A hajó kissé ingadozott, hajladozott; inkább csak lengedezett a víz felszínén, mintsem valóban bukdácsolt volna. Lőrinc gyomrának izmai mégis percről percre görcsbe rándultak, tolták kifelé a bennlévőséget a napvilágra.
Keserű íz a szájban, állandó szomjúság, csillapítására mohó kortyok a dézsából. A lenyelt édesvíz újra kibuggyan a folyvást összehúzódó és kiengedő, rángó gyomorból, hogy egyesüljön a tenger sós vizével.
Lőrinc időről időre áthajolt a hajókorláton és a tengerbe okádott. Több utastársa görnyedt ugyanabból az okból és célból a mélység fölé, a szerencsésebbek a görnyedőkön mulattak. A lovak is gyakran nyugtalankodtak, topogtak, rúgtak, prüszköltek, barátságtalanságuk jeléül minden mellettük elhaladóra rávillantották sárga lapátfogaikat. A dalmát tengerészek csak nevettek a szárazföldhöz szokott teremtmények (emberek és állatok) gyötrelmein, nyugodt és tükörsima a tenger, mondogatták, érthetetlen ez az anyámasszonykatonája-viselkedés.
Néha a távolban velencei gályák tűntek fel, ám csak tisztes távolból követték a magyar király hajókaravánját, közelébe nem merészkedtek. Mikor Károly és kísérete Zengg városába érkezett, már várta őket hat nápolyi hadigálya, ezekkel indultak az apuliai partok felé. Jól haladtak, a szél segítette a gályarabok munkáját, a tenger nem háborgott.
Mire elérkeztek az Adria közepére, Lőrinc úgy-ahogy hozzászokott a folyamatos imbolygáshoz, bizonytalansághoz; enni is tudott, az ételt a természet bölcs törvényei szerint megemésztette, a maradványt pedig alul ürítette ki magából, mégpedig oly módon, ahogyan hajókon szokás: az irdatlan víztömeg fölött, egy palló végén egyensúlyozva. A rábízott lovak napi gondozása után, kiállván a hajókorláthoz, már szépnek látta a végtelen vizet, jókedvűen szívta be friss illatát. A végtelenségben ringott, akárha közvetlenül Isten hordozná a tenyerén.
A gályák végül baj nélkül kikötöttek az apuliai partokon, ahol fényes fogadtatásban részesült a magyar király és fia, a herceg. Szárazföldön folytatták útjukat. Lőrinc ideje nagy részében a lova fülét bámulta, a feje fölött szálló madarakat figyelte, az időről időre föltámadó szélbe mártotta az arcát. Megszokta, hogy csöndben és magányban tölti az idejét, a lovászok ugyanis, akikkel szólhatott volna, kerülték, akár a pestisest Mióta kiderült róla, mi mindenről tud, ráadásul továbbadni sem szégyelli azt a sok veszélyes ismeretet, nem barátkoztak vele, bár egyik-másik idősebb kun, ha csak tehette, biztató pillantásokat küldött felé. Ezektől a pillantásoktól azonban még magányos maradt. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor úti céljuk előtt néhány mérfölddel valaki a nevén szólította. Harminc év körüli, szép ruhába öltözött, langaléta férfi léptetett mellé hatalmas, harci ménen, oldalán kétélű kard csüngött. Nyilvánvalóan lovag lehetett.
– Így hívnak, ugye? – kérdezte.
– Ez a nevem, valóban.
– Három esztendeje láttalak utoljára, Visegrádon.
Lőrinc nem válaszolt. Zách merényletének kivédésében játszott szerepe, a palotában három év előtt szerzett, józan ésszel végig gondolva elévülhetetlen érdemei nem minden esetben jelentettek számára előnyt, ezt megtanulta már.
– Úgy látom, megriasztalak – húzta mosolyra az ajkát a lovag barátságosan. – Nem ez a célom, hidd el. Tudom, hogy urunk hálája nem úgy hullott rád, ahogy az eső hullik a mezőre ősszel. De arra is emlékszem, milyen ügyesen mozogsz a fegyverek között, holott senki sem nézné ki belőled. Hogyan kerültél ide?
Lőrinc még mindig bizalmatlanul méregette az idegent.
– Ezt én is kérdezhetném tőled, uram − mondta. − A menetnek ebben a szakaszában a szolgák haladnak, te azonban, ahogyan elnézlek, nem lehetsz szolga.
– Okos vagy – szögezte le a lovag. – Nem hiába tanultál az atyáknál. Csakhogy mindannyian szolgák vagyunk, ezt vésd jól a fejedbe!
