A kreativitáshoz nagyon fontos kilépni a művészetből, hogy aztán visszaléphessünk bele. A Házi gyakorlatok nevű projektum arra serkentett mindannyiunkat, hogy ne művészeti anyagokból készítsünk munkákat, és ne művészeti témákkal foglalkozzunk. Megköszönöm mindenkinek, aki velem „Házi-gyakorlatozott”– fogalmazott Palásti Andrea vizuális művész, egyetemi tanár, akivel a Forum Képzőművészeti Díj kapcsán beszélgettünk.
Palásti Andrea (1984) újvidéki kortárs alkotó az Újvidéki Művészeti Akadémia Fotó Tanszékén fejezte be az alap- és a mesterképzést, majd 2015-ben a Belgrádi Művészeti Egyetemen doktorált a Művészet- és médiaelmélet interdiszciplináris szakon. 2020-ban az Újvidéki Művészeti Akadémián a szépművészetek doktora címet is megszerezte. Művészeti és kurátori munkával, fotó- és médiaelmélettel foglalkozik, amely során a hangsúlyt a kulturális és történelmi kérdésekre helyezi, illetve szélesebb társadalmi és politikai kontextusban vizsgálja a művészetet. Munkásságára jellemző az együttműködés más művészekkel, kurátorokkal, újságírókkal, történészekkel, tudósokkal, valamint az Újvidéki Művészeti Akadémia diákjaival. 2006 óta számos programban vett részt, és elismerésben részesült. Ezek közül kiemeljük a legutóbbiakat, a 2021/22-es bécsi Iparművészeti Egyetem INTRA ösztöndíját, továbbá a 2019-es bécsi Q21 művészeti rezidencia programot, és az Erasmus-program által támogatott nizzai kutatói tanulmányokat a franciaországi Côte d'Azur Egyetemen. Andrea 2013-ban a belgrádi 54. Októberi Szalon egyik díjazottja volt, 2016-ban pedig a Vajdasági Művelődési Intézet a Kultúra Szikrái Díjjal tüntette ki.
Az örömteli pedagógus
A vizuális elemeket oktatod az Újvidéki Művészeti Akadémián kötelező általános tárgyként elsőéves fotósnak, grafikusnak, szobrásznak... Élvezed-e ezt?
– A vizuális elemeket és a formaelméletet a művészek ábécéjének tartják. Ahogyan az első osztályban betűket, szavakat és nyelvtant tanulunk, hogy kommunikálhassunk, a művészeknek el kell sajátítani a vizuális nyelv alapelemeit, hogy a műalkotásaikkal ötleteket és jelenéseket közölhessenek. Már az egyetemen is dilemmáim voltak e tantárggyal kapcsolatban. Soha nem szerettem a törvényszerűségeket, nehezen is tanultam őket. Egyáltalán hogyan lehet a művészeti elemeket egyenértékűnek tekinteni a nyelv területén található grammatikával? Ebben már csak az is a probléma, hogy a befogadó közönség leginkább nem tanulta ezeket a vizuális elemeket, így a jelentés is gyakran elcsúszik. Persze pont ebben van a művészet szépsége – ezekben a „csúszásokban”! És abban, hogy néha nem a szabály szerint alkotunk.
Sohasem hittem volna, hogy a legbonyolultabb tantárgyat fogom tanítani. A tanárnő nyugdíjba vonulása után új munkatársat kerestek. Sikeresen megpályáztam a munkahelyet. Utána fogott el a pánik: vajon újra kell tanulnom mindent? Hogyan tehetném élvezetesebbé magamnak a tanítást és az egyhangú törvényszerűségek tanulását? Úgy döntöttem, elfogadom a tudatlanságomat, és őszinte leszek a hallgatókkal szemben, hogy nem tudok éppen mindent, és azt is, hogy nem értek egyet mindennel, amit a szakirodalom előír. Ezért felkértem őket, hogy együtt tanuljunk, és szükség esetén együtt felforgassuk a konvenciókat. Jacques Rancière segített abban, hogy ráismerjek erre a módszerre, és felcseréljem a „magyarázó tanárt” a „tudatlan tanárral”. Így a pedagógia egyfajta horizontális síkján törekszünk mozogni: az egyetemisták tanulnak tőlem, és én is tanulok tőlük. Valóban nagyon sokat tanulok, ezért öröm számomra a pedagógusi munka.
