Írni, olvasni tisztességgel megtanult, azonban a számtannal meg a hasonló tárgyakkal nemigen boldogult. Az énekórákat a kis falusi iskolában könnyen megoldották, zsoltárokat énekeltettek a gyerekekkel, tornaóra nem volt, minek is az, hiszen úgyis annyit rohangászhatnak az udvaron, amennyit csak akarnak. Rajzóráról nem is esett szó, a többi gyakorlati tárgyat meg magában foglalta az úgymond „kertészeti szakóra”. Ekkor az igazgató úr konyhakertjében foglalatoskodtak a diákok, a kisebbek gyomláltak, a nagyobbak kapáltak, ástak, szükség szerint, a száraz évszakokban rendszeresen locsolni is kellett. Az ilyen tanórák keretében aztán megismerkedtek egy csomó növényfajtával, megtanulták termeszteni, ápolni azokat, végül is hasznosan telt az idő.
A fiú ilyen alapokkal indult, még egy kicsit többet is szánt a tanulásra, mint a többiek, ugyanis, a már említett számolós tantárgyak miatt, csak tizenhat évesen fejezte be az általános iskolát.
Akkor aztán ott állt, szüleihez képest „képzetten”, hiszen apja még a nyolc osztályt se járta ki, annak idején. Mitévők legyenek vele? S akkor kedvező fordulat következett be az életében. Távoli rokonuk beajánlotta egy festő-mázoló brigádhoz, amolyan mindenesnek. Részt kellett vennie szinte minden munkafolyamatban, kivéve az igazi szakképzettséget igénylő falfestést. A munka közben tartott szükségszerű szünetekben takarított, máskor meg szabta a tapétát, ragasztózta a méretre vágott csíkokat, kaparta festés alá a falat, s nagy néha megengedték, hogy az alapozásba is bedolgozzon.
Kora tavasszal csapódott a brigádhoz, mely járta a közeli városokat, mindenütt ajánlkozva, keresve a neki való munkát. Haza nem járhatott, örültek az otthoniak, hogy legalább egy éhes szájjal kevesebb kért kenyeret. A városban egyik brigádbeli társa szerzett neki szállást, már ha a fás sufnit, ahová a tábori ágyat beszuszakolták, annak lehet nevezni. De ezért legalább csak munkával kellett fizetni. Rendet tartani az ott tárolt, feleslegesnek ítélt holmik között, néha söpörni, szellőztetni, odakészíteni a fát a cserépkályhához, hiszen a tavasz végéig elkelt még odabenn a házban az a jó kis meleg. Nem panaszkodott, a hűvösebb éjszakákon kabátja fölé magára terítette a kölcsönbe kapott, durva szövésű pokrócot. De az legalább vastag volt, alatta nem fázott… annyira. A nyár ígérete kecsegtette, amikor már enyhék lesznek az éjszakák, s talán, ősztől, lesz annyi pénze, hogy futja majd igazi albérleti szobára is.
A munka jól ment, nem volt azzal semmi hiba. Annyit kapott érte, hogy élelemre, s a legelemibb dolgokra futotta. Csak az a fránya megfázás, s annak látható jelei. Örökké vörös volt az orra, annyit fújta, folyton tüsszögött, néha hol jobban, hol kevésbé, köhögött is. Az örökös „taknyos” állapot, amit annyira szégyellt, de tenni nem tudott ellene. Mégiscsak hidegek voltak az éjszakák a fás sufniban. A társai kedvelték, szorgalma és engedelmessége miatt, s talán rokonszenvük jele volt, hogy maguk között csak úgy emlegették legfiatalabb társukat, a „kölyök”, nem ritkán hozzátéve, a „taknyos” jelzőt is. Nem haragudott érte – hiszen igaz volt –, kiérezte belőle a szeretetet.
Egy nap, amikor a közeli, már nem is olyan kisváros legnagyobb épületének felújítására kaptak megbízást, úgy tűnt, újabb fordulat áll be az életében. Kellett egy „éjjeliőr”, aki benn is alszik az épületben, vigyáz, hogy éjszaka felügyelet alatt legyenek a létrák, ecsetek, vödrök, s lába ne keljen az értékes festékeknek, tapétatekercseknek. Ez az őr lett ő. Kiköltözhetett végre a sufniból, s talán vissza se kell költöznie, ha még jó pár hétig eldolgozgatnak az irodaház kifestésén, tapétázásán, na meg a mázolás is minőségi munkát igényel, azt sem lehet csak úgy összecsapni. Továbbra is tábori ágyon aludt, de azt már úgyis megszokta. Az épületben ugyanakkor volt víz, villany, s angol vécé is, amit még odahaza se használtak, csak kijártak az udvar sarkában felállított fabódéba.