Szóval azzal is tisztában van, gondolta Lőrinc, hogy a studium generaléban időztem. És egyszerre rádöbbent, hogy a tudás, az ismeret, a tájékozottság valóban lehet félelmet keltő.
– Azért lovagoltam vissza, hogy megszólítsalak – mosolyodott el ismét a férfi. – Nem is a karaván elejéről jöttem hozzád, de egyenesen Nápolyból, ahol már négy hete tartózkodom, hogy előkészítsem urunk érkezését. Persze, nem egyedül. És ehhez az előkészülethez tartozol te is, ifjú Lőrinc. Az előkészülethez és mindahhoz, ami utána következik, vagyis mindahhoz, amit elő kell készítenünk.
Miféle bolondság ez, ráncolta a szemöldökét Lőrinc.
− Szólíts Nagynak, így nevez mindenki – léptetett mellé a lovag. Hatalmas ménje mellett Lőrinc kancája egészen eltörpült.
Mikor indulhattak el Nagy és társai, tanakodott magában a fiú. Mikor kelhettek útra, hogy négy hete már Nápolyban lebzselnek? És mi célból érkeztek ilyen korán?
– Mik a terveid velem, uram? – tudakolta félénken.
– Nekem ugyan semmiféle terveim nincsenek veled – vonta meg a vállát Nagy. – Mindenkivel a király tervez. Ha nem ő, hát valamelyik messzire elérő karja. Esetleg a királyné. Vagy a nádor. Vagy az országbíró. Vagy más. Ez nem tartozik rád, aminthogy rám se tartozik.
– Mit akarsz hát tőlem?
– Megnéztem, hogy itt vagy-e valóban. Láttalak, örvendek neked. Most visszalovagolok abba a ménkű városba. Nápolyban megkereslek, pár nap múlva – és azzal nem is szaporította tovább a szót, köszönésképpen lebiggyesztette alsó ajkát, felhúzta a felsőt, csettintett egyet a nyelvével, megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott. Egyedül hagyta Lőrincet a távolság homályából lassan kibontakozó hatalmas város fényes épületeivel és az elképedéssel, amit okozott.
Lőrinc, a király kíséretének egyszerű lovásza, az utolsók között haladt át a nolai kapun, ezért csak a lobogókat láthatta, a színek kavalkádját és a zászlók maskarájába öltöztetett épületeket, a pazar fogadást és a királynézőbe egybegyűlt szájtáti tömeget már nem. Nem láthatta Firenze város küldötteit, akik hódolatukat jöttek kifejezni a magyarok dicső királya előtt, nem láthatta királya unokaöccsének, Humbert de Cholay-nek erős karjában a kis herceget, ahogy megszeppenten pislog maga körül, nem láthatta a délceg magyar lovagokat bevonulni az ősi város falai közé, peckesen, gőgösen, akárha hódítók volnának. Mindez régen véget ért, mire Lőrinc és társai beléptek a Porta Nolanán. A rájuk bízott lovakat száron az Anjou-erődhöz, azaz a Maschio Angioinohoz vezették, amely II. Károly óta a nápolyi királyok székhelye volt, és a helybeliek leginkább Új Erődnek, azaz olaszul Castel Nuovonak nevezték. A vár udvarán a szárakat a láthatóan részeg (a lakomáról érkező) főlovászmester felügyelete alatt sunyi tekintetű, sötét képű helyiek kezébe adták, akik dülöngélve és dudorászva húzták maguk után az állatokat az erőd falazatához ragasztott istállókba. Ezután a magyar szolganép is elfoglalhatta koszos szállását – jó messzire a város szívétől, egy keleti városfal melletti romos, szutykos fogadóban, amelynek környéke még a Nápolyra oly jellemző girbegurba, homályos sikátorok kusza labirintusához képest is átláthatatlan és félelmetes útvesztő volt.
Lassan őszbe fordult az idő, mégis elviselhetetlen meleg uralkodott a városban, fülledt, párás és sülthalszagú hőség. Lőrinc éppen megvackolni készült magának az egyik sarokban (egyetlen nagy terembe kvártélyozták be az összes lovászt), amikor valaki a nevét kiáltotta a folyosón. Kikecmergett a fogadó udvarára, ahol Nagy lovagot pillantotta meg egy köpcös ferences társaságában.
– Gyere – intett a szerzetes. Lőrinc nem akadékoskodott. Mindazok után, amit a lovagtól hallott, nem látta értelmét ellenszegülni. Engedelmesen, egykedvűen követte a csuhást. Nyomukban a langaléta lépkedett. A fogadó étkezőhelyiségébe mentek, leültek egy tessék-lássék gyalult deszkákból tákolt, kecskelábú asztalhoz, bort rendeltek.