Alkotásaid kilépnek a hagyományos művészet kereteiből... Az egész teremtett világ számodra afféle műterem? Örökölted-e szüleid kreativitását?
– Nem hiszek abban, hogy valaki kreativitással születik. A kreativitás a kíváncsiságban van, és a szülőknek, nevelőknek nagyon fontos ezt ösztönözni a gyerekeknél. Szerintem mindenki lehet művész, ha kíváncsi, és ha sokat gyakorol. Pedagógusként rájöttem, hogy nem művészetet kell tanítanom, mert az majdnem lehetetlen is, hanem csak edzeni-ösztönözni az egyetemisták már meglévő kreativitását. Így keletkezett a Házi gyakorlatok nevű projektum is, amely éppen arra serkentett mindannyiunkat, hogy ne művészeti anyagokból készítsünk munkákat, és ne művészeti témákkal foglalkozzunk. A kreativitáshoz nagyon fontos kilépni a művészetből, hogy aztán visszaléphessünk bele.
Az eddigi elismeréseid között mit jelent számodra a legutóbbi, a 2020. évi Forum Képzőművészeti Díj?
– Nagy meglepetés volt számomra a díj, nem gondoltam, hogy a szakmabeliek követik a munkámat, és tudják, mit csinálok. De ami még fontosabb, hogy megértették is. Amikor a Házi gyakorlatok c. projektumot doktori diplomamunkaként akartam beadni, az akadémián nehezteléssel fogadták. Hogyan lehet egy doktorátus participatív munka végeredménye? És hogy valójában ki a művész – én vagy a diákok? Nagyon sok időbe tellett, míg megértettem velük, miről is van itt szó. Megpróbáltam egy síkra vetni a művészetet és a pedagógiát, nem téve különbséget a két hivatásom között. Művésztanárként a tantermet vettem anyagként, és művészeti eljárással próbáltam tanítani. Egy szociális környezetet alakítottam ki, amelyben kétszáznégy diák vett részt a közös pedagógiai kísérletben. Ez azt jelenti, hogy a díj nem csupán az enyém, hanem a diákoké is. Ezért rendkívül fontosnak tartom az elismerést, és megköszönöm mindenkinek, aki velem „Házi-gyakorlatozott”.
„Nagyon érdekes témát találtam”
Japánba készülsz. A sikeresen megpályázott ösztöndíj milyen lehetőség számodra?
– Egy kulturális csereprogramról van szó, amely már 1992 óta működik az Európai Unió és Japán között. Az EU-Japan Fest szervezet segítségével bonyolítják le. Újvidék Európa kulturális fővárosaként része lett ennek a csereprogramnak, és megnyílt a lehetőség arra, hogy mi, EU-n kívüliek is részt vegyünk ebben. Nagyon érdekes témát találtam, elküldtem a kiírt pályázatra, megtetszett nekik, és egyhónapos fotóművészeti rezidencia programra hívtak meg Oszakába. A projektum egy ősi természetes rovarölő növényt vesz esettanulmányként – a dalmát rovarporvirágot (Pyrethrum cinerariaefolium, szerbül és horvátul buhač), amely a Jugoszláv Királyság alatt sikeres importcikk volt Japánban, és a szerb–japán diplomácia alapja. A virág rovarirtó hatásának köszönhetően a japánok a virág porából spirál alakú szúnyogirtó füstölőket kezdtek készíteni, és így jött létre a „katori senko”, amely manapság is világszerte elterjedt. Az államfők néha azzal is viccelődnek, dicsekednek, hogy a szerbek segítették Japánt megszabadítani a szúnyogoktól. Oszakában meglátogatom majd a Kincho céget, amely már több mint száz éve, most már új technológiának köszönhetően, folyamatosan fejleszti a dalmát rovarporvirág egészséges felhasználását. A projektumot fotóesszé formában mutatom be, amelyben furcsa és láthatatlan összefüggéseket keresek a politika, a tudomány, a kultúra és a természet – a virág, a szúnyogok és a globális felmelegedés – között. Lehet, nemsokára nekünk lesz szükségünk segítségre, mert a klímaváltozás hatása kedvez az idegenhonos szúnyogfajok elterjedésében is.
