A hosszúnak tűnő, várakozásteljes csöndben csak a modern, elektromos falióra percegése hallatszott. Hirtelen kitárult a szárnyasajtó, és az elegánsan berendezett, díszes ebédlőbe betódult a vendégsereg. Zsibongtak, nevetgéltek, mígnem az egyik hölgy felkiáltott: De gyönyörű ez a terített asztal! És valóban. A hatalmas, ovális faasztalt hófehér, nyomott mintás damaszt borította, csillogva sorjáztak rajta az elefántcsont színű, aranyszegélyű tányérok, a metszett kristálypoharak szinte maguktól csilingeltek, a rafináltan hajtogatott, fodros szalvéták könnyű habként pihentek a terítékek mellett. Az asztal két végén a többágú, ezüst gyertyatartókon az apró lángok libegve járták végtelen táncukat, középen bódító illatot árasztott egy hófehér rózsacsokor, mely egyaránt magára vonta a szemek, és az orrok figyelmét.
A meghívottak egy családi esemény okán érkeztek a vendégségbe, a háziak ezüstlakodalmának megünneplésére voltak hivatalosak. A kiöltözött párok pillanatokkal később elszakadtak egymástól, a tekintetek a terítékek melletti névkártyákat vették szemügyre. A többségnek nem a kísérője mellé szólt a meghívója, de ez így is volt jól, a változatosság nem csak gyönyörködtet, de időnként nagyon praktikus is lehet.
Alig helyezkedtek el, megjelent a külön erre az alkalomra fogadott pincér, felszolgálta a pezsgőt, míg csinos társnője már az előételt szervírozta.
Az első koccintás után azonnal enni kezdtek, de a csevegés egy pillanatra sem maradt abba…
Másnap, délelőtt tizenegy körül, az üres ebédlőben már minden a helyére került. A nagy faasztal félkör alakú végeit lehajtották, a damaszt mosásban volt, a tiszta tányérok és poharak odakinn száradtak a konyhában, a kölcsönkért székeket is elszállították. A háziak hat, kopott kárpitú széke, ismét a régi helyén állt, a táncolástól összegyűrődött, összetaposott szőnyeget lesimították, kiporszívózták.
Az egyik szék nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon: de egy flancos vacsora lehetett itt tegnap! A kijelentés provokatív volt, mivel ők nem, de a helyiség többi berendezési tárgya résztvevője volt az előző esti történéseknek. A nagy faasztal viszkető kényszert érzett, hogy elmeséljen pár dolgot, mintegy saját fontosságát is hangsúlyozva: hát igen. Sokan eljöttek, tizenöt vendégünk volt, rokonok, barátok, kollégák. Hiába, az embernek csak egyszer van ezüstlakodalma az életben.
Mit láttál, mesélj! – kérlelte a másik szék, amelyik egy kicsit fiatalabb volt a társainál, és nem tapasztalt még eleget a világból.
Az asztalt nem kellett sokáig biztatni, amúgy is mesélhetnékje volt: az a fehér damaszt teljesen beterített, igazán nem láttam senkinek az arcát, de annál többet az asztal alatt!
Mit, mit, mesélj a vendégekről! – sürgette a folytatást a szék.
És az asztal belekezdett…
Az ünnepelt pár az asztalfőn ült, a felső végén az ovális résznek. Az asszonyon lábszárközépig érő, aranyhímzéses kisestélyi volt, hozzá ugyanolyan, magas sarkú cipőt viselt. A bal lábát nagyon szoríthatta, mert már az előétel alatt óvatosan kilépett belőle. Így eshetett meg, hogy amikor a tósztot megköszönve koccintásra emelte a poharát és felállt, hirtelen nem talált bele, ezért egyik lábával kénytelen volt pipiskedve egyensúlyozni egészen a koccintgatások végéig. Akkor aztán leült, és már vissza se vette a cipőt a vacsora végéig. Ám a sültnél, valaki rákérdezett a vendégek közül, hogy hová is mennek az új nászútra. Az asszony dicsekedve mondta, hogy a Maldív-szigetekre mennek, mert már ő is, meg a férje is, nagyon snassznak találják a közeli Adriát. Ekkor lépett a férje, persze már későn, a lábára, szerencsétlenségére épp a cipőtlen balra, mivel ő meg azt mesélte az irodában, hogy nem telik nekik csak a közeli Adriára, amit meg amúgy mindketten nagyon szeretnek a feleségével.
A házigazda mellett közvetlenül, egy királykék színű, hosszú ruhájú hölgy ült, a lábai erősek, de formásak voltak, ő bebújós szandált viselt. A cipőjéből ő is kilépett, pedig láthatóan nem szorította. Lábfejével a vele szemközt ülő, modern, fekete pantallót viselő úr lábszárát kereste, majd amikor megtalálta, kicsit megcirógatta bokánál. A fiatalember összerezzent, ekkor esett a földre az első tányér, melyet valószínűleg az érintéstől megugró könyökével verhetett le. Hogy nem a felesége volt, az biztos, mert a hölgy nem nevetett, a fiatalember pedig a következőkben a széke alá húzta a lábát.