– Éhes vagy? – kérdezte Nagy.
Lőrinc a fejét rázta.
– Kaptunk kenyeret és kását, miután megérkeztünk erre a féregtanyára.
– Nem kell itt maradnod – jegyezte meg a barát. Megvakarta a tonzúráját, megemelintette a farát, és szellentett egyet. Nagy lovag idétlenül kuncogott ezen, Lőrinc ezzel szemben fülig pirult. A szerzetes úgy tett, mintha mi sem történt volna, belekóstolt a borba, csettintett egyet a nyelvével, és megismételte:
– Nem kell itt maradnod, ha nem akarsz.
Ezúttal Lőrinc föl is fogta, amit hallott, a lehetőségtől kicsit fölélénkült, óvatosan ivott néhány kortyot, hegyezte a fülét.
– Páduába készülsz, az univerzitásra. Ezt tudjuk. És ez rendben van. Hasznát veszed majd. És mi is hasznát vesszük. Annak is, amit tanulsz és annak is, ahol tanulod. Annak is, ahogyan élned kell közben. Igaz ugyan, hogy itt, Nápolyban is van egyetem, viszont csak a jogi fakultása ér valamit, ámbár az se túl sokat, lévén az átkozott, kurafi Róbert király szája íze szerint formálja a tudást és értelmezi a törvényeket – szavai hitelét megerősítendő a barát szép ívben, jó messzire kiköpött. Lőrinc hallani vélte, ahogy az arca mellett elsuhan a nyálcsomó, majd szétplaccsan a háta mögötti falon.
– Ezt a királyt, aki nem is lehetne király, szemtől szemben Bölcsnek nevezik – folytatta ajkbiggyesztve a ferences –, valójában azonban mindenki tudja, aki igazán ismeri, hogy egy alattomos, hazug gazember. Sok bajunk lesz még vele… Ahogyan eddig is volt elég.
Lőrinc feszülten figyelt, néha kortyintott egyet-egyet a kupájából. Testes, erős bor áradt szét a tagjaiban, mégsem nehezítette el, inkább fölpezsdítette. Vére esti, lomha folyamhömpölygése sebes járású hegyi patakká serkent.
– Elmehetsz Páduába majd, ne aggódj – böffentette közbe Nagy, mintegy jóindulatúan nyugtatva a fiút.
– De előtte választanod kell – szögezte le a szerzetes. Barázdált homloka izzadságtól, barna csuhájának mellső része zsírtól fénylett.
Lőrinc még nem tette föl a nyilvánvaló kérdést, inkább mohón döntötte magába a bort. Hagyta, hogy a túl nagy kortyokban lefetyelt ital fölöslege lecsorogjon a szája két szélén, végig a nyakán, be az inge alá. Kellemes hűvösséget érzett a bőrén. Ezzel szemben az izmaiban jóleső melegséget, duzzadó erőt.
– Választanod kell a király szolgálatának módozatai között – folytatta a barát. – Maradhatsz klerikus, válhat belőled egyetemi magister, tonzúrát nyírathatsz a kobakod közepére, vagy hazamehetsz a birtokaidra, vakargathatod a lábad közét naphosszat, s ha eluntad, elszórakozhatsz a jobbágylányokkal, megnősülhetsz, figyelheted a cseperedő porontyaidat. Kaphatsz plébániát is, ha úgy tetszik, akár többet is egyszerre. Urunk hasznára teszed, akármit is teszel. De szolgálhatod a királyt teljes életeddel, minden lélegzetvételeddel, egész valóddal is! Igazán, valóságosan, őszinte áldozattal és teljes odaadással! Amiképpen Krisztus urunkat a szent életű remeték.
– Mit kell tennem? – bukott elő a fiúból.
– Választanod kell – vigyorodott el elégedetten a ferences. – Döntened kell, gyermekem. Fölajánlod-e a teljes, hangsúlyozom: a teljes életedet az uralkodónak, s általa az egész országnak? Fölajánlod-e magadat a magad egészében mind a nemességnek, ki urunk biztos támasza, és minden területnek, amit Magyarország néven ismernek?
– Mit kell tennem?
– Hoznod kell egy döntést.
– Legelőbb Páduába szeretnék menni, tanulni.
