Szerette az apját, mint általában a gyerekek a szüleiket, pedig az övé nem volt egy hétköznapi apa. Mondhatni, inkább amolyan porosz kadétiskolai oktatóra hasonlított, aki tökéletesen igyekszik ellátni a rá bízott feladatot, nevezetesen, hogy a keze alá adott ifjoncból igazi mintaférfit faragjon.
Apja, a mindennapi teendői során, nagyon odafigyelt a vele kapcsolatos legapróbb dologra is. Ellenőrizte, sarkosan összehajtja-e a ruháit, fényes-e a cipője, s a holmijait köteles volt olyan makulátlan tisztán és rendben tartani, mint a sebészorvos a műszereit. Ha valamit rosszul csinált, büntetést kapott, és nem is akármilyent. Például, megvonták tőle az ebédet. Ha a hibáját képtelen volt kijavítani, a vacsorát is. Mulasztásért fekvőtámaszok tucatjait kellett végig kínlódnia, míg csak ki nem dőlt. Testi fenyítést – furcsamód – alig kapott, apja az ilyesmiben odáig ment el csupán, hogy fejbekeket adott neki, a kezével másképp nem illette. Ezeket a fejbekeket a legkirívóbb esetben osztotta ki, ha rosszat tett, és nem csak megbánta, de elkeseredésében el is sírta magát. Egy férfi sohasem sír – szögezte le az apja, és ilyen alkalmakkor behajtott ökle csontosabb felével, nagyot koppantott a feje búbjára.
Ennek ellenére is, szerette az apját, kis gyerekként felnézett rá, nagy embernek tartotta. Hálát érzett iránta, hogy gondoskodik róla, figyel rá, s végül is neki köszönhető, hogy embert nevelt belőle, olyant, aki tudja a dolgát, s a kötelességét minden körülmények között teljesíti. Olyan embert, mint amilyen ő maga is volt. Kis korában is azt tartotta az apjáról: kemény, mint a kő.
Már az öccse nevelése volt soron – tizenévesen ugyanis ő elkerült otthonról, s bentlakásos iskolában folytatta a tanulmányait –, amikor a karácsonyi szünetre váratlanul, egy nappal korábban hazaérkezvén, meg nem tört a varázs.
Addig úgy tudta, apja befolyásos üzletember, onnan a jólétük, s azért forognak a felsőbb körökben. Most, váratlan hazajövetelekor – bár még kora délelőtt volt, s ilyenkor nem szoktak vendéget fogadni –, két idegen luxusautót látott parkolni a hátsó udvarukon, ott, amerről ő is megközelítette a főépületet. Tulajdonképpen, bejelentetlenül nem is lett volna szabad hazajönnie, apja nem szerette azokat a dolgokat, melyeket nem ő határozott meg, vagy nem az ő akarata szerint történtek, de őt most valahogy elöntötte a feltétlen nagy szeretet, s rég nem látott apjának meglepetést akart szerezni.
Úgy gondolta, apjának üzleti tárgyalása lehet, ilyenkor csak ő szokott odahaza lenni. Csendben beóvakodott a házba, s a nagy hallon át a dolgozószoba felé igyekezett. Miközben zajtalanul, szinte lábujjhegyen lopódzkodott kiszemelt célja felé, egyszer csak fojtott, dühös vitatkozás, majd egy lövéshez hasonló hang ütötte meg a fülét. Megrettenve bújt egy oszlop mögé, és remegve várta, mi fog történni.
Hamarosan nyílt a dolgozószoba ajtaja, s kilépett rajta két, számára ismeretlen, sötét ruhás alak, mögöttük az apja. A két idegen férfi hosszú, összecsavart szőnyeget cipelt. Nagyon óvatosan fogták, látszott, súlya van. Az elővigyázatosság ellenére, a sodrott anyag egyszer csak középütt megtört, kinyílt, s a nyíláson át előbukkant egy véres kar, melynek csuklóján óra hintázott lazán. A látványtól majdnem felkiáltott, de szerencsére nem tette, viszont azt az órát, a kétszínű fémből font óraszíjjal, soha többé nem tudta kiverni a fejéből.
Akkor meghallotta az apja hangját, amint csendes, de határozott hangon utasítást ad a két feketeruhásnak, hogy a szőnyeget „takarítsák el”, de ügyesen, tiszta munkát akar, nem szeretne semmiféle folytatást a hatóságok részéről. A férfiak egyike – ahogy annak idején apja neki is tanította –, katonásan, röviden válaszolt: meglesz főnök. Az egész a pillanat törtrésze alatt lezajlott, a fojtott veszekedéstől, a lövésen át – mert most már teljesen biztos volt abban, hogy nem képzelődött, tényleg lövést hallott.
A szőnyeghordozók, mintha ott se lettek volna, már el is tűntek a hátsó bejáraton keresztül. Félniük nem kellett, hogy ilyenkor a háziak közül bárkivel is összefutnak, ebben az időben öccse iskolában, anyja a galériájában szokott lenni, állandó személyzetet nem tartottak, takarítani mindig külső embert hívtak, amikor szükség volt rá, vagy ha partyt rendeztek.