A Japánban végzett kutatómunka során megszűnnek-e tanári kötelezettségeid az Újvidéki Művészeti Akadémián?
– Nagyon szerencsés vagyok, és hálás, mert az akadémia támogatja a továbbképzést és a kiállításokon való részvételeket, úgyhogy ez csak még egy plusz pont a tanári pályafutásban. Eddig az volt a gyakorlat, hogy előre vagy utólag bepótoljuk az anyagot blokk órákban, de most bárhonnan taníthatunk online.
Újfalusi cirkusz és a kíváncsiság
Visszatérve a Forum Képzőművészeti Díjhoz, mi minden fűz téged a Forum Házhoz?
– A gyökereim nagyon össze vannak fonódva a Forummal és a Magyar Szóval. Anyai nagyanyám, Gordos Zsuzsanna a Forum terjesztőosztályán dolgozott könyvelőként. Nagyapám, Gordos Tibor a Magyar Szó technikai szerkesztője és a nyomda főnöke is volt egy ideig. Nekik köszönhetem, hogy kiskorom óta megismerkedhettem különböző mesekönyvekkel, képregényekkel és karikatúrákkal. Anyukám mindig a Forum étterméből hozta nekünk az ebédet, fagyis dobozba csomagolva. Valamikor a kultúra a gyomron keresztül is érkezik! (jegyezte meg viccesen Andrea – a szerző megjegyzése) Persze író–olvasó találkozókra is jártunk és ex libriseket készítettünk Bada Istvánnal és Johannával. Szeretem azt hinni, hogy mindez egy picit befolyásolt a pályafutásom során. 2013-ban egy képeskönyvem jelent meg a Forum kiadásában, Újfalusi cirkusz címmel. Nagymamám nagyon büszke volt rám, megvásárolta majdnem az összes példányt, hogy elajándékozza az ismerősöknek.
A széleskörű kíváncsiságot a világ iránt ki ébresztette fel benned ?
– Zsuzsanna nagymama feltárta a világot előttem. Egészségügyi okokból, ízületi fájdalmak okán nem mozgott sokat, de az egész világ nála volt otthon. És ehhez a világhoz csak egy rádió, egy biblia és egy világtérkép kellett neki. Példaértékű kíváncsiságának köszönhetően pontosan tudta, mi történik a világban és hol. Gyermekkoromat és fiatalságom első szakaszát, a bátyámmal együtt, nála töltöttük. Tőle tanultunk meg írni, olvasni, rajzolni. Az iskola mellett, kilenc évig, minden vasárnap hittanórákra is jártunk, amit akkoriban elleneztünk és bojkottálni próbáltunk, de nagymamám kitartó volt. Velünk tanult és tanított, de nem tölcsérrel öntötte belénk ezt a tudást, hanem kérdéseken keresztül arra késztetett, hogy felfedezzük azt, amit tanulunk. Kamaszkorban már a szüleimhez kerültünk, akik megadták azt a lehetőséget, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Nem fogtak vissza egyik ötletben sem, nem büntettek soha, nem volt takarodó sem, nem befolyásoltak. Minden szabad volt! Így leírva azt a hatást is kelthetném, hogy nem is érdekeltük őket (meséli nevetve – a szerző megjegyzése). Úgy érzem, mindez közrejátszott ahhoz, hogy széleskörű kíváncsisággal rendelkezzek.
Munkáid feszegetik a fotó határait, installációvá nőttek...
