Amikor megemlítettem egy ismerősömnek, hogy Eperjes Károly színművészt is vendégül látják itt Palicson, és interjút fogok készíteni vele, akkor visszakérdezett, hogy a Hídemberrel? Egy színész nyilván nem azonosítja magát egyik szerepével sem, de ha arra kérném, hogy nevezzen meg egyet, amelyik elsőként eszébe jut, szubjektív megítélés szerint melyik lenne az?
– Most, hogy itt vagyunk Palicson, nekem elsőre Sinkó Ervin Optimistákja jut eszembe, mert azt forgattam itt. Életemben akkor voltam először Szabadkán. 1980-ban és ´81-ben forgattuk, ötrészes tévéfilm. Az egyik főszereplőt, magát Sinkó Ervint kellett játszanom. Ha tudok filmezni valamilyen szinten, akkor azért tudok, mert Dömölky János nagy műgonddal pátyolgatott engem friss színészként ebben a munkában. Nekem most elsőre ez ugrik be. Ha meg arra gondolnék, hogy melyiket emeljem ki az összes munkám közül, hát nem tudom, nekem olyanok, mint a gyerekeim. Ha megkérdezi egy szülőtől, hogy melyik gyerekét szereti legjobban, hogy lehet erre válaszolni, de talán nem is illik. A Hídember az egyik legfontosabb szerepem, nagyon szeretem. A szakmailag leghíresebb szerepem az az Eldorádó, abban a Monor Sanyi bácsit, a kereskedőt játszottam. A legkedvesebb filmem, amit ha újranézek, akkor mindig azt mondom, hogy ezt most sem tudnám jobban eljátszani, az A tanítványok, az első Bereményi-film. A legnézettebb a Csapd le csacsi!, a Legényanya vagy a Hyppolit, és hát a legújabb filmünk, a Magyar Passió, az meg nekem akkora öröm, hogy nem is tudom hova tenni. Majd azt is megértik az emberek, hogy milyen fontos. Ott van még a 6:3, avagy játszd újra, Tutti!, ott vannak a Szabó István-filmek… Csak dicsekedni tudnék, úgyhogy nem teszem tovább.
Eperjes Károly a palicsi Nyárhangoló fesztiválon (Fotó: Molnár Edvárd)
Ugorjunk egy nagyot visszafelé. Ha Eperjes Károly önéletrajzába belepillantunk, akkor megtudjuk, hogy egy ideig labdarúgó és műszerész is volt, a szülei pedig papnak szánták. Mégis a művészet felé fordult, és ezt igen sokoldalúan műveli, színészként filmekben és színdarabokban játszik, és rendezőként is ismerhetjük a munkáit. Hogyan talált rá erre az útra?
– Nehezen. Nem gondoltam, hogy erre jutok. Olimpiai bajnok szerettem volna lenni leginkább vagy tanár, mint a szüleim, de egy sportsérülés következtében, Sopron környéki gyerekként, bár akkor már Fehérváron tanultam, beiratkoztam egy amatőr színjátszói tanfolyamra. Érdekes volt és ott ragadtam. Már annyian mondták, hogy belőled bohóc lesz vagy valami ilyen haszontalan ember, de senkinek nem hittem el. Édesapámnál játszottam először színpadon a faluban, két és fél éves koromban. Nagyon szerettem játszani. Mindig mondták: „Karcsi, ne játssz annyit, Karcsi, van más is mint a játék.” Én pedig nagyon szerettem, most is, a játék az nagyon fontos. Ott a rendezői tanfolyamon – ez egy kétéves tanfolyam volt – találkoztam Montágh Imrével, és ő ajánlotta nekem, hogy jelentkezzek a főiskolára. Örültem, hogy végre van egy ember, aki megmondja, hogy mi legyek, hát beadtam a jelentkezésemet a Gyógypedagógiai Főiskolára, mert ő, ugye, logopédus. Amikor legközelebb találkoztunk, mondta, hogy „Szamócám, hát nem voltál a felvételin.” „Én voltam, a tanár úr nem volt” – válaszoltam. „Hova mentél, az első, második rostán nem láttalak, a harmadikon nem is láthattalak” – mondta ő. Mondom: „Nincs első, második, harmadik rosta, hát ott szóbeli meg írásbeli van.” „Hova mentél?” „Gyógypedagógiai Főiskolára.” „Hát nem oda küldtelek.” Szegény nagyanyám mindig azért imádkozott, Jézus Mária, világosítsd meg elméjét! És akkor mintha kisöpörték volna az agyamat, Csehov ezt úgy írja, hogy angyal szállt át a légen, és felismertem, hogy tényleg, hát a Montágh tanár úr a színészetre gondolt. Neki elhittem, bátran elmentem a felvételire, és fölvettek.
