A helytörténészek településük történetét kutatják, a felkutatott anyag – amely ideális esetben levéltári dokumentumok mellett a „beszélt történelem” elemeiből, illetve tárgyi emlékekből áll össze – alapján pedig megírják annak egy-egy történeti fejezetét. Az elkészült kéziratokat lehetőség szerint közkincsé kell tenni, megjelentetni a kortársak megelégedésére, de az eljövendő nemzedékek okulása végett is.
Ilyen felelősségteljes, aprólékos, időt és odafigyelést igénylő munkára vállalkozott Szedlár Rudolf is, aki Csantavér szakavatott helytörténészeként kéziratában a falu első világháborús eseményeit rekonstruálta, emléket állítva a település háborúban elveszett 437 fiának is.
A kötet címe egyértelművé teszi, hogy a kötet célja az első világháború befejeződésének centenáriuma kapcsán bemutatni, hogy a csantavériek miként élték meg és vészelték át a XX. század első nagy vérzivatarát, hogy a településen milyen események játszódtak le a Nagy Háború során. Egyben sejteti a szerző határozott álláspontját: a háború az uralmon lévők érdekeit szolgálta, még az egyszerű emberek, a katonák – akár életüket áldozva is – megszenvedték a világégést.
A bevezető részben a szerző ismerteti azt a kettősséget, amit a háború kirobbanása az egész országban, Csantavéren és annak környékén okozott. Ne feledjük, hogy a falu az ország harmadik legnépesebb városának, a közel 100 ezer lélekszámú Szabadka „árnyékában” húzódott meg és ezer szállal kötődött hozzá. A lelkesedést a korabeli sajtó gerjesztette, de még a vallási vezetők is támogatták a háborút. A „józan paraszti ész” viszont már a kezdetkor sejtette – mivel a katonakötelesek zömét az aratási munkálatok végleges befejezése előtt szólították hadba – hogy ennek a „kalandnak” nem lesz jó vége. A baljós sejtelmek be is igazolódtak: a veszteségekkel súlyosbított sikertelen szerbiai hadjáratot tetézte előbb Oroszország, majd 1915 májusában Olaszország Monarchia-ellenes hadba lépése is.
A fronton tapasztalt nehézségeket és borzalmakat a szerző a néhány, a háborút túlélt csantavéri veterán visszaemlékezésével támasztja alá.
A nehézségek a hátországot sem kerülték el, sőt: itt csúcsosodtak! 1918-ra Csantavéren is egyre nyomasztóbbá vált a lakosság elszegényedése, nyomorgása. De burjánzott a korrupció és a törvénytelenségek is teret nyertek.
A frontról/hadifogságból kiábrándult katonák tértek haza, akik vonakodtak tovább harcolni. Az orosz hadifogságból hazatérők pedig egyenest a fennálló rendszer megdöntésére irányuló bolsevista eszmét hozták magukkal, amely táptalajra lelt a nincstelen napszámosoknál. Ennek következtében 1918 novemberében Csantavéren valóságos „forradalom” robbant ki.
Az impériumváltást is megszenvedte falu, sokan emigráltak.
A szerző külön fejezetben foglalkozik a hadifogsággal, ugyanis az első világháború során közel 2 millió osztrák-magyar katona került hadifogságba. De több százezerre tehető azoknak az ellenséges – zömében orosz és olasz – katonáknak a száma, akik Magyarországon raboskodtak. A magyarországi „raboskodás” persze feltételes módban értelmezhető, hiszen a munkaerőhiány miatt a foglyok zömét a mezőgazdaságban alkalmazták. Ez a helyzet gyakran vezetett „szorosabb” kapcsolatokhoz a foglyok és az őket gazdaságaikban alkalmazók között. Ilyen megható, romantikus történet Simon – az orosz hadifogoly – és Luca – a csantavéri fiatalasszony – szerelme is.
A hadbavonultak közül sokan nem térhettek haza, csontjaik távoli csataterek vagy hadikórházak mellett kialakított – ma már zömmel nem létező – katonai temetőkben nyugszanak. De sokaknak ez sem adatott meg. A falu népe a lehetőségekhez mérten megkísérelt nekik emléket állítani, és a jelen kötet is kései tisztelgés a háború áldozatai előtt.
Hiányérzet az olvasóban csupán az okozhat, hogy a szerző nem foglalkozik a csantavéri születésű – a későbbi, 1931-es biatorbágyi merénylő – Matuska Szilveszter történetével, aki tanítóként/tartalékos tisztként a faluból indulva vett részt a Nagy Háborúban.