– Művészeti gyakorlatom leginkább különböző archívumok kutatásán alapul, azaz különböző állami vagy intézményi archívumokból származó fotókkal és dokumentumanyagokkal dolgozom. Ez a kutatásmódszertan megkérdőjelezi az emlékezetet, a szubjektivitást, az identitást, de a hatalompolitikát is – a múlt és egyúttal a jelenünk felelősségét is. Az archívumokkal való munka fontosságát abban látom, hogy feltárhatunk olyan alternatív narratívákat, amelyeket nem olvashatunk az iskolai tankönyvekben. Ezek a sztorik egyfajta mellékes „iskolai” leckét nyújtanak a történelemről, földrajzról, politikáról, mindennapi életünkről, kultúránkról... Az elmúlt években gyakrabban volt lehetőségem külföldön dolgozni. Mint EHRI (European Holocaust Research Infrastructure) ösztöndíjas kutatómunkát végeztem a londoni Wiener Könyvtár fotóarchívumában, a washingtoni Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában és a koblenzi Bundesarchivumban, később a bécsi kültüř gemma! alapítvány ösztöndíjasaként a bécsi Nemzeti Múzeum fotóarchívumában is tevékenykedtem. Egy több éves projektum keretében ugyanis olyan privátfotók után kutattam, amelyeket a második világháború alatt civil zsidó, majd osztrák családok készítettek. Gyakran hamis dokumentumokat használva, a zsidó családok látszólagos biztonságot vásároltak, úgy, hogy turistáknak álcázták magukat. Mint turisták „örömteli” családi pillanatokat, kirándulásokat örökítettek meg a fényképeken. A fotó mindig is kitűnő eszköz volt ahhoz, hogy elhitesse velünk az igazságot. De ebben az esetben egy családi nyaralás fotója egészen mást jelent, ha felfedezzük a kép keletkezésének körülményeit. Nekik a fényképezőgép életet mentett. Másrészt, amikor hasonló fotókat látunk az osztrák családi albumokban – normális életet színlelve, felmerül a kérdés, vajon mire használták ők a fényképezőgépet. Engemet valójában az izgat a fotográfiában, hogy hogyan lehet teret nyitni a gondolat- és tudástermelésnek. Itt nem arra gondolok, hogy hogyan alkotnak a fotók valóságot, hanem arra, hogy milyen üzenetet lehet belőlük kiolvasni a tágabb társadalmi és politikai helyzetről. Mert az, ami nem került bele a fotóba, sokkal többet mond, mint a megkonstruált fotón látható „valóság”.
„Nem törekszek bizonyítani, csak megkérdőjelezni”
Az andreapalasti.com honlapon értesülünk sok mindenről, amivel foglalkoztál, amivel foglalkozol. Ehhez az interjúhoz tőled három munkát kértünk. Miért éppen ezekre esett a választásod?
– Az Emilt, a Woodiana kagylót és a Fatberget választom mint három különböző entitást, amelyek különböző archívumból, adatbázisból merítenek információt, és komoly kollaboratív munka eredményeként jöttek létre. Az orángután Emil egy szerb köztisztviselő háziállata volt, aki az állatot az áthelyezése miatt el kellett, hogy adja a Schönbrunni állatkertnek. Emil igazi médiasztár volt és Bécs kedvenc attrakciója – egészen addig, amíg annyira meghízott és depressziós lett, hogy nem volt hajlandó kommunikálni többet. Halála után, 1938-ban Emil testrészei szétszóródtak tudományos intézményekben és múzeumi gyűjteményekben, én pedig elindultam felkeresni őket. Egy fotó és videóesszében rekonstruáltuk a valamikori híres schönbrunni orángután történetét.
A Woodiana.today nevű projektum egy kvázi online előrejelzési rendszer, melyet egy fiktív-illusztratív Woodiana kagyló üzemeltet a Duna jövőjéről spekulálva. A kagylóinspirációt egy ázsiai eredetű amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) fajtáról kaptuk, mely az 1960-as évektől a Dunában is meghonosodott.
A harmadik projektum, a Fatberg anatómiája konceptuális arcade játékgép, mely a fogyasztói kultúra metaforájaként működik. A Fatberg valójában egy kőzetszerű hulladéktömeg, mely a csatornarendszerünkben „él” és emberi hulladékokból „táplálkozik”. Így mindhárom munka az ember és az állat, valamint a társadalom és a természet közötti viszonyát próbálja más-más szempontból bemutatni, egyben felvetve ezzel az antropomorfizmus dilemmáit és az antropocén korszak kihívásait is.
