Zrínyi Károly a Muraközi Tanítókör 1901. május hó 18-án Perlakon tartott közgyűlésén olvasta fel Iskola és egyház a magyar nemzeti ügy szolgálatában nemzetiségi vidéken című tanulmányát, melyben Lukács László magyar pénzügyminiszter gondolatát idézve rámutatott a magyar állam nemzetiségi politikájának lényegére, történeti előzményeire, kiemelve annak Muraközben tapasztalt hiányosságait is. Írását öt folytatásban közölte a csáktornyai Muraköz című lap.
Az elmúlt három évszázad a nemzeti függetlenségünkért vívott harcaink jegyében telt el, mégsem mondhatjuk el azt, hogy a magyar hazában az egységes magyar nemzetet megteremtettük volna – kezdte fejtegetését tanártársai előtt az előadó. A német befolyás következtében nemzeti integritásunk a társadalmi életben nem érvényesül, s ma azt látjuk, hogy ebben az országban a nemzetiségek többsége ellenségesen viszonyul hozzánk; nemzeti programjaikban a függetlenedés szándékát fogalmazták meg, s e programokban „erősödnek a mi rovásunkra”. Kétségbe vonva a magyar állam integritását, „államokat s nemzeteket akarnak létesíteni az állam és nemzet keretén belől; s a magyar nemzeti állameszme sem befelé kiépülni, sem pedig szupremácziójában az állam kifelé eléggé kidomborodni nem tud”. Pedig ennek a nemzetnek, s ennek az államnak a történelmi örökség okán magyarnak kell lennie! „Ennek a földnek a területén a magyar faj kell, hogy vezessen!” Történelmi hiba volna, ha együttesen nem munkálkodnánk a leghatározottabban azon, hogy a magyarság értékét úgy állami és nemzeti, mint társadalmi téren emeljük. Hatalmas, ellenséges nemzetiségi táborral állunk szemben! S ha már az előző nemzedékek nem végezhették el a magyarországi nemzetiségek sorsunkat erősen befolyásoló integrálását, az „asszimiláczió munkáját”, akkor tegyük meg azt a végveszély láttán mi, mai alakítói a társadalomnak![1]
A honszerelem érzése vezesse munkájuk során az alkotó szellemeket! „A magyar állam legyen a Haza minden egyes bennlakó gyermekének vallás és nemzetiségi különbség nélkül eszményképe, hogy ez, mint a legszentebb kötelesség teljesítése, lebegjen minden magyar állampolgár szemei előtt” – fogalmazta meg a tőle megszokott lelkesedéssel nemzetépítő programját Zrínyi Károly. Hogy ezt a siker reményével megtehessük, a közművelődés terén várnak ránk a legnagyobb feladatok, mindenek előtt a népnevelést kell nemzeti alapra helyezni. Ez a legalkalmasabb módja az egységes magyar társadalom megteremtésének. És ha ezen a téren sikeresen munkálkodtunk, közel járunk az egységes magyar nemzet megteremtéséhez, melynek alapjain azután fölépülhet az egységes magyar állam is. Zrínyi Károly korábban megismert hitvallása szerint: „Az iskola a magyar állameszmének fényesen kidomborodó képviselője. Hisz a magyar nemzeti iskola nem is működhet más irányban, mint a magyar állam, a magyar nemzet érdekében! Az iskola formálja a szívet a Haza állandó és hivatásos szolgálatára. Itt veszi magába a lélek a kötelességeknek ama törvényeit, amelyeknek teljesítése életének föladata lesz. Éppen ezért az iskola a legfontosabb nemzeti tényező. A nemzetnek a hazafias érzülete is akként épül föl, aminő érzést az iskola falain belül szívébe, lelkületébe beleplántálunk.” Magyarországon legyen az oktatás, a nevelés nemzeti! Ha az iskolában nem magyar az oktatás és a nevelés szelleme, úgy hasztalan minden erőfeszítésünk a szuverén Magyarország megteremtésére.
De hiába dolgoznak a tanítók a nemzeti ideál szolgálatában, ha munkájuk, és annak minden kiváló eredménye az iskola négy fala közé szorul, s nincsen erőteljes befolyása a társadalmi életre. A nevelői munka folytatása a közéletben az egyház feladata lenne. De mivel ennek a valóságban igen halvány jelei láthatók, az előadó hangot adott az elégedetlenségének: „Szemrehányást teszek az egyháznak, mert elzárkózik a munka folytatásától. Igenis az egyház sok vidéken nagyon is közömbös. Ismerek nem egy vidéket, hol az egyház nem is eléggé hazafias. De tudunk vallásfelekezetekről, melyeknek egyházai határozottan ellenséges indulatúak is.”[2] Mindaddig tehát, míg az iskola és az egyház össze nem hangolja nemzetnevelő tevékenységét, amíg a két intézmény meg nem érti egymást, míg közösen nem törekszenek a nemzeti eszme megvalósítására, addig kulturális és politikai szempontból egyaránt csonka marad a nemzeti egység gondolata, és hiú ábránd marad a magyar állam konszolidálásának szándéka.
