Általában nem kellemes dolog beteget látogatni, de kiváltképp akkor nem, ha az illető már fél éve kórházban fekszik, műtétek sorát szenvedte el, a kezelései elhúzódóak és eredménytelenek, és már az orvosok sem jósolnak sok jót, pár hétnél többet legalábbis nem…
Azért a látogatók nem maradtak el, sőt, talán többen és gyakrabban érkeztek, mint azelőtt. Most is vannak bent a kórteremben, ketten meg a folyosói padon ücsörögnek.
A kívül várakozók mintha nem is egyazon beteghez jöttek volna. Közönyösen maguk elé merednek, meg se szólalnak, jókora távolságra ülnek egymástól, a pad két ellenkező végén. A férfi figyelmét a telefonja köti le, az asszony valami női lapba temetkezett bele.
Amikor azonban nyílik a kórterem ajtaja, mindketten felugranak, arcukra szempillantás alatt mosolyt varázsolnak, a férfi előzékenyen előre engedi az asszonyt. Odabent a széket is úgy igazítja, hogy a nő minél közelebb lehessen a beteghez, ő maga szorosan mellé telepszik.
Az üdvözlést követően az asszony a szokásos kérdéseket teszi fel: Ugye jó túl lenni a műtéten? Ez a beavatkozás biztosan segíteni fog. Reméljük, többet nem kerül vissza az intenzívre, anyuka. Megjött az étvágya, tud már enni?
Közben a férfihoz fordul: Drágám, kivennéd a szatyorból a befőttesüveget és a süteményes tálcát? Finom leveskét hoztam. Nagyon tápláló, csak tessék megenni anyukának, használni fog.
A férfi fogja a levessel teli üveget, és miközben az éjjeliszekrényre állítja, szükségesnek tartja hozzáfűzni: Ez a tyúkhúsleves biztosan ízlik majd. Én is megkóstoltam, most is remekül sikerült, mint mindig. Az asszony arca egy pillanatra lemerevedik, de aztán, mintha mi sem történt volna, folytatja a kérdezősködést: Ugye lényegesen jobb a közérzete anyukának? Lehet már tudni, milyen további kezeléseket rendel el az orvos?
A férfi visszaül a székre, karját bizalmasan az asszony vállára teszi. A nő megfogja a vállán lévő kezet, így ülnek, csendes egyetértésben.
A nagybeteg elhomályosuló tekintettel nézi őket. Nem tudja megállni, hogy ki ne mondja: Olyan jó így látni benneteket. Hogy ti még most is mennyire szeretitek egymást! Látszik rajtatok, hogy harmóniában éltek. Két évtized után is – ami manapság szinte ritkaságszámba megy –, teljes köztetek az összhang. Ha tudnátok, hogy szinte ez tartja bennem a lelket! Boldog vagyok, hogy legalább veletek minden a legnagyobb rendben van…
A látogatásnak a belépő nővér vet véget. Készülődni kell, hamarosan érkezik az esti vizit.
A pár arcáról, amint kiléptek az ajtón, azonnal letörlődik a mosoly. Némán mennek a kijáratig. A kórház előtt a férfi megkérdi: Merre mész? Elvigyelek egy darabon? A nő köszöni, de nem. A közelben akar vásárolni, a vacsoravendég miatt.
A férfi megvonja a vállát. A slusszkulcsot már megtalálta a zsebében, a kocsija felé indul.
Ekkor éri utol az asszony hangja: Egyébként majdnem lebuktattál – kezdi. A befőttesüvegben nem csirke-, marhahúsleves volt. Péter ugyanis, az új barátom, azt szereti.
A közlés a férfit nem zökkenti ki a nyugalmából. Közömbös számára az információ, meg amúgy is igyekeznie kell. Élettársa a lelkére kötötte, ne maradjon el soká a volt feleségével, hiszen három hónapja múlt, hogy hivatalosan is elváltak.
