Méghogy vasúti társaság! Ez egy közlekedése múzeum! Még annál is rosszabb! – préselte be testét a zsúfolt fülkébe a férfi, hátán cipelve a januári hideget. Nem volt könnyű mutatvány. A bent ülők rémülten figyelték, hogy taszít, lök, nyomorgat lábakat, combokat a kövér test, a laptopját markoló diák úgy rántotta hasához a gépét, mint aki legszívesebben lenyelné, de legalábbis úgy elrejtené, hogy a végállomásig elő se kerüljön.
– Mit félti azt a vackot? – vette észre a mozdulatot a kövér. – Nem lopom el. Csak húzódjanak kicsit össze, mert ha nem haragszanak én is le szeretnék ülni – mondta, vagy inkább szuszogta, miközben lihegve kibújt a kabátjából, és úgy pásztázta tekintete az arcokat, mint aki azt akarja felmérni, vajon ez a társaság megérdemli-e azt a kiváltságot, hogy vele utazhasson Pest felé.
– Akkor is azt mondom, ez nem vasút. Inkább roncstelep. Még kölök voltam, amikor ebben a vagonban utaztam. Rövidnadrágos kölök – engedte ki száján fújtatva a hangokat a kövér, amikor végre arrébb tudott tolni két testet. A repedezett műbőr ülésen úgy terpeszkedett, mint aki nem helyet foglalt el, sokkal inkább egy trónt, amin megpihenve eljött az ideje annak, hogy körbetekintsen a királyságán. Alattvalóit felmérve tekintete előbb ismét a diákra tévedt, majd egy házaspárról állapította meg, na, ezeket sem veti fel a pénz. A sasorrú öregurat nyugdíjas tanáremberként könyvelte el. Már éppen azon törte a fejét, vajon hány éves lehet az ablak mellett magányosan üldögélő idős asszony, amikor az megszólalt. Halkan, de úgy kínálta a szavait, hogy azokat mindenki hallja is, értse is.
– Mi lenne, ha ebben a vagonban maga nem egy öreg szerkezetet látna? Hanem egy olyan vasúti kocsit, ami tisztességgel szolgál már hosszú évtizedek óta, bejárta talán az egész országot, és még a határokon túl is megmutatta magát.
– Miket zagyvál itt össze? – motyogta szemöldökét ráncolva a kövér, de az asszony nem sértődött meg. Mosolyogva fordult a diák felé, és arról beszélt, hogy azon sem csodálkozna, ha ebben a fülkében ültek volna már a diák úr szülei is. Méghozzá fiatalon. Telve reményekkel és tervekkel, miközben szerelmesen bújtak össze, és az ablakon kinézve arra gondoltak, hogy csakis az ő kedvükért rohannak a fák a sínek mellett, őket köszönti minden távolban álló tanya fénye. És még az udvarokon szaladgáló kutyák is mintha az ő nyugalmukat védenék.
A kövér torkában megrekedt a szó, a diák az asszonyra nézett, és egy biccentéssel, fejének alig látható mozdulatával jelezte, hálás a köszönete minden szóért.
– Persze ha jobban figyelne, látná itt azokat lányokat, akik egy órája még vőlegényüktől búcsúztak valamelyik szegedi laktanya ebédlőjében, és haza igyekezve, itt sóhajtozták ki magukat. Egyikük talán éppen a maga anyja lehetett – mosolygott az asszony. Amikor a férfi dühösen legyintett – Badarság! Az én apám nem is volt katona…– az asszony mosolya még élénkebb lett.
– Akkor ennek örüljön. De örülhet annak is, hogy még érezni azoknak az almáknak az illatát, amit ebben a fülkében hoztak a szegedi piacra eladni a kisteleki asszonyok, és érezni a pálinka ízét is, amit meg azok a munkások nyeltek, sörrel kísérve, akik szegedi gyárakból igyekeztek haza hétvégén. Izmaikból itt, bizony pontosan itt szaladt ki a fáradtság – beszélt tovább az asszony.
– Nem hallja a hangjukat? Az egyik éppen azt kérdezi, van-e valakinél kártya, a másik azzal dicsekszik, hogy szerdán megismerkedett egy olyan szép lánnyal a Széchenyi téri platánok alatt, hogy annak az arcát még az őszi szélben zörgő falevelek is pirulva nézték.
– Hogy maga micsoda marhaságokat tud kitalálni! – hördült fel a kövér, majd gyorsan elnézést kért, mint aki érzi, hogy ilyet azért csak nem kellett volna mondani.
– Semmi gond. A bajok nem itt kezdődnek – legyintett az asszony is, ami nem is legyintés volt, inkább egy olyan mozdulat, amivel csókra kínálták fel kezüket egykoron a bokacsattogtatós tiszt uraknak az úri dámák, a báli szezon kezdetén.
– De figyeljen csak! Hallja a kerekek kattogását? Magának nem öröm, hogy ezt a hangot tíz- és tízezrek hallgatták már? Pedig így kapcsolódik össze a maga sorsa olyan emberekével, akik talán már nem is élnek, olyanokéval, akik éppen úgy szorongtak ebben a fülkében, mint mi. De nemcsak nézték egymást, mint ahogy az mostanában szokás, hanem beszélgették a világ dolgairól. És amikor leszálltak, mert egyszer valahol mindenki leszáll ám, olyan könnyű volt a lelkük, de még a testük is, hogy nem kocsival vagy gyalog mentek hazáig, hanem röppentek, suhantak vastag törzsű fák lombjai alatt, mint a tündérek.
A házaspár, a diák és a sasorrú öregúr egyszerre nézett ki az ablakon, és mind úgy látta, hogy a puszta fölött lebegő felhő fákkal ölelt sétányt formáz, a fák között pedig tündérek bújócskáznak. Már ha egy tündér fenekén feszülhet tornanadrág.
A kövér nem látott semmit. Kivágta az ajtót, a folyósón ütközött a kalauzba.
– Ember! Ugyan szóljon már a legközelebbi állomásra, hogy küldjenek mentőt. Még mielőtt ez az elmebeteg asszony megvadul, és legyilkol valakit.
– Elmebeteg asszony? – csóválta meg a fejét a kalauz, és fél szemmel belesett a fülkébe.
– Igen, bizony az. Ott ül az ablaknál, a kezét sál, most látom csak, egy férfi sál takarja. Az alatt lehet akár egy kés is.
– Egy kés? Az biztos nem – nyúlt a kövér jegyéért a kalauz.
– Talán ismeri az asszonyságot?
– Nem asszonyság, hanem egy hölgy. És igen, ismerem. Négy éve minden nap felutazik Pestre, aztán az esti vonattal jön is vissza.
– Minden nap? Akkor csak bolond – markolta meg a kalauz vállát a kövér.
– Négy évvel ezelőtt az asszony fia Szeged és Pest között kizuhant a vonatból. Senki nem tudja, pontosan hol történt. Senki nem tudja miért történt. Egy biztos: úgy összezúzódott az arca, hogy az asszony nem ismerte fel. De az is lehet, hogy nem akarta. Azóta utazik. Igen, minden nap Szeged és Pest között, csakis itt utazik, és közben mesél. Félegyháza és Kecskemét között, ahol megtalálták a vasúti töltés árkában a testet, pedig mindig feláll, és lehúzza az ablakot. Hogy tudjon jelezni a fiának, melyik kocsiba kell felszállni ahhoz, hogy máris átölelhesse, Most pedig szépen kérem, vegye le rólam a kezét – nézett a válla felé a kalauz. Tekintetében kicsi lángot, de mégis csak lángot, haragosan lobogó lángot gyújtott egy szikra.