Az első éjszakákon jókat aludt. Persze, előbb körbejárta a többemeletes épületet, felkapcsolta a villanyokat – elriasztván ezzel a betörőket –, majd újrajárva, szépen leoltogatta azokat.
Egy hét elteltével kialudta magát. Feküdt csak a keskeny, ruganyos ágyon, és hazagondolt. Aztán villanyt gyújtott, és ágyán ücsörögve tovább gondolkodott. Valahogy megsajdult a szíve. Eszébe jutottak az otthoniak. A barátnak alig nevezhető, most mégis kedves emléket idéző osztálytársak, akikkel annyit szaladgáltak nemcsak az iskolaudvaron, hanem órák után a réten, a térdig érő gazban, mezei virágok között, futva a közeli hegyek felől érkező sötét fellegek elől. Azután arra gondolt, hogy milyen jó is volt a hirtelen leszakadó esőben megbújni a bokrok között, majd esőszagban lefutni a folyóhoz, ahol időnként a napsütésben fürdőző lányokat is megleshették. A takaros, de szegényes kis porták sora megható képként tűnt fel távolba révedező szeme előtt, a földeken hajladozó sokszoknyás asszonyok tarka egyvelegét látta maga előtt, a krumplitövek köré földet töltögető anyját, répát egyelő apját, s saját magát is közöttük. Az asszonyok néha kiegyenesítették fáradt derekukat, rátámaszkodtak a kapára, aztán folyt a munka tovább. Honvágya lett, hónapok óta először. Talán a jobb körülmények, a meleg szoba, a villanyfény tette, s hogy nem kellett ügyelni arra, az egerek ne másszák meg éjszaka, alvás közben, mint az a sufniban, nem egyszer előfordult.
Gondolatai visszatértek a mába. Pillantása váratlanul a már leszabott, maradék tapétából álló papírkupacra esett, és belényilallt a félelem, hogy ezért megszidhatják, mert itt maradt, pedig neki kellett volna gondoskodnia az elviteléről. Odament a művészi halomban, össze-vissza kunkorodó tapétacsíkokhoz, és akkor eszébe jutott valami. Aludni úgy sem tud, ez meg itt szemét, majd jókor reggel eltakarítja, de addig is… A tapéták szabására szolgáló asztalon ott feküdtek a segédeszközök, az olló meg a vastag ácsceruza. Utóbbit kézbe vette, majd az egyik tapétacsíkot – szebbik, fehér felét kisimítva – az asztalra fektette. Azután nekikönyökölt. Szinte táncolt kezében a ceruza, gondolatai mind testet öltöttek. Papírra került a házuk, a vadvirágos mező, a teheneket hajkurászó gyerekek, a földeken hajladozó asszonyok, a kukorica és napraforgók hadirendbe állított sorai, a távoli hegyek körvonalai, a kacskaringós viharfelhők az égen, a folyópart a füzessel, a rekettyés, a nádas, ahonnan a fürdőző lányokra lestek, meg ezernyi szépség. Minden, ami csak eszébe jutott, amire vágyott, ami szeretetteljes emlékeket ébresztett benne. Kirajzolta magából, ezzel kárpótolva magát a távollétért, a családja, szerettei hiányáért…
Hajnal felé elálmosodva, a papírcsíkokat visszahordta a kupacba, s azzal hajtotta álomra a fejét, hogy ha megvilágosodott, első dolga lesz a szemétbe vinni azokat.
