Kinyitotta a szemét, és látta, odakinn lassan világosodik. Jól érezte magát, mégis, a friss műtét miatt nagy elővigyázatossággal fordult kicsit oldalra. A kórházi ágyon nem esett igazán jól a fekvés. Hiába no, már nagyon vágyik haza, a saját ágyában aludni, a szerettei között lenni. Az ő szerettei…
Jócskán volt még ideje az ébresztőig, de tudta, visszaaludni már nem fog. Mint ilyenkor mindig, most is elkezdte számba venni az életét.
Testvér. Neki is van egy. Anyjuk annak idején hányszor elmondta, hogy becsüljék meg egymást, hiszen ők édestestvérek, és már maga a szó is azt jelenti, „test” és „vér”, vagyis egy testből, egy vérből valók. Azonosak a szüleik, egy családból származnak, később majd csak egymásra számíthatnak, ne ellenségeskedjenek állandóan. Mert hát valóban sokat viszálykodtak egymással. Rivalizáltak, féltékenykedtek az első perctől kezdve.
Amikor az öccse született, együtt vitték haza a kórházból. Akkor ő még csak három éves volt, de úgy emlékszik – emlékszik? –, már a kocsiban irigyelte, hogy mindenki az újszülöttet ajnározza. Három héttel később, anyjuk a csecsemő csuklóján piros, kör alakú bevágódást talált. A baba nagyon sírt. Hamar kiderítették, hogy ő akarta „beoltani” a játék injekciós tűvel. Csak úgy próbaképpen, hogy a babának is ugyanúgy fáj-e az oltás, mint neki fájt. Nagyon megszidták miatta, amiért is csak még jobban utálta az öccsét.
Később, úgy nyolcéves korában, egyszer úgy összeverekedtek, hogy amikor szétválasztották őket, öccse kezében egész csomó maradt az ő hosszú, szőke tincseiből. Pedig csak valami vacak kisautón kaptak „hajba”. A kisebb gyereket jól leszidták, őt inkább sajnálgatták. Persze azt nem tudták, hogy a verekedést lány létére ő kezdte.
Egy későbbi eset is az eszébe jutott. Öccse hóembert épített az udvaron, és szokás volt, hogy a másik játékát „illik” mindig tönkretenni. A kicsi, emlékezete szerint, kifejezetten provokálta őt. Nem mered lerombolni, mi?! – kérdezte. Nem kellett sokáig „buzdítania”, nekifutott, és szétrúgta. Majdnem ráment a lábfeje. Szerencsére csontja nem tört, de nagy cirkusz lett belőle. A kisfiú ugyanis a hóembert, abban a biztos tudatban, hogy ő le fogja rombolni, egy vas sárkaparóra építette.
Ahogy nagyobbak lettek, a vetélkedés tovább folytatódott, a tét is nagyobb lett. Már tinédzserek voltak, karatézni jártak mind a ketten, amikor ő nagyon kigúnyolta a testvérét. A félénkségét, a tisztaságmániáját emlegette fel, úgy felcukkolta, hogy a srác, ha anyjuk nem áll közéjük, megütötte volna. És akkor már jóval kinőtte őt, vagy két fejjel is magasabb volt nála, izmos, edzett, fiatal fiú. Egy nagyobb pofon tőle garantált orrcsonttörést eredményezett volna.
A rivalizálás idősebb korukban se maradt abba. Már főiskolára jártak, de folytonosan „lealázták” egymást, ha becsúszott egy-egy pótvizsga.
Aztán elkerültek otthonról. Nem is bánták. Ő már a főiskola utolsó évében férjhez ment, öccse az első munkahelyén talált magának párt. Jó messze telepedtek le egymástól, családjaik csak néha-néha futottak össze a szülőknél. Általában terítékre került a kényes téma, nevezetesen, hogy öccsének „csak” egy lánya volt, hiába tartotta magát olyan sokra, neki meg két fia is született. Aztán anyjuk finoman megkérte őket, ne egyszerre látogassanak haza, mert akkor csak mindig megy a vita, a veszekedés. Hiába volt a tanmese a testről és a vérről, soha sem tudták megszeretni egymást.
Aztán, hogy a szülők elmentek, s túljutottak az örökség elosztásán is, ők végképp elfeledkeztek egymásról. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy akár csak egy telefonhívást megeresztettek volna, a levélváltás meg szóba se került.
Egyszer csak nála, súlyos vesebetegséget diagnosztizáltak. Hamarosan tönkrement mindkét veséje. Az orvos szükségesnek tartotta a szervátültetést. Na, de hol a donor? A várakozók listája hosszú volt, túl hosszú, rengetegen vártak előtte új szervre, reménytelennek tűnt az egész. Valószínűleg nem tudja már kivárni, hogy vesét kapjon.
A férje más vércsoportú volt, az egyik fia épp nősülés előtt állt, a másiknál kisbabát vártak. Ők szóba sem jöhettek donorként. Ki másra számíthatott?! Hát csak várt. És amikor úgy érezte, a háromnaponkénti kezeléseket nem bírja tovább, fogytán az ereje, bevallotta a férjének, ő akár önként is „elmenne” már, nincs benne elég kitartás.
Ekkor gondolt arra, mielőtt a legrosszabb bekövetkezne, ír a testvérének. Csak hogy mégis, ne a gyászjelentést kelljen neki megküldeni, legalább tudjon az állapotáról, a helyzetéről. Afféle tudósításként megírta neki, hogy a megyei kórházban már három éve is transzplantációt javasoltak, de neki nincs ereje kivárni, és hogy sajnálja, amiért nem voltak jobb testvérek, búcsúzik…
Napokig, ha nem is tudatosan, de valamiféle válaszra várt. Egy pár sorra az öccsétől, hogy legalább sajnálja, de amikor egy hét múlva se érkezett semmi, beletörődött. Így ért véget az ő családi elkötelezettségük. Egy test és vér. ……Szavak.
A nyolcadik napon váratlanul értesítést kapott a kórházból, hogy azonnal vonuljon be, van donor. El sem akarta hinni. Ez nem lehet igaz, biztosan elírták! Neki nem lehet ekkora szerencséje!
A nagy nap reggelén már kicsit kába volt, miközben tolták be a műtőbe. Azt azonban még tisztán látta, hogy a másik műtőasztalon is fekszik valaki. Amikor mellétolták, a fekvő alak odafordította az arcát. A fátyolos, kicsit szintén kábult szemekből, bocsánatkérés és biztatás sütött felé. A tekintetet ő csodálkozó, egyben hálás pillantással viszonozta. Úgy aludt el, hogy biztosan tudta, túléli a műtétet, meg fog gyógyulni, hiszen a testvére eljött ide, hogy egy darabka életet adjon neki. Talán mégis igaz, a vér nem válik vízzé. Test és vér…