Talán tényleg nem volt jó ötlet korábban haza jönni. Akkor nem tudott volna meg olyasmit, amiről odáig sejtelme sem volt. Hogy az ő apja, a kőkemény, kikezdhetetlen tisztességű ember, akire úgy felnézett, s akinek vele szembeni szigorúságát nem csak elnézte, büszke is volt rá – valójában egy gengszterfőnök. Vagy legalább is, afféle. S hogy a fiait miért egzecíroztatta? Hát bizonyára, jól kinevelt utánpótlást akart, hogy majd egyszer ők is megállják a helyüket, a banda – vagy valamiféle elit szervezet – élén.
Amikor apja eltűnt a dolgozószoba ajtaja mögött, előbújt az oszlop fedezékéből. Visszament az állomásra, vissza az intézetbe. A szüleinek megüzente, vizsgákra készül, a szünetre nem megy haza.
Persze, azt nem tehette meg, hogy szakít a családjával, és soha többé nem tér vissza az otthonába, de igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni a találkozásaik számát. Ez nem is volt nehéz, hiszen külföldön tanult tovább. Aztán meghalt az anyja, ő pedig megnősült, és egy teljesen civil foglalkozással kereste a kenyerét. Kutatóorvos lett, és semmiféle érdeklődést nem mutatott apja üzleti ügyei iránt. Az apja nem erőltette, elfogadta a döntését, végül is, volt még egy másik fia. Hogy a testvére mibe lett belevonva, mibe nem, azt ő nem tudakolta soha, nem is érdekelte, de tény, apja üzleti ügyei továbbra is jól mentek, a cég gyarapodott, s az öccse lett apjuk jobbkeze.
Az évek múltával, visszatekintve, már valahogy más szemmel látta, átértékelte a gyermekkorát. Különösen apja – kire gyermekként felnézett, mert kemény volt, mint a kő –, kapott benne más szerepet. A belőle mindenáron erős embert faragni akaró, tiszteletreméltó, igaz, egyenes embert már másképp ítélte meg, másnak látta. Nem a becsülettől kemény embernek, hanem kiképzőtisztnek, akinek határozott célja volt a fiai szigorú nevelésével.
Börtönbe nem került az apja sohasem, az emberei valóban „tiszta munkát” végezhettek, de vajon még mi minden száradhatott a lelkén?!
Aztán már csak a furcsa hírt kapta meg az öccsétől. Az apjuknak nyoma veszett. Reggel elindult a céghez, aztán oda már nem érkezett meg. A feltevés szerint elrabolták, de senki nem jelentkezett váltságdíjért. Kerestették, aztán – a kötelező idő letelvén –, holttá nyilváníttatták. Érezte – mit érezte, biztosan tudta –, az öccse alig várta ezt a pillanatot, hogy ténylegesen ő lehessen a cég teljhatalmú, első embere.
Nem volt ugyan rossz a viszonyuk, de nem is volt bensőséges, ami testvérek között elfogadott lett volna, ezért roppantul elcsodálkozott, amikor öccse közölte, meglepetést tartogat a számára. Egy ajándékot szeretne adni neki, tudván, hogy apjukkal – annak élete utolsó éveiben, a szörnyű tragédiát, eltűnését megelőzően –, kevés időt tölthetett, de bizonyára mégis szerette. Nagy ember volt, kemény ember, mint a kő.
Ezt szerette volna ő megörökíteni, ezért csináltatott róla egy szobrot. Megtehette, tellett a cég jövedelméből.
Először a cég irodaházának aulájában gondolta felállíttatni, de aztán mégis úgy döntött, neki adja. Az ő kislányai nem is ismerték igazán a nagypapát. Hát legyen egy ilyen szép, impozáns emlékük róla, s őrizzék meg jó emlékezetükben az ő nagyszerű emberi mivoltát, nagyságát. Azt tanácsolta, a családi házuk kertjében állítsák fel, árnyas bokroktól körülvéve – de végül is, döntse el ő, hová teszi, mégis csak az ő birtokán nyer végső elhelyezést ez a szép emlékmű.
Először meglepődött, de mit tehetett, nem utasíthatta el az ajándékot. Egy szobor nem bánt senkit, a kislányai előtt úgysem tagadhatja meg a nagypapát. Öccse cselekedete egészen meghatotta. Talán ő mégsem folytatja az apai hagyományokat, nem úgy „kemény ember”, mint ahogy az apjuk volt, és tisztességesen vezeti a céget. Akiben ennyi szeretet él a szülője iránt, az csak jó ember lehet.
Több, mint egy évtized telt el a szobor felállítása óta, amikor egy esős, őszi napon olyan elgondolkodva vezette a kocsiját, annyira máson járt az esze, hogy észre sem vette, és belehajtott a saját kerítésükbe. Fékezni már késő volt, az autó orra a nedves füvön becsúszott a bokrok alá, és feldöntötte az apja emlékművét. A karosszékében trónoló öregúr kőszobra darabokra esett szét.
A kocsiból kiszállva, sajnálkozva emelte fel az egyik követ, amikor megdöbbenve vette észre, hogy abban valami szövetdarab van, és egy lábszárcsont. A kőkarból a felkarcsont kandikált ki, s a szoborfejből kigurult egy valódi koponya. Az apja koponyája, aki kemény volt, mint a kő. S ezek szerint, az öccse is….