Talán a kései fennmaradás miatt, de aznap reggel elaludt. Elsőnek érkező munkatársa rázta fel, hogy taknyos kölyök, elaludtál, el is lophatták volna a fejed fölül a házat. Azzal kellően megijesztette, mert aznapra még az irodaház tulajdonosa is beígérkezett, hogy lássa, mint haladnak a munkával. Alig hogy rendbe szedte magát, már jött is a brigádvezető, és vele a megrendelő. Nem volt már idő a szemetet eltakarítani. A tulajdonosnak azonnal szemet is szúrt. Ki a felelős a rendért? Ez még az előző napról maradt itt, miért nem tesznek rendet maguk után mindennap?! Mindenki hallgatott, a szemrehányás jogos volt. A brigádvezető kénytelen volt, hogy magát mentse, s elhárítva a felelősséget, a fiúra mutatott. Rá volt bízva, a kölyökre. Meg szokta csinálni, de most elmaradt. A tulajdonos a kupachoz lépett. És még pazarolnak is. Túl nagy darabok kerültek a szemétbe. Ez mind maradék? Felvett egy darabot, és a kunkori papírcsík, mintha csak mutogatni akarta volna a tartalmát, magától kifordult. Az elegáns öltözetű, nagydarab férfi szótlanul meredt a papírra. Hatalmas kezeivel eltartotta magától, hogy teljes hosszában láthassa a papíron feltárulkozó falusi tájat, a mező fekete-fehéren is élő, színpompás, tarkabarka gazdagságát. Egy másik csíkot emelt fel a földről. Azon szántóföld volt, az alacsonyra nőtt kukoricaszárak között parasztasszonyok hajladoztak, s a távolban felhők közül kibontakozó hegyek látszottak. A munkások is közelebb léptek, nem értve, mit nézeget a hulladék papíron. Akkor épp egy olyan csíkot tartott a kezében, mely folyóparti füzest ábrázolt, a bokrok között leselkedő kiskamaszokkal, kik a fürdőző lányokat figyelték, arcukon ellágyult mosollyal. Sorra emelte ki a kupacból a csíkokat. A mögötte ágaskodó munkások egyikéből önkéntelenül szakadt fel az ámulat: az anyját! Mintha élnének!
A tulajdonos csak most szólalt meg:
– Ezt ki csinálta?
– Én – állt elő a fiú.
Lesz, ami lesz, most biztos kirúgják, mert a papír talán még hasznosítható lett volna, ő meg összefirkálta, tönkretette.
– Hogy hívnak? – nézett rá a „gazda” merőn, szigorú szemekkel.
– Taknyos kölyök.
A férfi elmosolyodott.
– És mindezt te csináltad, egyedül? Esetleg másoltad valahonnan?
– Nem.
– Hát honnan vetted?
– A fejembül.
– Szoktál rajzolni?
– Nem, csak firkálgatni. De sose volt papír. Én kifizetem a kárt, majd ha lesz annyi pénzem.
– Kárt, miféle kárt?
– Hát amit a firkálással okoztam.
– A firkálással?
Aztán az elkomolyodott úriember a brigádvezetőhöz fordult.
– Minden egyes csíkot küldjenek be hozzám, a központba. De úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára!
Azután köszönés nélkül elment. Napokig nem volt semmi hír. A fiú végig izgult. Kirúgják, és mehet világgá, vagy bocsánatos a bűn, amit elkövetett?! Egy hét múlva a tulajdonos megint kilátogatott a munkaterületre, és őt hívatta. Az irodaház előcsarnoka már úgy-ahogy elkészült, de még hetekbe tellett, amíg mindennel végeznek. A fiú megszeppenve állt a nagyhatalmú ember előtt, döntésére várva. A „gazda” akkor azt mondta:
– Megmutattam a rajzodat egyik hozzáértő barátomnak, aki képzőművészeti iskolát vezet. Odavesz, tanulhatsz. Én fizetem, a kollégiumot is. A tapétacsíkon lévő rajzaidat meg bekereteztetjük, és itt fogják díszíteni a falat – azzal körbemutatott az előcsarnokon. Csak egy név kell rá. Hát hogy is hívnak?
– Taknyos kölyök – jött a válasz.
– Ezt már tudom, de most az igazi nevedet kérdem.
– Szatyor Gyuri – és elvörösödve várta, mikor harsan fel a nevetés, mint ez idáig mindig, amikor a neve elhangzott.
A férfi azonban nem nevetett. Helyette azt mondta:
– Tisztességes nevet örököltél az apádtól, de ez nem mutatna valami jól a képeid alatt. Hová valósi vagy?
– Csanaki.
– No, akkor legyen a jövendő művészneved „Csanaki György”. A rajzaid alatt egyelőre monogramként: Cs. Gy.
Azután, amikor a fiú már elment a dolgára, magában azt gondolta: mennyire találó, és milyen igaz. Cs. Gy., csiszolatlan gyémánt.
