte falujáró színpadi változatát is, amelyet egész Szerémségben kirobbanó sikerrel játszottak, mi több, egy ismeretlen, az anyanyelvével sajnos hadilábon álló szerző megírta a folytatását is, amelyben a gonosz Volter végül meglakol: megmérgezik. S megismerjük Miklóst, az ifjabbik Istvánffyt is, aki sajátkezűleg egy privát csillagvizsgálót szerkesztett, ám e fellángolását követően életét a történelem tanulmányozásának szentelte. Megrázó leírását adja például az 1570-es éhinségnek, a török ostromolta Szigetvár elestét megörökítése pedig később a SZIGETI VESZEDELEM című eposzunk fontos forrását képezte. Népmondákat is gyűjtött, s azok egyike „a rémes Dózsa-sztori, amely Zápolya Jánosnak a fellázadt parasztság feletti szadisztikus élvezkedéséről szól. Dr. Bori Imre szerint „vannak történészek, akik Istvánffy Miklós történetírói művét ’prózában feloldott eposznak’ minősítik.
Olvashatunk még – a teljesség igénye nélkül sorolom a neveket –: ifj. Brodarics Istvánról, a Sopálovics vándornyomdáról, Istvánffy Miklósról, Veresmarti Mihályról, Zrínyi Miklósról, André Istvánról, Csöbrös Istvánról, Ács Gedeonról, Ács Zsigmondról, a Hiador néven író Jámbor Pálról, Milkó Izidorról, Ambrus Zoltánról, Balázs Béláról, Kosztolányi Dezsőről, Csáth Gézáról, Papp Dánielről, Gozsdu Elekről, Žikica Milošević értékes adatokat tartalmazó ponyvájáról, Radó Imréről stb.
A szerző megjegyzi, hogy ő ebben a könyvében egyszerre, egy személyben az irodalomtörténész és a regényíró szerepét is vállalta. S valóban. Egymás után sorakoznak fel irodalomtörténetünk hírességei, vagy legalább ismert személyiségei, sokszor úgy, ahogyan Attila Bori tanár úr óráin hallott róluk, ám mindüket valami sajátos, Balázs Attilás bővizű regényfolyamban megmártóztatva, megúsztatva, sőt, Attila utánozhatatlan, görbetükrös-humorra, szatirikus, sajátos, „mágneses rezonanciás”, „szűrővizsgálatos” egyéni elbírálásra kihegyezett szemüvege tükrében megmérettetve, csak besorolva, vagy kiemelve. Egy-egy íróval kapcsolatban nem feledkezik meg a fontos adatokról, ahol szükséges, ott az évszámokról sem, ó nem, de író lévén, megkeresi bennük az érsekeset, a regényeset, a „storyt”, s azzal kedvére eljátszadozik. Ha fontosnak tartja, olykor hosszabban-rövidebben idéz is egy-egy műből. Vagy a róla írt jellegzetes műbírálatokból. Kosztolányit például inkább csak megemlíti – igaz, több ízben is, Csáth Gézával azonban hosszan foglalkozik. Több művét, így az Anyagyilkosságot és a szőrös varangyról szólót elemzi, részletet közöl, sőt Philip Roth amerikai író Csáth angol nyelvű kiadásához írt véleményezéséből is idéz: „Valószínűleg A KIS EMMA a legszörnyűbb történet. Sok hajmeresztő dologgal zsúfolt, például az újraálmodott siralomház képeivel – ahogy a gyerekek előadják, rémes. Gyerekek az erőszaktól lenyűgözötten, háttérben a szadisztikus tanítóval meg a nádpálcával. Végül nem az a meglepő, hogy milyen sziporkázó módon játsszák a Bírát és az Akasztót ezek a rettenetes gyerekek, fogékony tanítványkák, hogy bitófát állítanak, majd végül felkötik az ártatlan kislányt, hanem hogy nem tudnak szabadulni attól az őrjöngéstől, amely tönkreteszi egész világukat – így Philip Roth.”