A muraközi iskolákban – a csáktornyai községi iskola és az állami iskolák kivételével – a magyar szó igen mostoha gyermek, ebben a tekintetben az 1879-iki népiskolai törvény a felekezeti iskolákban csak töredékesen érvényesül, ennek a következménye, hogy a muraközi népre nem jellemző a magyar nyelv ismerete. „Pedig itt a Muraközben a nép körében nemzetiségi aspirácziókkal nem találkozunk. Nemcsak hogy nem gravitál ellenséges érzelmek felé, de minden szolidaritást azokkal határozottan meg is tagad. Jó érzelmű nép volt ez mindig. Ellenséges indulat nem bántotta soha, a békét most is szereti.” Dacára a kedvező társadalmi körülményeknek, a magyar tanítók erőfeszítései eddig nem jártak kellő eredménnyel, a három évtized munkájának a közéletben nincs meg a látszata. „Ezt annak tulajdoníthatjuk – emelte ki előadásában Zrínyi Károly –, hogy az egyház nálunk sem támogat minket mindenfelé és minden esetben hazafias tevékenységünkben, sem az iskolában, sem az iskolán kívül.” A tanítónak azt kell látnia, hogy magyarosító törekvéseinek a lelkész olykor nem is barátja. Az iskola pedig önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a magyar állam konszolidációja megtörténjen, a munka nem lehet eredményes, ha az egyház, „mint az iskolák anyja”, távolt tartja magát a nemzetépítő munkától.[3]
Más a helyzet Vas vármegyében, az ugyancsak nemzetiségi Vendvidéken, ahol a legelrejtettebb falusi iskolában is magyarosít a tanító. „Nem, mint tantárgyat tanítja a magyar nyelvet, ahogy azt az idegen ajkú iskoláktól az 1879. törvény kívánja, de magyar a tanításnak a nyelve.” A lelkészek pedig – bár vend nyelven – fölhasználják a szószéket, hogy a híveket „a magyar Haza iránt való kötelezettségeikre figyelmeztessék”. A vendvidéki intelligencia is lelkiismeretesen teszi a dolgát, határozottan fölismerte, hogy „két irányból, a horvátok és szlovének felől körül van véve olyan ellenséges-irányzatú aspiráczióktól, melyek hazafias érzelmeiket fenyegetik azzal a törekvéssel, hogy őket idegen eszméknek megnyerve, a Haza hűtlen gyermekeivé tegyék.” S a pajzsot, mellyel idegen nyilak ellen védekeznek, az egyház kovácsolja a számukra, így tehát iskola és az egyház szorosan együttműködnek, az iskolából kibocsátott rajt „fölfogja a templom”, s a munkát, melyet a tanító egykor megkezdett, folytatja a szószékről a lelkiatya.[4] Nincs ez másként a szepesi szászok hazájában sem, ahol az iskola és az egyház ugyancsak együtt szolgálják a magyar nemzet konszolidálásának ügyét, közös munkájukban nem csorbul a tekintélye sem az iskolának, sem az egyháznak. Magyar földön azért tűnik érthetetlen jelenségnek az egyház nemzeti ügyekben történő határozott állásfoglalásának a hiánya, mert ugyanakkor némely szomszédos országokban egyenesen az egyházat használják föl a nemzeti szellem, az állameszme terjesztésére, mint pl. „kiválóan a gör. kel. vallásnál látjuk, sokszor a mi rovásunkra is, ahol a szláv rítus egész nemzeteket elszlávosított”. Miért ne lehetne hát Magyarország összes nemzetiségi területein egyetértés az iskola és az egyház között, ahogy az néhány vidéken, ha szórványosan is, de ténylegesen megvalósult?[5]
Ha iskola és egyház végre összetartana, Magyarország összes népeinek megelégedésére, együtt megvalósíthatják közös eszményüket, az erős, a minden viharral szembeszállni tudó, s mindenkinek egyaránt imponáló, egységes magyar államot. Nagy ívű, határozott meglátásokra épülő programját Zrínyi Károly így fejezte be: „Igenis ez a mi czélunk, T. Hölgyeim és Uraim, nekünk, az állameszme szolgálatában, nemzetiségi vidékeken küzdő hazafias érzületű tanítóknak! Ezt az eszmét akarjuk mi megvalósítva látni! […] de csatlakozásra szólítjuk föl a nemzetiségi vidékeken működő egyházak tagjait, a lelkészeket is, hogy nekünk, ebben a nehéz nemzeti munkánkban a segítségünkre legyenek. Érjük el együtt szívünknek azt a közös vágyát, hogy az egységes magyar társadalmat megteremtsük.”