Egy újabb horror-szerző, aki kételkedett írói tehetségében. Stephen King azt követően próbálkozott Richard Bachman álnéven, hogy első regénye, aminek kéziratát voltaképpen kidobta, elsöprő sikert aratott, ezért ki akarta próbálni, hogy olvasói a neve miatt, vagy a szövegei minősége alapján vásárolják meg könyveit. Dean R. Koontz viszont azért írt egy sor álnév alatt, hogy minden külön témájának külön szerzői önazonosságot teremtsen. Jo Nesbø norvég szerző azért próbálta ki álnéven magát, mert nem szerette volna, ha bírálóit befolyásolja kiléte. Semmi se predesztinálta az írói pályára, sportoló volt, akinek egy sérülés derékba törte pályafutását, majd hivatásos katonának áll, később együttesben muzsikált és dalszövegeket szerzett. Ennek ellenére bejött neki az írói munka, Tizenkét kötetes sorozatot teremtett a sorozatgyilkosokat üldöző Harry Hole nyomozó ügyei köré, Olav Johansen-sorozata kétkötetes, a gyerekek számára pedig öt kötetet írt Doktor Proktor figurájáról. A sorozatokon kívüli művei regények, meg novellagyűjtemények. Én az utóbbiakat kedvelem, mert Nesbø elbeszélései kisregény-terjedelműek, és mindegyik új témakört boncolgat, új helyszínt jár körül, helyszínrajzai végtelenül alaposak, szereplői cselekvését pedig hitelesen megindokolja.
Az Éjszakai ház a maga 264 oldalával nem tartozik azon regények közé, amelyek kifárasztanák az olvasókat üresjárataikkal. A thrillerhez kellő külsőségek adottak, egy kamasz fiú elveszíti szüleit, majd rokonokhoz kerül egy (amerikai) kisvárosba. A települést erdőség veszi körül, aminek szélén áll egy telefonfülke. A távbeszélő kagylója eleven embereket fal fel, akárcsak a hetvenes évek ‚B“-kategóriás horrorfilmjeiben[1] (lesz ettől még bizarrabb jelenet is). A távolról érkezett fiú válik első számú gyanúsította, miután eltűnik egy fiú osztálytársa. A rendőrség rászáll, ám akad egy személy, aki hisz az egyébként nem túl szimpatikus kamasz ártatlanságában. Csakhogy a hit és a bizalom, valamint a bizonyosság különböző kategóriákba tartoznak.
A szülőket tragikus körülmények közt elveszítve, idegen környezetben, serdülő kamaszként nem lehet egyszerű beilleszkedni. A közösség tagjai mindig szkeptikusak az idegenekkel szemben, nehezen barátkoznak meg vele, és az sem biztos, hogy ő is a leginkább megfelelők közül választ barátokat magának. Mindezek a problémák jól illeszkednek egy fiataloknak szóló műbe – hiszen a szereplők is még gyerekek, és végtére az ő problémáikat boncolgatja az író, csak éppen sötét – már meghaladott – horror elemekkel a háttérben. Van benne rovarrá változás, de FBI-ügynök is, ahogy egy „normális”krimiben illik. A regény három részre tagolódik, mindháromnak különbözik a látószöge, meg a nyelvhasználata. Az első rész az emberevő telefonkagyló motívuma után indul, a második a gyermekek és a felnőttek világát ütközteti, a főhős, aki magatartás-problémái folytán a javítóintézetet is megjárta, másfél évtized múltával, sikeres íróként – újabb King-parafrázis, ő is gyakran tematizálja az írói és szerkesztői munkával kapcsolatos problémákat[2] – tér vissza a kisvárosba, ahol gyermekkori traumáit megélte – és a volt osztálytársaival találkozva újra rémálomba csöppen. Ennek a résznek a vége bővelkedik szürreális látomásokban, misztikus történésekben, undorító víziókban, csak úgy recsegnek-ropognak a szöveget egybefogó eresztékek. A harmadik rész lenne hivatott tisztázni mindazt, ami egy transzcendens világban tisztázhatatlan.
Valami azonban nincsen rendben ezzel a (kis)regénnyel. Mintha jórészt a fiatal Stephen King írta volna. A bizarr történések, az emberi viselkedés lélektani megindoklása, a szálak szétkuszálása és végül összefésülése rá vall. A hetvenes évek (kor)hangulatának megidézése és a kamaszok regényhőssé emelése egyaránt rá utal. Másfelől érezzük Nesbø erős íráskészségét is a történeten. Mégis olyan, mintha nem most írta volna, hanem valamikor 1997 táján, pályakezdőként, csak most vette volna elő valamelyik cipős-dobozból. Talán azért van ilyen érzésem, mert a norvég szerző a skandináv krimi „Királya”, nem pedig a horroré. Mintha csak a műfajt kóstolgatva kirándult volna a rémítgetés terepére. Nem állítom, hogy eltévedt volna ebben a műfajban, sőt, jó produkciót mutatott be, ám igazi terepe a detektívregény, élén az iszákos nyomozójával. Mindent összevetve, szerintem ezzel a könyvvel Nesbø mindössze kirándulást tett a horror műfajába, hogy felmérje a zsáner lehetőségeit. Kissé retro-érzésünk támad, amikor Dagit, aki egyébként Tom, felfalja a telefon, ám a mű olvasmányos, és úgy kell elfogadnunk, mint aminek a szerző szánta: kirándulásnak és kísérletnek.
El ne felejtsem, miért Éjszakai ház a regény címe? Azért, mert így hívják az erdőben álló épületet, ahol megtalálható a rejtélyek kulcsa. Sikeres keresést!
[1] King A mobil című regényében a maroktelefon zombivá változtatja az embereket
[2] Kezdve a Ragyogástól, a Tortúrán és A rémkoppantókon át a Halálos árnyékig.