Milyen érzés, hogy kiállított alkotásaid által megszólítod és alakítod az emberek gondolkodását?
– A munkámmal elsősorban magamat szólítom meg, és ha másokat is sikerül elgondolkodtatnom, akkor nagyon örülök. Habár nem vagyok biztos benne, hogy sikerül mindig jelentést is produkálnom. Ez nagyon nehéz, és számomra úgy tűnik, még egyik munkámban sem sikerült jelentést létrehozni. Ami remek, mert ez egy időre még leveszi a felelősséget a vállamról. A jelentés a megértés következménye, és már megtapasztaltuk, hogy mindenki máshogy érti a világot. Ezért nem törekszek bizonyítani, csak megkérdőjelezni, mert általában én sem vagyok egészen biztos, hogy megértem a témát. Szeretem ezeket a köztes helyzeteket, amikor mindkét oldalnak, több látásmódnak van igazoltsága. Bármennyire is ellene vagyok az állatkerteknek, nekik sokkal fontosabb feladatuk is van, mint például a veszélyeztetett fajok szaporítása. Másrészt tudjuk, hogy az idegenhonos inváziós fajok terjedése nagy veszélyt jelent a természetes életközösségekre. A médiában és az akadémiai diskurzusban idegen (külföldi) gonoszként szerepelnek, mert gyorsabban szaporodnak és ellenállnak nehezebb környezeti feltételeknek az őshonos növényekhez és állatokhoz képest. De talán éppen ezek a tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy némely faj fennmaradjon, és az élet a Földön folytatódjon, miután az ember már degradálta a természetet.
Mi az utóélete a sok kiállított munkádnak?
– A kiállítás csak egy része a munkámnak. Az, ami előtte és utána történik, sokkal fontosabb, mint a kiállított tárgy. Amikor intézményekkel dolgozom, arra igyekszem, hogy mindig valami hasznosat kapjanak ők is tőlem. Például az Emil projektumom lényege tulajdonképpen nem a kiállításban volt, hanem a különböző intézmények összevonásában. A Schönbrunni Állatkert archívuma Emilt csak élő állatként ismerte, fotókon és újságcikkeken keresztül, viszont nem tudták pontosan, hová lettek a maradványai. A Bécsi Természettudományi Múzeumban, ahol Emil szőrméjére találtam, nem is Emilként van archiválva, hanem mint B5044, és persze fogalmuk sem volt a híres orángutánról. Úgyszintén a Bécsi Egyetem Állattani gyűjteményében, ahol a csontvázát fedeztem fel, és az Elméleti Biológia Tanszéken, ahol Emil agyát egy üvegtartályban találtam. A projektum befejeztével mindegyik intézmény kapott tőlem egy dossziét, amelyben szöveg, régi és új fotók formájában összegeztem Emil történetét. Most mindegyik intézménynek megvan a teljes sztori. Ha valaki egy orángután agyára lesz kíváncsi, és éppen Emilére akad, a dossziéból megtudhatja, kié volt, honnan jött, és hol van a többi része.
Emellett, azt is szeretem gondolni, hogy a munka a gondolatainkban marad, és tovább visszük más helyzetekbe. A kinyomtatott fényképeket, installációkat, objektumokat, kereteket pedig újra hasznosítom. Sűrűn szoktunk barátok közt is kölcsönözni kereteket. A múzeumok és privát műgyűjtők nem szoktak ilyen fajta művészetet felvásárolni. Szüleim sem raknának ki a falukra tőlem fényképet (kommentálja nevetve – a szerző megjegyzése).
„Úgy érzem, bárhova elsétálhatok”
Mi lettél volna, ha nem lettél volna művész?
