Könnyű nekünk. Mármint határon túl élőknek, esetünkben a délvidéki magyaroknak. Könnyű, mert a lét kérdéseire a rálátást, a tapasztalatot kétféle berendezkedésből nyerjük. Ráadásul szétszórtan, kis közösségekben nem kell médiából „tájékozódni”, elég, ha szétnézünk és a belátható környezetünkben történteket vesszük számba. Régi bölcsesség: csak a közvetlen tapasztalat a miénk, az vezethet az igazsághoz. Ám jó ideje minden házból, minden zsebből, a távolról vezényelt „igazságok” áradata sulykolja láthatatlan valakik véleményét, leszoktatva a jónépet a látás, a tapasztalás és az elmélkedés erőfeszítéséről, a személyes jelen-létről.
Semmi sem az, aminek látszik.
Az uralkodó jelenség a mimikri, amiből az éberebbek számára sok minden kiderül. A bőrünkre menő mostani játszmát talán I. biológiai-média világháborúnak is lehetne nevezni. Amőbaszerű, alaktalan mivoltára illene az ilyen hermafrodita név. Külsőleg alakváltó, nemtelen és kaotikus. Céljai azonban egyértelműek: a világhatalom megszerzése érdekében elszegényesítés, lebontás, tönkretevés, emberirtás. Fő bunkói most a tudomány és a média. Nélküle semmire se mennének, ezért fontos mikortól veszítik el ezek a fegyverek élüket. Minden harci eszköz elkopik, kicsorbul a használatban, e két újkori kőbalta mostantól kezd elhasználódni, végleg leszerepelni, és a semmibe hullani. Legfőbb kivéreztetője az éberség. Ami csak fajsúlyos élet megélt tapasztalatából fakadhat. S ebből kevés van. Valószínű ezért rak újabb és újabb terheket ránk a Teremtő, formázva a túlélő, méltó Embert.
A mostani járvány-háború sok mindent pőrén megmutatott. Leszerepelt az újkori álvallás, a tudománynak nevezett XXI. századi ipar-szolgáltató is. Szolgahada, akik tudósoknak nevezik magukat, megmutatta milyen messze vannak a valódi tudóktól. Még messzebb a valódi tudománytól, amelynek bölcsesség a neve és évezredek óta figyelmeztet, hogy a Részből nem lehet kikövetkeztetni, kibogarászni az Egészet. A Részben az Egészet csak akkor látjuk meg, ha eleve tudomásunk van az Egészről. Ahhoz pedig édeskevés a racionalizmus. Most már hétköznapi szinten, mindenki számára bizonyítja, az egymásnak és önmaguknak másnapra ellentmondó „tudósok” siserehada, módszerük hiábavalóságát. A média oltárára emelt, „tudományos adatok” ténynek fetisizált, manipulált masszája egyre nevetségesebbé válik. Persze, hogy ebben a pillanatban semmi sem az, aminek látszik. Hiszen amit mutogatnak, az csak a részek tetszőlegesen, önkényes akarattal összedobált halmaza. Más szóval: káosz. Még akkor is, ha előre eltervezett. Oly messze a bölcsességtől, amely a szerves Egész élő televényén láttatja. A tudókat félrelökték. A megoldások anyagelvűek, kaotikusak, fejvesztettek. Persze nem véletlenül, hiszen stratégiai, katonai pontossággal előkészített és végrehajtott káosz ez, célzottan az emberiség gyöngítésének, pusztításának sötét szándékával. A felszínt pedig még bonyolultabbá, azaz átláthatatlanabbá teszi a tervezők, a kivitelezők és a védekezők összegabalyodó hálója.
Nézzük meg picit közelebbről, milyen válaszokat adtunk most, amikor járványháborúval ismét kivettettünk a langyosvízben leledzésből, és kényszerítő erővel ismét megnyílt a lét – amikor a halál szele fokozottabban érintette az emberiséget.
