Igen, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Amelyeknek a sorsáról, pontosabban előéletéről, születéséről is szólnék itt, az Borislav Pekić Hogyan veszejtsük el a vámpírt? c. kötete. A napokban jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában, még nyomdafestékszagú. Egy régi kedves kolléganőm írta, aki már kezébe is vehette: „megszagolgattam, átlapoztam, beleolvastam, de majd csak ezután látok neki az elolvasásához”.
Az úgy volt, hogy valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben megbízott a budapesti Európa Könyvkiadó a szóban forgó Pekić-mű lefordításával. Nehéz szöveg, nem emlékszem, hány hónapig (évig?) dolgoztam rajta. Ma már furcsán hangzik: kézzel írtam, megengedhettem magamnak a luxust, hogy legépeltessem a szó legszorosabb értelmében vett kéziratot áldott emlékű Majoros Péternével a rádió kitűnő gépírónőjével (lehet hogy Babus néven többen emlékeznek még rá), aki gyógyszerészt megszégyenítő pontossággal fejtette meg a macskakaparásomat, könnyedén ugrotta át a húzásaimat, kötötte be a megfelelő helyre az olykor bekezdésnyi javításaimat, mi több, kiváló érzékkel javította ki a hibáimat.
Elkészült a szöveg, leadtam az Európának. Gimes Romána kezébe került, akit szintén régi kedves kolléganőim közt tartok számon fordítóként is, szerkesztőként is, és aki Stepanović Predrágot kérte fel, hogy hasonlítsa össze az eredetivel. Stepanović Magyarországon él, író, műfordító, egyetemi docens. Recenziójában elfogadhatónak minősítette a fordításomat – szerénységem tiltja, hogy szó szerint idézzem a véleményét –, és jó szívvel ajánlotta kiadásra. Gimes Romána még megszerkesztette a többszáz oldalas kéziratot, ami nem volt kis munka, majd az Európa Könyvkiadó sajnálattal értesített, hogy eláll a kötet kiadásától.
Háromkilós paksaméta fiókomba be, s nem is mozdult onnan huszonöt évig. Közben áttelepültem az anyaországba, eltemettünk egy lapot, a hatalomba visszakapaszkodott szocialisták kirúgtak a királyi tévéből, ötvenvalahány évesen senki sem kapkodott értem állásügyben. Kénytelen voltam elővenni a kéziratot, sajátkezűleg vittem számítógépre (azóta is büszke vagyok rá, hogy a szakmában – délvidéki és anyaországi mezőnyben is – az elsők között tanultam meg a digitális szövegszerkesztést), és elkezdtem házalni vele. Előbb az Európánál próbálkoztam – a rendszerváltás előtt jóformán minden évben megjelent náluk valamilyen fordításom –, de ez már nem a Domokos János-, Gimes Romána- és Szappanos Balázs-féle Európa volt, amely annakidején a magyar szellemi élet egyik meghatározó intézményének számított –, az új igazgató meg kijelentette, hogy az efajta irodalom iránt már nincs érdeklődés Magyarországon. Azok közé tartozom, akiknek a viszontválasz csak távozóban, a lépcsőházban jut eszébe, így csak utólag jegyzem meg, hogy ezt az érdeklődést netán úgy kell-e értenem, hogy olvasók százai kivonulnak az Európa székháza elé táblájukon ízléses felirattal, hogy „Pekićet akarunk olvasni!”?
A többi kiadó semmit sem mondott, többségük válaszra sem méltatott.
Az igazsághoz, persze az is hozzátartozik, hogy közben az állam (nemcsak az anyaországban) méltóságteljesen kivonta magát a kiadói tevékenység támogatásából, a szakma pedig pillanatok alatt szemléletet váltott, a „pénz beszél, a kutya ugat” elvhez igazodva elárasztotta a piacot eladható könyvekkel. A Pekić-kötet pedig, tetszik, nem tetszik, nem tartozik ebbe a kategóriába.
Ahhoz, hogy a Forum Könyvkiadó végül mégiscsak a kiadása mellett döntött, immár harmincegynéhány év múlva, az is kellett, hogy az elmúlt évtizedben a politikában is új szelek kezdjenek fújdogálni Magyarországon is, Szerbiában is, hogy a haszonelvűség mellett az értékmentés szándéka is felerősödjön a könyvkiadásban, és pénz is jusson e tevékenység támogatására. Ezek a változások engem is felbátorítottak, előbányásztam a fiókból egy Danojlić-kötet kéziratát, felajánlottam a Forumnak, az pályázati pénz nyert a kiadáshoz, és három évvel ezelőtt megjelent a Danojlić-könyv Levelek Amerikába címmel. Ugyanez megismétlődött most a Pekić-kézirattal is, és a napokban megszületett maga a Mű.
Én még nem láttam, ezekben a covidos időkben nemigen mozdulok ki a házból.
