A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása a talpától futott felfelé a testén, kezdve a cipővel. Hamarosan elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. Az ellenkező sarokban, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt.
A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé, azonban őt is az eső kergette be a megállóba. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény, és egy oldalt megkötött, rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább három rétegű volt, egymást túllicitálva lógtak derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver, meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. A láthatóan hajléktalan nőnél nem volt se csomag, se táska, talán a szálláshelyére igyekezett vissza, és útközben elkapta az eső. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt.
A jólöltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek, apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat tetejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet. Gondolatai eközben visszakanyarodtak a tényekhez: a cipőjét, ruháját meg tudja tisztítani, a kabátja megszárad, de micsoda jót tett ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén – mintha olvasott is volna már erről valamelyik lapban. A gondolattól megjelent orrában a frissen sült kenyér illata, és nyelt egyet.
A másik, a hajléktalan asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Az igazi májusi esőzések még csak ezután várhatók. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák is. Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hullik az áldás. Most eszébe ötlött, hogy milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, több rétegű nedves ruha. A cipője is teljesen átázott. Nincs helyette más. Tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Azután eszébe jutott, hogy még a sár is elöntheti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. A penészes kenyér emlegetésére rossz íz jelent meg a szájában, elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe. Gondolatai akörül forogtak, mennyire ázhatnak most a parkban meghúzódó sorstársaik is. Más nem jutott az eszébe.
Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz.
A jólöltözött nő felszállt, a hajléktalan is elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba.
A buszon ülő arra gondolt, hazafelé beugrik a kis pékségbe, vesz egy ropogós héjú, friss kenyeret. A másiknak, gyaloglás közben az járt az eszében, mit esznek estére, mert a kenyérnek annyi, alighanem a ruhák szárogatása lesz az esti program. Vacsora helyett is.
A két nő ugyanabban, és mégis más-más világban él. Mikor válnak egyenlővé?! Valószínűleg soha. Vagy talán egyszer, később, egy más világban… a másvilágon, ahol egyaránt elhal a sóhaj és a nevetés, és mindenkinek egyformán könnyű a föld.