– Megteheted, a választás nem ebben áll. Elmehetsz, ha már annyira kívánkozol Páduába, tanulhatsz, magolhatsz, elmélkedhetsz láncos kódexek fölött, korhelykedhetsz a többi diákkal, oldalba pisálhatod a Santa Sofiát, végigokádhatod a város összes utcáit és tereit, belemarkolhatsz a kikapós asszonyok farába, minden este gyakhatsz a festett ringyókkal, ha kedved és gusztusod engedi, s mindeközben mindenfajta tudásod szegényes épületét palotává terebélyesítheted. Ez mind, egytől egyig a te utad, a te döntésed. Amint az is, ha utána visszatérsz hozzánk és szolgálsz. Általunk, magad által. A királyért.
A barát rövid szünetet tartott, mialatt egy ibrik bort öntött le a torkán.
– Vagy marad a másik lehetőség – koppantotta vissza az asztalra a kupáját.
– Mi volna az?
– Elmondtam már. Nem vagy te ilyen nehéz fölfogású – csóválta a fejét a barát, aztán nagyot sóhajtva tovább beszélt.
− Pádua után mész Isten hírével, teszel, amit akarsz, élsz, ahogy tudsz
Hirtelen elhallgatott, gondosan végig ropogtatta ujjaiban a csontokhoz ízesülő porcokat. A roppanások hangja erőszakot és fájdalmat idézett, éles ellentétben a szerzetes ábrázatán elterülő önelégült, magabízó, mégis alapvetően békés kifejezéssel. Miután minden ujját végig húzgálta, végig recsegtette, széttárta a karjait, és korábbi szavaihoz ártatlan arccal hozzátette a következőket:
– Vagy nem élsz, ha éppen úgy alakulnak a dolgok.
Nagy lovag jelentőségteljesen fölemelte mutatóujját, s mintegy megerősítésként böfögött egy zengzeteset, aztán barátságosan megveregette Lőrinc vállát, végül széles vigyorra húzta a száját, ami esetében inkább emlékeztetett idomtalan vicsorgásra.
– Meghalni nem nehéz – röfögte –, te is tudod. Aki úgy mozog a fegyverek között, ahogyan te, az tudja, mi a halál.
Csakhogy Lőrinc valójában még nem tudta, mi a halál. Hiába találkozott vele többször is. Mégsem ellenkezett. Úgy érezte, Nagy meg a barát egyfelől nem várnak tőle egyebet, mint beletörődést abba, hogy az útja kijelöltetett Visegrádon, Zách merényletének napján. Ezenkívül önkéntelen, magától értetődő engedelmességet. Egyáltalán nem kívánják megtudni a véleményét, még akkor sem, ha látszólag azt firtatják. A meggyőződésére végképp nem kíváncsiak, az ellenvetéseire, esetleges filozófiai fejtegetéseire mégannyira sem. Nem kezdte hát beavatni a lovagot mindabba, ami a fejében kavargott: hogy jó nevelője, Novák mester ugyan elhunyt, hogy Kadosa szintén meghalt, hogy szeretett szülei is mindketten halottak, hogy látta lecsapni a tőrt, fölszakadni a bőrt és buzogni a fiatal vért – arról azonban mégsem képes fogalmat alkotni, hogy maga a halál micsoda, és mit kell tenni ellene, esetleg érte. Elhessegette a kísértést, keserűen mosolygott, ajkait összeszorította. Halványan sejtette, mit várnak tőle másfelől. A belátáson, a beletörődésen és az engedelmességen túl. De még magának sem akarta beismerni sanda gyanúját. Inkább mielőbb szabadult volna a két – számára − kétes alaktól, ám szándékát valósággá harcolni képtelen volt. Nemet akart mondani, mégis igenre nyílt a szája. Erre ittak. Utána Lőrinc összeszedte minden holmiját (nem tartott sokáig), öreg hátasát fölszerszámozta, mély lélegzetet vett, mintha víz alá készülne merülni, hosszasan paskolta lova nyakát, és szeretettel sugdosott kun szavakat a fülébe, s követte Nagyot. A vastag barát nem tartott velük. A lovaggal a kikötőbe nyargaltak, ahol a San Giovanni a Mare templom melletti fogadóban szálltak meg. A lovag körmöci aranyakat csörgetett meg a fogadós orra előtt, és a tallérok zenéje elvarázsolta a barna képű atyafit, sárga fogairól lenyúzta a bőrt, kékes nyelvével végigszántotta halolajtól csillogó bajuszát. Szívélyesen, széles mozdulatokkal tessékelte be vendégeit két (mint állította) legjobb szobájába, vacsorát és nőket ajánlott számukra, hajlongott és szolgálatkészségét bizonygatta, nagyrabecsülését a magyar király magas rangú hűbéresei előtt. Nagy elégedetten hallgatta, Lőrinc kituszkolta a szobájából.
