Miután Simon Bolívar 1830. december 17-én Santa Marta szigetén föladta a harcot a tüdővésszel vívott utolsó háborújában, mindazok, akik korábban is számtalanszor megcsalták és semmibe vették, még egyszer utoljára fittyet hánytak az akaratára: nem vetették tűzre írásait és kiterjedt levelezését. A férfi ezen a ponton csukta össze a könyvet, amikor megszólalt a telefon. Egy távoli rokon hívta egy távoli faluból. Meghalt az apja. A férfi lehunyta a szemét, lélekben máris készülődött az utazásra.
Dénesffy Dénes egész életében mindössze egyetlen emberrel, a nővérével levelezett, aki három faluval élt odébb, mint ő. Leveleit nem a postára bízta, hanem saját kezűleg kézbesítette. Ehhez a Volán vállalat helyközi autóbuszát vette igénybe, mivel kezdetben Volán-alkalmazotti mivoltára, később hajlott korára való tekintettel ingyen buszozott, a bélyeg ellenben pénzbe került volna. Meg aztán szeretett is buszon utazni, orrát az ablaküvegre nyomva figyelni az elsuhanó tájat, a görbe törzsű akácfákat, a gazos szántóföldeket. A folyón átívelő híd minden alkalommal gyerekes örömmel töltötte el. Testvére falujának a szélén szállt le, egy keveset még gyalogolt, megivott egy kisfröccsöt egy kiskocsmában, végül bedobta levelét a megfelelő levelesládába, azzal hazazötyögött ugyanazzal a járattal, amelyikkel jött. Több mint harminc esztendeje nem beszélt a nővérével.
A testvére válaszai postai úton érkeztek hozzá, és többnyire néhány szóból álltak csupán: mi jól vagyunk, a gyerekek boldogulnak, gyere el egyszer, ne haragudj már, nincs értelme. Ilyesmi.
Dénesffy Dénes sosem tett eleget a meghívásnak. Sem a nővérét, sem mást nem látogatott meg soha, és sem a nővérét, sem mást nem hívott magához egyetlenegyszer sem. Meghalni is egyedül halt meg a háza melléképületében. Már két napja halott volt, mire rátaláltak. Csak ült egy sámlin, és a semmibe révedt. Erősen szaglott. Ahogy kinyitották az ajtót, a feltámadó légáramlat összeborzolta ritkás, vékony szálú haját. Estére megérkezett a fia, megnézte az apját, mielőtt végre elvitték a hullahűtő házba a szomszéd kisvárosba.
Az ifjabb Dénesffy alaposan kiszellőztetett, főzött magának egy kávét. Miközben kortyolta, az apján tűnődött. Könyvelő volt a Volánnál. Ennél többet gyakorlatilag nem is tudott róla. Amikor elfogyott a kávé, elmosta a csészét. Közben véletlenül lerántotta a konyhaasztalt takaró viaszos vásznat. Alatta egy cetlit talált, rajta göcsörtös írással egyetlen sor állt: aki megleli a leveleimet a halálom után, az olvasatlanul égesse el mindet. Ifjabb Dénesffy a kredencfiókban rá is bukkant a levelekre: az apja által a nagynénjének írottak indigó általi másolataira, illetve az azokra érkezett kurta feleletekre.
Nem gyújtott tüzet, nem vetette rá a papirosokat. Leült, nekifogott olvasni.
Az apja és a nővére Simon Bolívar miatt vesztek össze. Így hívták azt a kubait, aki a hetvenes évek elején a szocialista államok közti együttműködés keretében a téeszhez érkezett, és elszerette az idősebb Dénesffy feleségét. Az édesanyám tehát valójában nem a születésemkor halt meg, döbbent meg az ifjabb Dénesffy, hanem Kubába szökött Simon Bolívarral. Csakhamar az is világossá vált előtte, hogy a nagynénje segítette az anyja szökését.
Az ifjabb Dénesffy egész éjszaka ébren volt. Egyik gondolat kergette a másikat a fejében. Reggel egyenesen a postára ment, táviratot adott föl Kubába, Simon Bolívarnak. A kisasszony nem hallotta még a nevet, a címet pedig hiába követelte, a férfi nem tudott segíteni. A távirat végül a következő címzéssel ment el: Simon Bolívar, Kuba.
Egy hét múlva, a temetés előtti órában magas, ősz hajú, kreol bőrű férfi érkezett a faluba. Dénesffy Dénes nővére nyomban fölismerte, amint belépett a ravatalozóba. Simon Bolívar volt, személyesen. Megnézte az elhunytat, meghajtotta a fejét előtte, kondoleált a rokonságnak. Legvégül a gyászoló fiúhoz lépett. Tört magyarsággal és mélységes sajnálattal közölte, hogy az ő felesége, ifjabb Dénesffy édesanyja évekkel korábban megboldogult. Amikor a két férfi egymásra emelte a tekintetét, úgy érezték, akárha tükörbe pillantottak volna. Simon Bolívar zavartan elmosolyodott, ifjabb Dénesffy szemében tavacska gyűlt, majd lecsordult az orrnyergén. Hosszan szorongatták egymás kezét, és vállvetve kísérték a koporsót a sírhoz. Simon Bolívar a torra nem maradhatott. Megölelte az elhunyt nővérét, és ismét hosszan szorongatta a fiatalabb Dénesffy kezét. Néhány öregasszony sóhajtva megjegyezte, mennyire szép férfi még így, megvénülve is. Ifjabb Dénesffy szomorkás mosollyal hallgatta a susmorgásukat. Röstellte ugyan magát miatta, mégis halvány büszkeséget érzett.