Könnyű nekünk – írtam föntebb, hozzátéve –, hogy nem kell a médiából „tanulnunk”, elég, ha szétnézünk és a belátható környezetünkben történteket számba vesszük, azaz tapasztalatból okulunk. Ám többségükben már a kis közösségek sem teszik ezt. A délvidéki magyarok sem. Hagyjuk megvezettetni magunkat, nem hiszünk a saját szemünknek. Igazodási pont itt s mindenhol javarészt az volt, amit a bankárok által fizetett laboratóriumokból széttrombitált a bankárok által fizetett média. Ami aljas módon az egyik legelemibb emberi érzésre, a félelemre épített.
Vegyük számba a félelemmel kapcsolatos ismertebb mondásokat:
Halálra rémült.
Félelmében azt se tudta, fiú-e vagy lány.
A félelem megeszi a lelkeket.
A félelem rossz tanácsadó.
A félelem eszét vette.
A félelemtől nem látja a napot.
(...)
Az általam I. biológiai-média világháborúnak nevezett történések első felvonásában a tömeges életmód-válaszok legnagyobbrészt a félelemből fakadtak, és a fönti mondásokat igazolták. Vegyünk párat sorba:
– a régi életmód megszűnésével az emberhez méltóbb életmódváltás lehetősége megnyílt (nem tettük egyszerűbbé, közvetlenebbé, szervesebbé, önellátóbbá, természetesebbé, egészségesebbé életünket, többségében pont ellenkezőleg, még passzívabbak, zártabbak és mesterkéltebbek lettünk, mert a járványszervezők azt sugallták, ez a módja a túlélésnek és a kényelemhez való visszatérésnek).
– lelki erősödéshez a belső nyugalom és elmélyülés, a vele öszefüggő testi erőnléthez a gyalogos, kétkezi, erőfeszítést igénylő életmód fokozása, valamint a kevesebb kényelem gyakorlása kellett volna (javarészt nem, vagy alig tettük, villogó dobozokra meredünk, dobozban száguldunk, helyben ülünk, gombnyomásra dolgozunk, készételt rendelünk, nyugtatók vegyszerével kábulunk).
– a járvány legfontosabb védvonalát jelentő immunrendszernek nevezett ön-védelem területén (a normális anyagi dimenziók mellett), lelki oldalról a lenyugvást, a lelkiekben való elmerülést, a feltétlen hitben való megerősödést igényelte, amely a félelem feletti uralmat is jelenti, de a testi harmóniaszerzés alapja is (kevesen tették, ostoba módon leginkább a kutyapóráznak nevezett gépek /mobiltelefon, számítógép/ hipnózisába merültünk, valamint vegyszerekbe és arcunkat takaró rongyikákba kapaszkodtunk).
– most lett volna mód kilépni az intézmények mesterkélt, elidegenítő világából, és visszatérni a közvetlen élethez. Leginkább az oktatásban és a kultúrában, a szoba, az udvar, az utca, a természet intimebb köreiben. (nem tettük, a gyerekeket elmagányosítottuk, naphosszat a doboz elé ültettük, arcfedéssel félelemhez szoktattuk, sugárzó képernyőkkel fárasztottuk, a művészetben pedig a többség bezárkózott és a számítógép dobozába bújva mutogatta árnyképét. A zenében pl., nagyon kevés kivétellel, a lelki érintést és a közvetlen erőt adó házimuzsika különféle bensőséges formái helyett folyamatosan a számítógép konzervdobozában ágáltak.)