A kötet műfaja: sottie. Jómagam ezt bolondjátéknak fordítottam, a kontrollszerkesztőm kijavította szatírjátékra. Megmutatták a beavatkozásait, vitába szállhattam volna vele nemcsak az alcím, hanem több javítása kapcsán is, amelyeknél úgy éreztem, hogy azoktól nem jobb, csak más lett a fordításom, de nem tettem, mert nem állítom, hogy rosszabb lett tőlük, ugyanakkor eszembe sem jutott kételkedni szakmai tudásában, női pedantériájában és őszinte jobbítási szándékában, tehát úgy döntöttem, egy az egyben elfogadom minden javítását. És nemcsak elfogadtam, hanem meg is köszöntem, hisz elképesztően nagy munkát vállalt, és – Kálnoky László szavaival élve – „buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe”.
Ez a regény lényegében a német titkos államrendőrségről szól. Egyik főhőse, Konrad Rutkowski a Gestapo főhadnagya volt, aki megrögzött Humán Értelmiségiként nem egészen önszántából lett azzá, és aki afféle szervezeten belüli, titkos ellenállóként szembeszáll a Gestapo óriási gépezetével, és egy életre-halálra menő „sakkjátszma” során megpróbál kimenteni annak karmaiból egy szervezeten kívüli, helybéli „ellenállót”, Adam Trpkovićot. „Sakkpartnere” a fölöttese, Heinrich Steinbrecher SS Standartenführer, a par excellence Rendőrezredes, aki egyrészt esszészerű kiselőadásokkal oktatgatja ki Rutkowskit a nyomozás és kihallgatás mibenlétéről és értelméről, a Gestapo filozófiájáról és félelmetes, testet-lelket megtörő módszereiről, másrészt váratlan húzásokkal lepi meg és döngöli földbe ellenfelét.
A mű címében szereplő vámpír Adam Trpković különös esernyője, amely szerencsétlenséget hoz mindenkire, akivel kapcsolatba kerül, köztük Trpkovićra is, aki sem nem vámpír, sem nem ellenálló, sem nem hős, csak áldozat.
Ha már a vámpírról esett szó, nem mehetek el szó nélkül egy, a jelen könyv sorsa szempontjából rettentően fontos körülmény mellett. Amikor Pekić megírta a művét, még valószínűleg nem tudhatta, hogy néhány évtizeddel később végigsöpör a világon a vámpírkönyvek divatja, amikor boldog boldogtalan (főleg fiatal) kilóra vásárolta és lélegzetvisszafojtva olvasta ezeket a műveket. Az „eszmei mondanivalóval” szembeni fenntartásaimat félretéve én is elolvastam egyet – puszta kíváncsiságból, hogy mit eszik rajta a nagyobbik unokám –, és megmondom őszintén, elég jól megírt, érdekes, izgalmas olvasmánynak találtam. Azóta, ha nem tévedek, ez a divat már lecsengett, és mára már megint többen vagyunk, akik nem a vámpírkönyvekben keresünk különös örömöket és izgalmakat, hanem idegenkedve toljuk őket félre. Nos, ez az, amiért most szólok: ez a könyv nem vámpírkönyv! Szerepel benne vámpír, mi tagadás, de csak amolyan oldalvízen úszó motívumként – ettől játék, ettől is bolondjáték ez a könyv.
Mindenképp szót kell ejteni Borislav Pekićről. Amikor meghalt (1992) – írták a belgrádi lapok –, tizenkét szerb író halt meg. Pekić ugyanis regényíró, elbeszélő, krónikás, novellista, memoáríró, drámaíró, tévé és rádiódráma-író, forgatókönyvíró, sci-fi-író, utópista és antiutópista, naplóíró és esszéíró (publicista, tárcaíró) volt egy személyben. Sokan a XX. századi szerb irodalom legjelentősebb alakjának tartják. Belgrádban utcát neveztek el róla.
A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, a belgrádi PEN-központ alelnöke volt. 1971-től haláláig Londonban élt. Műveit tucatnyi európai nyelvre lefordították, többek között angolra, franciára, olaszra, spanyolra, hollandra, csehre, szlovénra, magyarra stb.
Lehet, hogy a Hogyan veszejtsük el a vámpírt? nem a legjobb regénye, de tény, hogy 1977-ben elnyerte vele a jugoszláv könyvkiadók egyesületének első díját.
Száz szónak is egy a vége, sokunk sok munkája eredményeként megszületett egy új könyv. Úgy bocsátjuk útjára, hogy nem tudjuk, mi lesz a sorsa. Terentius Maurus szerint ha nem olvassák, fölkerül egy poros polcra. Ha rám hallgatnak, olvassák! Fordítani rettentő nehéz volt, olvasni sem lesz könnyű. De aki nem riad vissza a címétől, a terjedelmétől, és hagyja magát elragadni Pekić sodró erejű írásművészetétől, cselekményvezetésétől, ragyogó stílusától és választékos humorától, annak – remélem legalábbis – maradandó élményben lesz része.
