Egyik nem régi írásomban említettem, hogy szinte mindenki a saját keze munkájának képes leginkább örülni, majd idéztem Déryt: „Az emberek többsége legjobb tudása szerint és erejéhez képest naponta igyekszik felülmúlni önmagát.” Heti tárcáimat általában megküldöm két – határon túl élő – íróbarátomnak. Ezúttal mindkettő reagált.
Egyikőjük szerint a Déry-megfogalmazásnak ma már egyenesen az ellenkezője tapasztalható. „Leveled érkezte előtt éppen leszakadó új hidakról olvastam – jegyzeteli –, nemrégiben épített sportcsarnokok beomlott mennyezeteiről, gyengébb szélvihar tépte háztetőkről, rossz tanítókról, műveletlen hivatalnokokról, hentesnek tanult kőművesekről. A törvényt, szabályt, fegyelmet nem ismerő, közpénzeket elherdálókról. Így aztán le a kalappal a kevés precízek és becsületesek előtt, akik a legjobb tudásuk, tehetségük és erejük szerint képesek önmagukat naponta felülmúlni. A minőségért. Másokért.”
Azonnal válaszoltam neki, nyugtatván, hogy szorgalom esetében a kétely – most másfelől közelítve – belőlem sem hiányzik. Példaként említettem többek között, hogy egy alkalommal (évekkel ezelőtt – már nyugdíjasként) a délelőtt kellős közepén, egy szép napsütéses tavaszi napon, lefeküdtem a díványra, és a rég várt s most megérkezett regényt kezdtem el végre olvasni. Néhány percre rá azonban kellemetlen érzés kezdett nyomasztani, a lelkiismeret-furdalás, hogy szabad-e, illik-e nekem békésen heverészve olvasni, amikor mindenki más ebben az időszakban dolgozik. Bizarr derűvel vegyes, öngúnnyal teli undort éreztem.
A viszontválaszra nem kellett sokáig várnom. „Korkedvezménnyel, azaz két évvel korábban mentem nyugdíjba (egyetlen igazolatlan nap nélkül), de dolgoztam tovább, szerződés alapján – olvashattam íméljében. Tehát egyszerre kaptam nyugdíjat és fizetést. Egy nap aztán a tiszteletdíjas munka megszűnt, s pechemre az írás is akkor kezdett kifogyni belőlem. Csak a versek csordogáltak. Hasonlóképpen éreztem, mint Te akkortájt, s már-már azt kezdtem latolgatni, elmegyek éjjeliőrnek, ha nem indul meg újra az írás. Merthogy el kell foglalnom magam valamivel, s mégiscsak ildomos keretet adni az életünknek. Lélektani szempontból azonban ennél érdekesebb, hogy itt-ott ma úgyszintén megtörténik: arra ébredek, mit fogunk ma dolgozni, merre megyünk terepre, az ünnepekben lesz-e idő együtt lenni a családdal… Aztán olyan jó megkönnyebbülni. Nem kell mennem sehova. Hiába, az emberbe beleégnek bizonyos ismétlődő dolgok, ami kötelessége, felelőssége volt egykoron.”
Majd arról számolt be részletesen, hogy tíz éve abbahagyta a dohányzást, de ma is rágyújtana, ha a kardiológusa nem tiltotta volna meg rendkívüli eréllyel. Ám a kísértés naponta jelentkezik, az kiirthatatlan: „Úgy látszik, halálunkig elkísér a múltunk.”
Másik levelezőtársam is a régi időket idézte először: „Világéletemben szorgalmas voltam. Mindig úgy éreztem, hogy a tudásbeli hiányosságaim egyedül szorgalommal pótolhatók. Egyféle alapelvemmé vált tehát, hogy bármiből mindig a legtöbbet kell kihozni. Mindez persze elsősorban a szakmára vonatkozik. Tisztában vagyok azzal, hogy kerültek ki a tollam alól gyengébb dolgok is, de az adott pillanatban tovább azokon már nem sikerült javítani. Viszont mindig becsületesen átnéztem őket, csiszolgattam, csinosítgattam, mielőtt elküldtem a szerkesztőnek. Mindennek kárvallottjaként soha nem sikerült lazítanom. De könnyű nektek, ti megismertétek a dalmátokat meg a tengert.”
Merthogy ebben volt némi tapasztalata. Ez a barátom a feleségével a múlt század hetvenes éveinek vége felé Hvaron nyaralt, majd tíz nap múlva a szigettől elbúcsúzva a spliti vasútállomásra siettek, lepecsételni a Pestre szóló retúrjegyüket. A jegyirodás tisztviselő éppen falatozik, a tolóablak behúzva. Nem akarják zavarni. Negyedóra múlva a helyzet változatlan, de akkor éppen újságot olvas. Szemrehányóan néz a barátomra, s karlendítéssel jelzi, jöjjön később. A házaspár már ideges, közben a hangosbeszélőn bejelentik a várt vonat érkeztét. Odamegy ismét, kopogtat, most már igen határozottan, s majdnem ordítja, hogy a pesti vonat mindjárt indul, pecsételje már le a jegyüket. A pénztáros némi szánakozással és megütközéssel néz rájuk: „Hát hová sietnek annyira? Süt a nap, ott a tenger – utazhatnának holnap is...” Aztán mégiscsak pecsételt, a házaspár pedig futva tette meg az utat a már-már induló szerelvényig.
Korábbi nyaralásaink révén a mediterrán életszemlélettel valóban alkalmunk nyílt találkozni, s tapasztaltuk például, hogy a dalmát is elvégzi ugyan a reá váró, kiszabott feladatot (de annál többet már csak ritkán, és ímmel-ámmal), viszont derűs, jókedvű, s megpróbálja lazábban venni a dolgokat. És nyugodtan fekszik le, mert tudja, másnap is ott a tenger, a helyén. A kontinentális ember idegesen tér nyugovóra, mert nem tudja, másnap mi vár rá. S ha felébred, igyekszik rögtön lefoglalni magát. Általában munkával, vagy hasznosnak vélt feladatokkal. Így alakult ki tájékunkon is a szorgalmas ember ideálja. Mi pedig – jobb híján – eltöprenghetünk továbbra is, hogy helyénvaló-e a szorgalom dicsőített mítosza, vagy pedig az egész csak a teremtés egyik sikertelen megoldása.