Régi bölcsesség, hogy nincs rosszabb, mint amikor az élet súlytalanná válik. A gondolat folytatása, hogy súlyt végső soron a földi végesség ad, a másik part vagy kapu: a halál. Noha az emberi élet medre a születés és halál két nagy átlépő kapuja, partja közt van, régóta él öncsaló módon a fehér civilizáció embere, régóta nem hajlandó a halál másik partját, kapuját figyelembe venni. Ami nélkül parttalan lesz minden, s az élet maga is súlytalan. Ősrégi tapasztalat az is, hogy a halál közelében megnyílik a lét: minden súlyt kap, valós lesz. Háborúban, járványban, elemi csapásokban kikerülhetetlenül. Ilyenkor az élet egyértelmű válaszokat kér. Minden embertől, de akiknek közösségi feladatuk azaz hivatásuk van, nagyobb felelősséggel tartoznak. Ezért fájó a művészek, papok, tanárok… többségének hozzáállása. Itt kell szóvá tennem, hogy bármilyen vészt, parancsot vagy igát nyög is a külvilág, a szellem, a lélek és a test megóvásához kötődő hivatások művelői nem bújhatnak el. Ahogy a kolera idején is a papjukkal imádkozó kis közösségekben volt a legkevesebb áldozat; ahogy az éjjeli imákkal vagy titkos tanításokkal erősített táborlakók lettek a leginkább túlélők; miként a bújdosó művészek személyesen, a lélek közvetlen érintésével erősítették, szőtték kis közösségüket – minden korban, minden bajban. Csak most alig láttam ennek nyomát. Azon kevesek (papok, művészek, tanárok, orvosok…), akikről tudok, sajnos csak tisztes kivételekként esnek latba. A példaadó fölmutatás kegyelméből közösségünk alig részesült. Pedig lehetséges volt még kisközösségi méretekben is: X városban a kórus a tiltás ellenére végig működött (megbetegedés nélkül); Y városban rendszeres, zártkörű koncerteket tartottak nyílt arccal (megbetegedés nélkül); V városban a jógások mindvégig megtartották csoportos gyakorlataikat (megbetegedés nélkül); Z városban a zárlat alatt egy családi kamarazenekar folyamatosan végigjárta a szomszédokat, kis házikoncerteket adva... stb. – fölmutatva a normalitás példáit. Most, amikor nagyon kellett volna, sajnos még kevesebb valódi érintést kaptak a vacogó lelkek. A szellem, a lélek és a test megóvásához kötődők távolságtartását nem indokolhatja semmiféle életveszély. Hiszen ezért élnek, ez a hivatásuk. Amíg nincs nagy baj, mindenki a közösségért tett munkájára hivatkozik, hogy aztán többségük az első próbatétel elől elmeneküljön. Láttuk ezt a jugoszláv háborúban is. Most sem igazolható, hogy a művész, a pap, a tanár… magába forduló elzárkózással, az esetleges áldozatot nem vállalva, a legfontosabb pillanatokban a számítógép dobozába bújjon a közössége elől. Esetünkben az életet jelentő – netán életmentő –, közvetlen, (valódi) személyesség feladása igazából a hivatás elárulása. És ez alól az sem ment föl, hogy intézményesített korunkban minden jót az intézmények ellenében kell cselekedni. A szív mindent fölülíró, belső parancsa szerint. De ehhez az kell, hogy a szív válasza a legfőbb kérdésre egyértelmű legyen. Amit nyilvánosan föl sem tettünk.