[6] Mi magyarok, körülvéve az idegen ajkú és idegen fajú nemzetiségeknek sokaságától, az ellenséges indulatú államoknak egész tömegétől, nem engedhetjük meg nemzetiségünk gyöngíttetését, nem mondhatunk le a magyar állam társadalmi, politikai és kulturális alapjainak folyamatos erősítéséről. Ezen kell együtt munkálkodniuk tanítóknak és lelkészeknek, ha a nemzet és az ország javára valódi eredményt szeretnének elérni. „Higgadt meggondolással, hosszas türelemmel, fáradságos, odaadó munkával, hazafias lelkesedéssel kell kidolgoznunk, ha igazán hazafias napszámosok, munkások akarunk lenni a nemzetügy szolgálatában” – fejezte be Iskola és egyház a magyar nemzeti ügy szolgálatában nemzetiségi vidéken című előadását Zrínyi Károly, majd hozzátette: a magyar nyelv megtanulása, a hazafias érzület elsajátítása következtében, az idegen ajkú, idegen nemzetiségű polgártársaink is a sajátjuknak fogják tekinteni a magyar hazát.[7]
A magyar tanítók érdemének tekinthetjük azt is, hogy a Muraköz lakossága az önkényuralom után, „a horvát szellem légköréből kikerülve”, hamar megtalálta régi kötődéseit a magyar hazához, a tanítók képesek voltak megszólítani az elbizonytalanodottakat is, s újra a „magyar nemzeti szellem tántoríthatatlan híveinek” a sorába vezetni őket. Meghatározó szerepe volt ebben az 1860-as évek második felében megalakult Muraközi Tanítóegyletnek. Olyan időben szerveződtek egyesületbe a tanítók, amikor a Muraköz szellemi és lelki világára „ólomsúlyként nehezedő reakcióval szemben” szükség volt az összefogásra. Zrínyi Károly a Muraköz című lapban közölt Katholikus tanítókör Muraközben című méltatásában úgy látta, „az alkotmányos világ derengése küszöbén megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a félsziget tanítósága a nemzeti ügynek, mert kibontott lobogójára a muraközi tanítóságnak nemzeti irányban való purifikációját, s ezzel a tanügynek magyar nemzeti alapra való helyezését írta.”[8] S hogy újraépülhettek a magyar iskolák, az elsősorban az egységben, egyetértésben megerősödött magyar tanítói karnak volt köszönhető. 1905 nyarán azonban beláthatatlan következményekkel járó eseményre került sor: azzal, hogy Pecek György tüskeszentgyörgyi plébános, c. kanonok, egyházi tanfelügyelő vezetésével kivált a szervezetből a katolikus tanítók egy csoportja, s új egyesületet alakított, megtört a Muraközi Tanítóegylet egysége. Ezzel a lépésével a zágrábi püspökség alá tartozó katolikus egyház a befolyása alá vonta a tanítók egy jelentős részét. Zrínyi Károly úgy látta, két táborra szétválasztva, a tanítóság már nem lesz képes kellő erővel föllépni a nemzeti érdekek védelme érdekében, mint tette ezt a múltban. A szakadás tehát megtörtént, s félő, hogy a tanítóság egy része a függőségi viszonyból eredően nem lesz képes az esetleges „káros befolyásoknak” olyan sikeresen ellenállani, mint tette azt az egységes föllépés idején. Az anyakör soha nem volt katolikus-ellenes, nem volt tehát ok a megosztásra.
Kétségtelen, hogy Zágrábban a Katholikus Tanítókör megalakulását horvát sikernek fogják tekinteni, „a horvátok olybá veszik a dolgot, mintha a magyarság ügye szenvedett volna vereséget annak a testületnek a körében, mely eddig, mint sovén testület, magyarosítás tekintetében vörös posztó volt a Dráván túliak szemében”. A cikk írója elképzelhetőnek tartja, hogy a két egyesület között súrlódásokra is sor kerülhet, de jó hazafiként megelőlegezte a bizalmat az együttműködés tekintetében: „Küzdjünk egymás mellett, de soha egymás ellen. A nyertes csak a nemzeti ügy lesz, mely két táborban külön-külön, de közös cél érdekében küzdő bajnokok vállvetett munkájából győztesen fog kikerülni” – fogalmazta meg Zrínyi Károly Katholikus tanítókör Muraközben című írásában.[9]
(Folytatjuk)