Innentől már viszonylag simán ment ez az út?
– Ez sem volt sima, mert elsőre felvettek volna, de katona voltam és nem tudtak leszerelni, úgyhogy újból kellett felvételiznem. Elsőre is éreztem, hogy jól sikerült, de nem volt rajta a nevem a listán. Megmondták, hogy mi történt, és biztattak, hogy jelentkezzek jövőre is, felvesznek. Persze azt hittem, hogy csak pátyolgatnak engem, hogy ne menjen el a kedvem, de aztán kiderült, hogy tényleg így volt. Elmentem még egyszer, s akkor már nem volt olyan szigorú velem a felvételi bizottság, úgyhogy fölvettek és hál´ Istennek nagyon jó osztályba kerültem. Simon Zsuzsa tanárnő, Major Tamás, Székely Gábor, Babarczy László, Gáti József, Ronyecz Mária, fantasztikus tanári testületünk volt, és akkor még nem beszéltem Hegedűs Géza bácsiról vagy Kőszegi tanár úrról, és még sokam mások is tanítottak. Jól nyitották ki nekem a színházi világot, jó volt hozzájuk járni, tanítottak, tényleg tanítottak, és jót, hasznosat. Néha keményen, néha bölcsen, többnyire bölcsen, sokszor humorral, ahogy éppen kellett. Nagyon jó tanáraink voltak, csak áldom az Istent, hogy oda kerültem.
Ők milyen útravalóval indították el a tanítványaikat?
– Elsősorban azt mondták, hogy mikor egy siker jön, az addig is tart. Onnantól újból kell kezdeni. Ha egy előadásban sikered volt, akkor az onnantól inkább felelősség. Újból és újból meg kell teremtened magadnak, nem szabad soha elkényelmesedni, és ami a legfontosabb, hogy a tartalom és a forma egységére felhívták a figyelmet, hogy ne csak külsőségesen játsszunk, és ne csak olyan állintimen, ne csak magunknak, el kell jutni a közönséghez. A tartalom és forma harmonikus egységére tanítottak. Én is erre próbálom tanítani a diákjaimat, mert olyan alapokat kaptam, amit érdemes továbbadni.
Papnak szánták, de színész lett. Ez a két hivatás látszólag nagyon különbözik egymástól, de talán nincsenek is annyira távol.
– Á, a kettő nagyon közel van egymáshoz, ha az ember igazán jól csinálja, akkor mind a kettő az Istenhez vezeti az embereket.
Hogyan fogadta a család ezt a döntést?
– Édesanyám nehezen, édesapám nagyon örült. Pedagógusok voltak, és amikor én hazamentem azzal, hogy megtaláltam az életemet, beadom a jelentkezésemet a színművészetire, akkor édesanyám kirohant, hogy Jézus Mária, erkölcstelen pálya, erkölcstelen pálya. Édesapám meg ült velem szemben, matematika-, fizika-, földrajzszakos tanár volt, mosolygott a bajsza alatt, eltakarta a száját, hogy ne látsszon, hogy a feleségét is kiröhögi, meg az egész helyzetet is. Ő örült neki nagyon.
Annak ellenére, hogy a színészi pályát választotta, a vallás, a vallásosság továbbra is jelen van az életében?