– Őszintén, még mindig szeretnék cukrász is lenni, hidrobiológus, történész, kosárlabdázó, archeológus, idegenvezető, botanikus... és ez a lista évente változik. Talán jó is lenne párszor felcserélni a hivatást és újra kezdeni. Persze ehhez egy kis bátorság is kell. Annak idején egyetemválasztáskor nem tudtam dönteni. Egy évet a Magyar Tanszéken kipróbáltam. Aztán felcseréltem az akadémiával, mert úgy éreztem, sokkal szórakoztatóbb: olyasmire kapod ugyanis az osztályzatokat, amit hobbiként, a szabadidődben is csinálnál. Könnyű volt suliba járni. Élveztem, nem tettem különbséget a suli és a szabadidő között. Most is így van, szórakoztató, sokat tanulok, és még fizetnek is érte. És néha azért egy-egy projektumom belehúz a hidrobiológiába, a történelembe, a botanikába, az archeológiába, a kosárlabdába.
A külföldi ösztöndíjak és élmények milyen irányban alakították művészi világodat?
– A művészeti rezidencia programok kiváló alkalmat nyújtanak az inspirálódásra és az alkotásra. Így mindig iparkodok, hogy a helyi művészeti szcéna megismerésén túl új, helyspecifikus projektummunkát hozzak létre, még akkor is, ha nem várnak el tőlünk új produkciót. Külföldön sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a kutatási folyamatra, az együttműködésre, a tapasztalatcserére, és ez kulcsfontosságú volt a saját praxisom kialakításához. A rezidencia programok keretén belül több művész szokott egy időben ott lenni – együtt élünk és alkotunk. Csodálatos, több kultúrát érintő receptek alapján készült ételeket főzünk, nyelveket tanulunk, dolgozunk és segítünk egymásnak. Szerintem ezek a találkozások és együttműködések a művészet lényege.
Az alkotás örömén, az alkotással való kommunikáción kívül miben leled az örömet?
– A sétában! Mert a kreativitáshoz a testnek is edzeni kell. Naponta 15 kilométert is megteszünk a párommal, még a rossz idő sem állíthat meg. Amikor szüneten vagyunk, komolyabb, több hetes sétatúrákat teszünk. Fantasztikus érzés, hogy ilyen alapvető mozgásforma milyen messzire viheti az embert. Úgy érzem, bárhova elsétálhatok!
Rengeteg munkád, kitartásod eredménye a siker. Mikor érezted magadat a legboldogabbnak, s mikor voltál csalódott?
– Azt csinálom, amit szeretek, így meg sem éreztem ezt az „úttörést". Minden kiállításra, projektumra igent mondtam, még akkor is, amikor saját zsebemből ment a produkció. Ez másképp térült meg, mint például most az egyetemi munkalehetőséggel. Úgyhogy ez a boldogság konstans érzés. Néha csupán elszomorít, amikor ennyi remek munka után a szüleim még mindig nem értik, mit csinálok, és miért művészet ez (állapítja meg nevetve – a szerző megjegyzése).
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akiknek művészi és szülők által biztosabbnak ígérkező pálya között kell választani?
– A művészet manapság több síkon mozog. Nem kell azt várni, hogy valaki megvásárolja a munkánkat. Nekem eddig csak egy munkámat sikerült eladnom (magyarázza nevetve – a szerző megjegyzése). Számos kutatói ösztöndíj van, rezidencia programok, kollaborációk, kiállítási lehetőségek, digitális és alkalmazott művészeti megbízások. Igaz, engem soha nem ez vezérelt. Egyszerűen csak élveztem a sulit, és nem gondolkodtam sokat a jövőről. De nem azért, mert privilegizált családból származok, hanem azért, mert hittem abban, hogy feltalálom magam. Természetesen sok szerencsém is volt, amikor a doktorátusi ösztöndíj késésekor szüleim tudtak kitől kölcsönkérni, hogy kifizethessem a tandíjat. Gondtalan szabadúszó művészként tevékenykedtem 34 éves koromig, de rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a mostani járványhelyzetben állami munkám van. Tehát a sok szeretet, munka és kitartás mellett rengeteg szerencsére is van szükség. És ha mindez megvan, akkor a fiatal művészek a legboldogabbak lehetnek a világon.
