Nem szokta a horoszkópját elolvasni. Ha véletlenül mégis feldobta az internet, mérgesen odébb lépett.
Minek bosszantsa magát? A horoszkóp jóslatai nevetségesek, soha nem tükrözik a valóságot, sőt, kifejezetten lehangolóak: éppen amiatt, hogy a jövendölés köszönőviszonyban sincs a valósággal.
A hírek olvasása közben, véletlenszerűen, megint elé került a horoszkópja. Már készült rá, hogy rákattint a következő hírre, azután mégis meggondolta magát. Na, megnézem – gondolta –, mi az, ami aktuálisan nem fog beteljesülni.
A várt választ kapta: a következő napokban anyagi helyzete jelentősen javul, a karrierje felívelő tendenciát mutat, és szerelmi téren is pozitív változásban, igazi meglepetésben lesz része.
Ezt látnom kell – futott át az agyán –, s közben fanyarul elmosolyodott. Több évtizede élt már egyedül, magányosan. Férje elhunytát követően nem talált társat, még partnert sem, de valójában nem is keresett. Azt a boldogságot, amit korábban a férjével megélt, képtelenség lett volna reprodukálni, megismételni.
Hetek teltek el.
Megérkezett a nyugdíja – na, igen, az anyagi helyzete valóban javult. Karrier? Hát, ha annak nevezzük, hogy megint leközölték egyik írását a családi magazinban –, ez sikernek is elkönyvelhető. Na, de mi lesz a szerelmi életével, a jósolt pozitív változással? És hol van a beígért meglepetés?!
Ekkor, váratlanul, üzenetet kapott egy régi ismerősétől, aki a szomszédos országban kétnyelvű irodalmi lapot szerkesztett. Az illető különleges felhívást továbbított részére, amelyben egy helyi – de magyar származású – szobrász gigantikus tervét ismertette, aki a projektje megvalósításához prózai, költői, zenei műveket várt, melyekből ihletet, ötletet meríthet.
Na, ez nem fog ki rajtam – gondolta. Nem vagyok ugyan elismert író, inkább csak egy jó tollú amatőr, de szinte nincs téma, amelyet írásban fel ne dolgoztam volna. Ekkor megint elmosolyodott, mert eszébe jutott, mit szokott ilyenkor mondani: én már az üres lapról is írtam novellát.
Végigpörgette a dokumentumait, és talált is négy írást, melyek a megadott témákhoz passzoltak: születés, életút, test és lélek kapcsolata…
A novellákat elküldte a főszerkesztőnek, és kérte, továbbítsa a szobrász felé.
Egy hét elteltével nem hagyta nyugodni a kíváncsiság: mi lett az írásai sorsa? Vajon tudott-e belőlük bármit is hasznosítani a szobrász?
A magazin főszerkesztője megadta a szobrász e-mail-elérhetőségét, és biztatta, vegye fel közvetlenül vele a kapcsolatot.
Levelére, meglepetésként, azonnal választ kapott. A szobrász felmagasztalta az írásait, és ígéretet tett arra, hogy amennyiben felhasználja azokat, a megvalósítás mikéntjéről tájékoztatni fogja.
Fotó: Pixabay
Ő visszaírt, hogy megtiszteltetésnek veszi, és köszöni a figyelmet.
A levelére újabb válasz érkezett, szinte postafordultával… Azután minden nap, kétszer. Szelek szárnyán, jöttek-mentek a virtuális üzenetek.
A levelek hangja egyre közvetlenebb, barátságosabb lett, lassan azt lehetett gondolni, alakul közöttük valami.
Azután jött a telefonhívás. Vagy másfél óráig beszélgettek, újabb és újabb témákat felvetve, amiből kiderült, több ponton is egyezett az életük. Szinte akarattal kellett véget vetni a beszélgetésnek, hiszen azért egy külföldi telefonhívásnak anyagi vonzata, komoly költségei is vannak.
A hívást újabb e-mail-üzenet követte, megerősítvén, amit már addig is tudtak: örömmel kommunikálnak egymással, várják, és ha nem érkeznének a levelek, már hiányolnák is a mindennapi üzenetváltást.
Időközben, lassan, de biztosan, valami vonzalomféle alakult ki közöttük, noha még sohasem látták egymást.
Ekkor újabb meglepetés érte. A szobrász megírta, kiállítása lesz az óhazában. Erre természetszerűleg haza fog utazni, és akkor vele is feltétlenül találkozni akar.
Ez megmozgatott benne valamit, amiről azt hitte, már sohasem történik meg. Izgult, várt és remélt. Vajon csalódás lesz mindkettejük számára a személyes találkozás? Hiszen sohasem látták egymást, csak az életük alakulásáról, az érzéseikről, később, elvétve, félénken, az érzelmeikről váltottak üzeneteket.
Készült a kiállításra. Hosszasan vívódott, mibe öltözzön, mit vegyen fel, hogy a legjobb benyomást keltse, és ne okozzon a külsejével csalódást. Hiszen a szobrásznak fogalma sincs, hogy ő valójában hogy néz ki…
Eljött a nagy nap. Előbb a művekkel akart megismerkedni, csak azután az alkotóval.
Belépett a kiállítóterembe. A helyiségben, központi helyen, erősen megvilágítva egy életnagyságú alkotás állt.
Vagy nem is állt, inkább ült. Egy női alak, asztal mögött, állát egyik kezébe támasztva, elgondolkodva, másik kezében toll, előtte papír. Láthatóan, írt, alkotott valamit.
Közelebb lépve megdöbbenéssel látta, hogy a női arc egyértelműen az ő vonásait viseli. Őt ábrázolta, a nőt, a jó tollú, amatőr írót…
Nyitókép: Fotó: Pixabay