– A vallásosság mindig, de talán merhetek úgy fogalmazni, hogy a hit. Bár mindig tudtam és hittem, hogy van Isten, de volt egy korszakom, amikor kevély voltam. Sajnos néha még most is előfordul alkalmasint, de az a fajta liberális kereszténység, hogy ah, bizonyos bűnöket elkövetek, majd meggyónom, olyan nálam nincs. Aki liberális, az nem keresztény. Olyan sincs, hogy szocialista keresztény vagy nacionalista keresztény. Aki szocialista vagy nacionalista, az nem keresztény. Ha valaki tényleg keresztény, akkor az identitása az egyetemes: Isten, család, haza, egység, hogy mindannyian eljussunk az örök életre. Ezt kell képviselni, és a jó művész, a jó pap, a jó pedagógus, a jó vállalkozó, a jó parasztember, a jó nyugdíjas, a jó tanuló, a jó szülő, az mind így működik. Ha nem jó, akkor hóhányó lesz belőle így vagy úgy vagy amúgy, valamilyen ideológia mentén.
Nemrégen Az ember tragédiája című előadás kapcsán beszélgettem Visky Andrással, aki annak az előadásnak a dramaturgja volt és azt mondta, ő úgy látja, hogy teológiai ismeretek nélkül nem lehet jó színházat csinálni. Önnek erről mi a véleménye?
– Mélyen egyetértek!
Hogyan kapcsolódik össze Thália és a teológia?
– A Színművészeti Főiskolán a legtöbbet Hegedűs Géza bácsitól kaptam, és jó, hogy erre rákérdezett, mert talán ez a lényege a beszélgetésünknek. Hegedűs tanár úr az első drámatörténetintelligencia-órán azt mondta – pap nagybátyáimtól és a szüleimtől is ezt tanultam, de nem ilyen helyen, ilyen esszenciában –, hogy: „Kérem, itt alkalmasint mindenki színész lesz, alkalmasint kiváló színészek lesznek, mester színész szakemberek lesznek. Kérem, alkalmasint többet keresnek, mint én, sajnos, de a mesterszaki az még nem művész. Művész csak az lesz önök közül, azaz hivatását teljesítő mesterszakember, aki két könyvet elolvas, azt mélyen a szívébe zárja, és amikor a buksijában megért, a kettőt összehanolja és sugározza. A szívre a Biblia, az agyra Arisztotelész Poétikája. Morál a szívre, bölcselet az agyra.” Ez az igazi tanítványi, tanítói állapot, a morális bölcselet. Ennek a harmóniája az igazi kultúra, az az igazi művészet. Itt van bajban az emberiség, ha ezt szétszakítja. Ha a szív és az agy közé gátat tesznek, akkor az agyasok hülyítik a hiszékenyeket, vagy a hiszékenyek barmolják az agyasokat. Nem szabad ebbe a két végletbe tartozni, hanem igyekezni kell ahhoz az arany középúthoz, amit egyébként az Úr Jézus pontosan megmutatott az emberiségnek. A zsidó – hellén –keresztény kultúra a morálra és a bölcseletre épít. Ennek a harmóniája az igazi, egyetemes katolikus lét, az az Európaiság. Igaza van Viski Andrisnak, hogy mély teológiai műveltség nélkül nem lehet eljutni jól a színházban az elemzésekhez, és a megvalósításhoz sem. Mert mi a dráma? A jónak és a rossznak az ütköztetése. De mi a jó és mi a rossz? Az benne van a Bibliában. És azt, hogy kell működtetni? Az az Arisztotelész Poétikája, a mit, miért és hogyan hármas egysége. Sőt, mondok egy még merészebbet, a demonológiával is érdemes foglalkozni, nem csak a teológiával. Ismerni kell a negatív kisértő világnak az eszközrendszerét is. Egy jó színésznek, egy jó papnak, egy jó tanárnak kell tudni, hogy ezeket jó példázatként tudja feltárni az embereknek.
Filmalkotásait tekintve a MagyarPassió a legújabb. Ezt ön rendezte és ön játssza a főszerepet is, a beszélgetés elején pedig mint legkedvesebb gyermekét említette. Ebben az alkotásban megjelenik a vallás és a politika ütközése is.