A legnagyobb bajnak tartom, hogy nyilvánosan nem mondtuk ki a legfőbb kérdést: van-e fontosabb a puszta élettnél, illetve a halál mindenáron való elkerülésénél? Más szóval: mi a méltó élet? Ami több, mint a halál, amiért érdemes meghalni. Vagy megfordítva: mi a méltatlan élet, ami már nem lét, hanem maga a földi halál? Szellemtelen, irányt vesztett korunkban ezt most mindenki jobbára csak magára hagyatottan, egyedül dönthette el. Legbévül. A megfoghatatlan eredetű lelki, szellemi, és életereje által. Az igazoló ész magyarázkodása ebben nemigen segíthetett. A legfontosabb kérdéseknél mindig megtapasztalhatjuk, hogy milyen titokzatos lény az ember, milyen mélységek és magasságok közt vergődik lelke, szelleme. Érdekes volt látni, hogy a választ erre a kérdésre, életvitel szintjén, szinte pillanatok alatt megszülte mindenki, saját belső lényének állapota szerint. Útmutatásért csak megélt tapasztalatunkra vagy az emberiség legnagyobb szellemi teljesítményeire és a szent könyvekre támaszkodhattunk. A szellemi alapállás és a belőle fakadó vallások egyirányúak: a pőre élettől (azaz a haláltól is) fontosabb az élet méltósága, minősége. A méltó életet biztosító élet fölöttit, vagy egyszerűbben az élet feladatát a vallások persze különbözőképpen hangsúlyozzák. A kereszténység válasza számunkra, hogy a Teremtő szeretetéből fakadó üdv (szolgálat a Teremtés továbbéltetésében) és az ebből fakadó áldozat az, ami több a pőre életnél. Lemondani az én elsőségéről, és szolgálni azt, ami több, mint mi, amitől méltó lesz az élet, amiért értelme volt megszületni, és értelme lesz a halál kapuján való átlépésnek is. Nem szóban, elvben, hanem tettben, példamutatással. Nem véletlen, hogy akik az élet méltóságáért hajlandóak áldozatra, kevésbé félnek a haláltól, mint a méltatlan élettől. A félelemmel való küzdés mélyén mindig az élő hit kérdése áll.
Ahol a hit élő és erősebb, ott nem a félelem, hanem a lelkierő győz (a „puszta” életösztön rejtélyes válasza is több figyelmet érdemelne), és magától értetődően alakulnak ki valódi kis közösségek, a bújdosó lét hagyományos formái. Néha éppen a kora keresztények katakombás életmódjához hasonlatosan. Ilyenkor rejtekezve, de tovább él a normalitás, méltatlan körülmények közt is őrzi a méltó élet csíráit. Amiből most csak mutatóban van példa, ezért összességében mélyebbre süllyedtünk. A megmaradás küzdelme még drámaibb lesz, hiszen még a kevesek egyszerűbb, hétköznapi erőfeszítései, változásai sem tartottak ki egy évig. (Hányan maradtak meg pl. a kenyérsütésnél, befőzésnél, a kertjüknél, sétájuknál…?) Könnyűnek találtattunk. Piheként sodor bennünket a virtuális műszél. Ellenpontként pedig megkapjuk a még nagyobb terhek feladathalmazát, mindaddig, amíg méltó válaszokat adva, egy újjászülető életmóddal le nem horgonyozhatunk.
A lehúzó félelmet nem sikerült meghaladnunk, a tömeges válaszok a lehető legrosszabbak voltak. Bár a nép – de a tömeg még inkább – mindig követő, a megdöbbentő az volt, hogy az élőhalott helyzetbe terelgetett tömegek valójában önként vették föl ezt a kriptalétet. Valljuk be, a terelgetők konkrét fegyelmezése majdhogynem szimbólikusnak mondható: ezerszerte keményebb büntetés, sőt börtön járt errefelé nemhogy egy családi házakban tartott titkos egyházi óráért vagy egy gépelve terjesztett versért, de egy viccért is, jó 70 évvel ezelőtt. S mégis, akkor többen vállalták. A tömegek önpusztító válaszai a mostani háborúban mintha előrevetítenék a tömegkor végét. Tudom, egy nagyobb távlatból a kozmikus kiválasztódásnak is része mindez, mégis különösen fáj az életösztön és az életerő kopása, erőtlenedése népünk esetében. Holott a mostani helyzetre is alkalmazható a hagyományos magyar minta: a betyárlét és a bujdosó életforma. Lehet, ezt már csak kevesen éljük jelenvalóként, de valódi megoldásnak tartom, ami oly sokszor segítette a magyari kedély, szellemiség és létmód túlélését, átmentését – a számunkra méltó életet. Függetlenül attól, hogy idegenek szálltak-e meg minket vagy idegen érdekek domináltak magyarhonban; függetlenül attól, hogy gátlástalan hazudozók irányítanak vagy egy kényszer-mimikri álcái közt vergődő magyar érzelmű vezetés. Ennek ellenére most mégis a kevesebbek vágya volt a méltó élet szabadságába szökni.