Könyvében Balázs érthetően sokat foglalkozik a vajdasági irodalommal. Meglepő, hogy Szenteleky Kornélról milyen megvetően, lekicsinylően, sőt olykor szinte undorodva emlékezik meg. Még beteges, sovány külalakját is nevetség tárgyává teszi: „A jugoszláviai, főképp a vajdasági magyar irodalom húszas éveinek végén és harmincas éveinek elején az irodalmi vezéregyéniség egy nagyon furcsa kis vékony, kitinpáncélos, alapjában véve mimózalelkű, de ha kellett, csípni is tudó fura fiúbogárka volt. Egy örökké valamiféle szivárványos adriai szigetekre vágyódó, ám haláláig a disznósivalkodásos bácskai porban és porlepte akácosokban maradó, ott bujkáló, biciklizgető és tépelődő, széplelkűségében itt-ott elcsorduló, utána rendre pocsék hangulatú falusi orvos, aki ebből a poros-ragacsos, önnön termékenyítette bácskai anyagból megalkotta a vajdasági helyi színek ellentmondásos elméletét. Szenteleky Kornél a tizenkilencedik század végén született Pécsett s – nem volt echte délvidéki tehát. (…) Ki hallott róla? (…) Tényleg ki ismeri? És a szivárvány mely színeiből áll a helyi színek elmélete? A szivárvány délibábja? (…) Szenteleky, aki csaknem falfehérré, majd kisvártatva paprikavörössé vált, hogy mérgében furcsa, rikoltó hangokat hallasson – ezt is tudhatjuk – amikor az egyik irodalmi lexikon „levajdaságizta”.”A továbbiakban Balázs mégis elismerően szól Szenteleky folyóiratáról, a Kalangyáról: „A folyóirat céljának tekintette, hogy egyéb teendői mellett figyelje a délszláv irodalmat, például Miroslav Krleža robusztus alkotói munkásságát, ugyanakkor olyan felragyogó írók kiteljesedésében segítsen, mint Radnóti Miklós, Veres Péter vagy Szentkuthy Miklós (eminnen vagy amonnan, ahogy vesszük), továbbá vállalkozott Németh László írásainak kiadására, nem utolsó sorban szaporábban is lépést igyekezett tartani korának friss irodalmi –szellemi történéseivel. Alapjában véve is olyan modellt teremtett, amely követendőnek bizonyult mind a háború utáni Híd, mind a hatvanas évek egyik ifjúsági hetilapjának oldalzsebéből, a vörös zsebkendő társaságából előbb csak félénken kidudorodó, majd bátran kinövő (Új) Symposion számára. (…) Ergo, ha a második világégés utáni jugoszláviai magyar irodalom nem is Szentelekynek köszönheti létét, de nagyon hálás lehet neki.”
Szenteleky, illetve a Kalangya megjelenésének korában alkotó írókat, fordítókat Balázs Attila már oldottabban, kevésbé meseszerűen, de legújabb kötetében alkalmazott alapstílusát mindvégig megtartva tárgyalja, saját kortársait pedig a közvetlen ismeretség, szerető pajtásosság és közvetlenség teszi levegősen közelivé és maivá, ám őket sem kíméli: mindenkit mindvégig a maga „sarkos” látásmódján, a sajátos „igazságmérlegét” lengetve figyel és láttat. Műveikből gyakran és szívesen idéz. A teljesség igénye nélkül (hiszen szinte megszámlálhatatlanul sok van belőlük) felsorolok most néhány nevet, amelyek viselőjével a kötetben hol egész fejezetet kitevő terjedelemben találkozunk, hol kettejüket, hármukat szellemesen egy helyszínt, kerettörténetet kitalálva közösen mutat be, s van, akit csak néhány jellegzetes mondattal, bekezdésnyi helyen említ: Csuka Zoltán, Szirmai Károly, Börcsök Erzsébet, Herceg János, Debreczeni József, Sinkó Ervin, Bosnyák István, Majtényi Mihály, a Híd folyóirat, Farkas Geiza, Baráczius Zoltán és édesapja, Bányai János, Brasnyó István, Havas Károly, Vajda Gábor, Juhász Erzsébet, Hász Róbert, Domonkos István, Tolnai Ottó, Koncz István, Ladik Katalin, Maurits Ferenc, Végel László, Várady Tibor, a csak nevük kezdőbetűivel jelzett Radics Viktória és Gion Nándor, Mirko Kovač, Sziveri János és még sokan mások.
Kortársairól sokszor – a fontos kérdések felvetése mellett – olykor rendhagyó, szinte napló-szerű, tréfás megfogalmazásban emlékezik meg. Például Tolnai Ottó egyszer, Virág utcai házának kéményén üldögélve csalogatja fel magához Attilát a tetőre, ahol azután – a pillanatnyi irodalmi helyzetet meghányva-vetve – egymással versenyezve kaviccsal célozgatják a ház előtt álló vödröt. A „bongyor hajú” Sziveri Jánost pedig a Gurman étterem asztalára pattanva mutatja be egy epizódban, amint lelkesülten szavalja saját verseit, majd szónoklatba kezd, mire a pincérek, a helyzetet már ismerve, csak szép nyugodtan megfogják a hóna alatt, s egyetlen szó nélkül kiteszik a bejárat elé. Vagy amikor egy izgalmas vita hevében Tolnai kijelentése, miszerint „Az Új Symposion én vagyok!” után évekre mosolyszünet áll be Tolnai és Sziveri között.
A kötet sokszínűségéhez tartozik egy telepi „dzserek” közbeiktatott hosszú, a rekeszizmokat megmozgató, „belevalóan” interpretált monológja, két-három izgalmas, a Bori Imre-órákat megzavaró „közjáték”: egy „kamikázé-galamb” saját vérét is a terem megrepesztett ablakán hagyó „betörési kísérlete”, a templomtoronyból az egyetem ablakpárkányára zuhanó, bebocsátásért könyörgő furcsa ember stb.
S persze kihagyhatatlanok Benes László képregényszerű, „szöveges” illusztrációi, amelyek szervesen, a kötet stílusával szinte egybeforrva kapcsolódnak Balázs Attila mondanivalójához.
A déli végekről igazi mélyenszántó, a tárgykör alapos ismeretéről, de az elkönyveltektől, a „kánontól” sokszor sajátos módon eltérő véleményezésről árulkodó irodalmi és társadalom-elemzésektől hemzsegő, időnként meghökkentő meglepetés és stílusbravúr, amelyet olvasás után még sokáig kell emészteni. Lehet vele egyetérteni vagy vitatkozni vele, ám unatkozni mellette – egyetlen pillanatig sem!
Nyitókép: forumliber.rs