– Ez egy nagyon fontos film, nagyon nagy dolognak tartom, hogy megcsináltuk. A magyar társadalomnak a 20. században két nagy traumája volt, az egyik a Trianon, a másik pedig 1950. június 8-a. Trianon után hatezer szerzetesből 12 ezer lett, ekkora volt a hit fakadása Magyarországon. A kommunisták ezt szétverték, egy éjszaka alatt összegyűjtöttek 12 ezer embert. El nem tudom képzelni, hogy például egy lengyel gyerek Katynról ne tanuljon, márpedig a magyar történelemkönyvekben nincs benne 1950. június 8-a. Itt, Jugoszláviában is összefogdosták a papokat meg a szerzeteseket, a Szovjetunióban is, Romániába is, Csehszlovákiában, és mindenhol. Magyarországon nagyon nagy kárt okoztak, és ennek a traumáját nem dolgozta fel még a társadalom. A mai napig hiányzik a tanügyből és az egészségügyből az a 12 ezer kiművelt kútfő, katolikus kútfő, szerzetes hölgyek, urak, akiket akkor, borzalmas állapotokban elüldöztek, megöltek, eltüntettek, vagy éppen disszidálniuk kellett, vagy abba kellett hagyniuk a hivatásukat, mert úgy megsanyargatták őket. Ennek a bemutatása nagyon fontos volt, de ez a film érinti a trianoni történetet is. Ez a film a Magyar Passió, hiszen több fájdalomszálat bogoz ki, a kuláktörténetet, az árva gyerekek történetét, számos helyzetet. Azt is bemutatja, hogy a magyar katonaság, az ÁVH viszont függött a szovjet ÁVH-tól. Neki is volt egy parancsot végrehajtó őrülete, és onnan is föl lehetett állni emberként, ott is meg lehetett térni. Ott is voltak emberek, akik nem bírták, akik rájöttek, hogy ez milyen igazságtalanság, az életük kockáztatása árán kilépek az ÁVH-ból, és szembehelyezkedtek a kommunizmussal. Hamarosan láthatja az itteni közönség is ezt a filmet, ugyanis levetítik majd itt a palicsi fesztiválon.
A vajdasági közönség nemrég találkozhatott Eperjes Károllyal a filmvásznon, ugyanis Óbecsén bemutatták Kovács Ákos filmjét, a Magunk maradtunk címűt, amelyben játszik, most pedig személyesen találkozhattak önnel itt, Palicson, egy előadás erejéig. Milyen érzések vannak önben akkor, amikor a határon túli magyar közösségekhez látogat?
– Mindig megdobban a szívem. Az én famíliámban van besenyő, horvát, csángó és avar. Na most kinek van itt egyenes vérvonala a Kárpát-medencében? Amikor átjön az ember a határon, akkor mindig megemlékezik arról, hogy milyen volt itt átjönni, és most is milyen cirkusz van itt. Tegnap voltam Felvidéken, három nappal ezelőtt Kárpátalján, ne tudja meg, hogy az embereknek milyen szorongó lelkiállapotuk van ott. Én még egy jó állapotban levő ember vagyok, Magyarország jelen pillanatban egy béke szigete, adjunk hálát az Istennek, hogy mennyire vigyáz ránk.
Munka szempontjából mi most az aktuális az életében?
– Nem tudom, mert most kezdődnek a színházi változások. Új kultusztárca van, nem tudom, hogy ennek mi lesz a következménye, most alakítja ki Csák János miniszter az új vonalakat. Most mutattuk be Sopron és Esztergom együttműködésében a Isten komédiását, Kovács Frigyes és Wisher Johann is játszik benne. Nagy siker volt a bemutató Esztergomban, de majd játszani fogjuk Sopronban és máshol is, nyári játékokon. Katona Imre remek darabja ez Szent Ferencről. Filmeket is szeretnék forgatni, készülök egy nagy Trianon-filmre, készülök egy nagy Szent István-filmre, készülök egy családi regény filmre és készülök színházi rendezésre is, meg még játszom a darabjaimat, amik vannak a színházakban, majd ősztől felújítjuk őket. Most mondtam le egy filmet, pedig kedves feladat lett volna, de nem bír mindent az ember, és úgy vagyok vele, hogy most még együtt tudok lenni az unokáimmal, jövőre már nem biztos, úgyhogy nem kell mindig filmet forgatni.
Nyitókép: Eperjes Károly a palicsi Nyárhangoló fesztiválon (Fotó: Molnár Edvárd)