Óriási tanulság volt a határ mellől nézve a sokszor zsigeri ösztön-népeknek nevezett balkániak hozzáállása. Egy évvel a járvány kezdete után még a közvélemény-kutatásnak is kénytelen volt bevallania, hogy Szerbiában a lakosságnak több mint kétharmada fontosabbnak tartja, hogy összejárjon és normálisan éljen, mint hogy elkapja-e a betegséget. És javarészt ekként is éltek, túl a félelmen és sulykolt dogmákon. Láthattuk, hogy az életösztön ilyen tömegméretű válasza ellenében nem tudott és nem is mert a szerb állam nagyobbat lépni. Inkább összekacsintott a néppel.
Miközben hosszú távra tervezett népirtó és lélekölő folyamatok indultak be a fehér civilizációban, mi továbbra is félelemből és felejtésből szüljük válaszainkat. Élve eltemetnek bennünket, mi pedig a legnagyobb erővel azon vagyunk, hogy mindezt elfedjük, és a legfontosabb – a méltó életet jelentő – kérdést megkerüljük. Mindent megteszünk, hogy ne látsszon a lét medrének másik partja, mindenről szó legyen, csak a kényszerítő másik partról ne: a halálról ne beszéljünk, a halált ne vállaljuk. Azaz az életet sem. Az élettől menekülő langyosvízben dagonyázás émelyítő tömegválasza a járvány-háborúban nem is lehetett más, mint a kriptalét. Jól számítottak a tervezők. A haláltól való rettegés eleve megszüli az élőhalott-létet, amire rásegített az, hogy ezt az „életmódot” sulykolták az egész világon. Az önkéntes halált. Úgy félünk a haláltól, hogy már nem is élünk. Hangos trombitaszóval megindokolják nékünk, hogy ez az egyetlen önzetlen létmód, ekként segítünk magunkon, s főleg másokon, hogy így adunk életet másoknak stb. Jólesik elhinni, hogy rettegésünk valójában másokon való segítség, de józan ésszel belátható mindennek a tarthatatlansága. Még fájóbb, hogy a félelem beszűkült észlelése sosem észszerű, nem racionális, ezért érvekkel nem feloldható. A félelem is hasonlóan rejtélyes és megfoghatatlan területekből táplálkozik, mint pl. az ízlés. Csak kivételes beavatással lehet megfordítani. Kegyelmi helyzet is kell hozzá. Noha magát a félelmet utáljuk, és a félelmet keltőket eltaszítjuk magunktól, a félelemben élővel együttérzünk. De a félelmet mindenki csak önmaga tudja legyőzni. És csak a halállal szembenézve lehetséges megküzdeni vele. Újfent és újfent. Ami egész életet és embert kíván. Létezést.
Egy pillanatra ébredjünk itt Hamvas Béla rövid, de lényegbevágó élettervével:
„Mindig először. Mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni.
Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni.
Elhatározni. Nem a megszokás.
A váratlan. A kaland. A veszély.
Kockázat. Bátorság.
A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad.
És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”
Nincs illúzióm, hogy bárkit is meg lehet ezen gondolatokkal győzni, ha másként élte, éli meg ezt az időszakot, de a számvevés adóssága nem hagyott nyugodni. Mert ez még csak az első év volt. „Megfordulni” minden pillanatban lehet.
Hajrá, betyárok, hajrá, bujdosók!
Délvidék, 2021 júliusa