A kékruhás nő mellett komoly, széles szárú nadrágot viselő férfi ült, a lábai szorosan, fegyelmezetten egymás mellett maradtak egészen a vacsora végéig…ugyanakkor a keze. Hát az aztán nem ült meg egy helyben. Az ő figyelme nem izmos lábú szomszédja felé fordult, hanem kicsit odébb. Másik oldalán ugyanis teltcombú, térdig érő, korallpiros ruhát viselő asszony ült. A ruha a combján szűk volt, a térde körül azonban cakkos slafrokban végződött. A komoly vendég először a székre, maga mellé ejtette a kezét, majd apránként araszolt tovább. Amikor a korallpiros combhoz ért, megszorította azt. Egy darab őzpecsenye esett az asztal alá, villástul. Senki nem hajolt le érte, a pincér azonban azonnal ott termett, feltehetően hozott egy másik evőeszközt, és újra kínálta a sültet. A férfi még egyszer kísérletet tett a tapogatással, de a korallpiros nő úgy belecsípett a kézfejébe, hogy ekkor lepottyant a második tányér is.
Miközben itt nagy tüzek hevültek, mellettük, az ültetési rendben tovább haladva, mintha megfagyott volna az élet. Három pár sötét színű, vasalt élű nadrág, közéjük beékelve egy-egy rövidebb-hosszabb női szoknya, semmi különös. A lábak fegyelmezetten álltak egymás mellett, csak egyszer nyúlt le egy kéz, hogy a lába szárát – a sajátját – megvakarja.
A következő vendégről először azt sem tudtam, férfi-e vagy nő. Sötétkék nadrágot viselt, lapos sarkú, barna cipővel, csontos bokáján ízléstelen, szürkemintás zokni feszült. A zakónak nagy zsebei voltak, ott lifegtek az asztal alatt, mint az elefántfülek. A desszertnél egyszer csak azt láttam, hogy a kéz – több pecsétgyűrűvel cicomázott virsliujjak –, egy kanalat süllyeszt a mély zsebbe. Pedig az még csak nem is volt ezüstből!
Mellette másik kosztümös figura ült, annak nem látszott ki a zoknija, a cipője is keskenyebb orrú, modern fazonú volt, feltehetően nő viselte. Az ölében bujtatóval záródó, könnyen kezelhető, fekete táskát tartott, és időnként bele-belenyúlt. De nem kivett belőle, hanem a szőlőből, és a többi apró gyümölcsből pakolt magának, tett félre szűkösebb napokra. Egyszer éppen résnyire nyitva volt a táska, amikor az asztaltárs is ott kotorászott, a zsebét keresve. Egy kisvilla valószínűleg akarata ellenére landolt a táskában. Otthon ebből plusz lesz, a nagyzsebűnél meg valószínűleg hiány mutatkozik majd.
Újabb jellegtelen lábak, szoknyák és nadrágok következtek, egymást váltogatva.
Már jócskán visszafelé kanyarodott az oldalam, ahol kezdődött az ovális alvég. Két idősebb ember ülhetett egymás mellett, mert a lábaik vaskosak, lassú mozgásúak voltak, a cipők pedig jól ápoltak, fényesek. A férfin, hogy püffedt lábfeje beleférjen, belebújós, fűző nélküli cipő volt, de még új lehetett, nem kitaposott, így nyomhatta a tömpe, bütykös lábujjakat. Az öregúr titokban kilépett a cipőjéből. A vacsora végeztével a vendégek felálltak, ám az öreg szomszédnője olyan vehemenciával tolta ki maga mögül a széket, hogy elsodorta a levetett cipőket. Szegény öreg csak arra ocsúdott, hogy széke alatt nincsenek ott a lábbelik. Micsoda szégyen! Az egyébként jól szituált öregúr percekig ott toporgott lyukas orrú zoknijában, mígnem a pincér hozott egy partvist, és kikotorta az asztal alatt két irányba elszánkázott cipőket.
A vacsora végeztével aztán a lábak kettesével, négyesével kilépdeltek a szárnyasajtón, és amikor elült minden nesz, lekapcsolták a villanyt…
Látod pupák, ehhez kellettem én, a nagyasztal! Mert én tettem lehetővé, hogy ne csak felettem, de még alattam is zsibogjon, lüktessen az élet!
De jó is neked, te annyira nagy becsben állsz itt a háznál! – sóhajtotta az egyszerű szék. Bárcsak a helyedben lehetnék!
Ekkor közeledő léptek zaja hallatszott, és az asztal látta, hogy négy munkásember sorjázik be az ajtón. Mögöttük a háziasszony tipegett, s közben kényeskedve mondta: na, emberek, fogják! Ezt az ócska nagyasztalt kell levinni a kocsira, és mehet a szeméttelepre. Már olyan rozoga, mozognak a lábai, megroggyantak az eresztékei, tegnap este is lecsúszott róla két drága tányér…
