A 183 éves Nemzeti Színházunkat köszöntjük illő tisztelettel, nagy-nagy megbecsüléssel. A magyar színművészet legendás alakja, Sinkovits Imre hangoztatta nem egy ízben: „Kis nép vagyunk. A Nemzeti Színháznak többszörösen is feladata, hogy a szétszóródás utáni magyarság otthona legyen.” Igen! Mi innen a déli végekről a magyar nemzetnek ezt a csodálatos otthonát köszöntjük. Azt az otthon, amelynek megtartó erejét, melegét, harminc évvel ezelőtt, a 90-es évek letaglózó döbbenetében, amikor a kilátástalanság, a reménytelenség határozta meg napjainkat, a Nemzeti Színház legjelesebb művészei, elhozták nekünk.
Ezek a gondolatok jutnak most eszembe, amikor Nemzeti Színházunk születésének száznyolcvanharmadik évfordulója előtt tisztelgünk. Ezek a gondolatok, amelyek, ennek a mi szellemi otthonunknak erkölcsi tartását, nagyságát, a mindig és mindenhol a nemzetet szolgáló magatartását tükrözik, és az említett otthon jelentőségét mélyítik el bennünk.
De álljanak itt a pontos adatok: Nemzeti Színházunk 1990. november 24-én és 25-én, két előadással, Slawomir Mrožek Az arckép (Portré) című háromfelvonásos színművével, melyet Gábor Miklós rendezett és Eörsi István Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából című művével, amelyet a Nemzeti Színház akkori igazgatója Csiszár Imre rendezett. Csiszár Imrének köszönhetjük, hogy a Nemzeti Színház első vajdasági vendégjátéka létrejött.
A Nemzeti Színház 1993. november elsején érkezett újra a Vajdaságba. A nagynevű társulat Topolyán, Újvidéken, Zentán és Szabadkán lépett közönség elé. Sütő András Advent a Hargitán című színművét mutatta be osztatlan sikerrel. Az említett darabban fellépett: Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Bartal Zsuzsa, Götz Anna és Rubold Ödön.
Igen, Nemzeti Színházunk – mert itt a Vajdaságban így köszöntöttük, így köszöntötték a nemzet legrangosabb színházát – akkor jár itt nálunk, amikor arra a legnagyobb szükség volt! S mi, itt a déli végeken sohasem felejtjük el azt az őszinte együttérzést, azt a szolidaritást, amellyel a Nemzeti Színház osztozott áldatlan helyzetükben (A Nemzeti Színház az Újvidéki Színház vendége volt).
Be kell vallanom, hogy jó érzéssel gépelem ezeket a sorokat. Jó érzéssel, mert immáron egy együtt lélegző nemzet köszönti legrangosabb szellemi otthonát, azt az otthont, amely harminc évvel ezelőtt, egy letaglózó időszakban, itt volt velünk és tudtunkra adta, hogy nem vagyunk egyedül.
Ezúttal, képzeletünkben – Jókai Mórnak köszönhetően –, mi is ott vagyunk azon az ünnepségen, bensőséges ünnepségen, amely a pesti Nemzeti Színházat köszöntötte. Szellemi életünk kiválósága, Jókai írja visszaemlékezéseiben: „»Sajátszerű« nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest. Nevezhetnék azt inkább családi ünnepnek. Hisz oly keveseket érdekelt ez akkor és e kevesek úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tettek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk, és mi örülünk neki, bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes. Ez a ház: a pesti Nemzeti Színház!”
Színháztörténetünk egyik legemlékezetesebb és legjelentősebb eseménye zajlott le 183 évvel ezelőtt, 1837. augusztus 22-én, amikor színházat avattak, színház született: a pesti Nemzeti Színház! Megnyitásakor a színházat még Pesti Magyar Színháznak nevezték, gazdája és irányítója Pest vármegye volt. Az 1840. évi 44. törvényei azonban a nemzet kezelésébe adta át, és Nemzeti Színház névvel az ország első színházának a rangját biztosította számára.
A korabeli krónikások feljegyzései azt hangsúlyozzák: történelmünkben ritkán rapasztalt nemzeti összefogás, adakozás kulturális érdekegyeztetés révén épült fel a Pesti Magyar Színház. Sorsa fontos volt Pest-Budán.
A színházat Vörösmarty Mihály az alkalomra írt Árpád ébredése című verses előjátékával nyitották meg. Az első este hangulatát a nagy költő, Vörösmarty Mihály, a másnap írt cikkében örökítette meg: A közönség olyan volt milyet várni lehetett: kíméletes, komoly s minden tiszteletreméltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerül: s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek a méltósága volt.
A Pesti Magyar Színházként induló Nemzeti Színház első igazgatója Bajza József volt (1837–1838). Bajza alig egy évig vezette a nemzet legrangosabb színházát. 1838. június 5-én abbahagyta a vezetését. Azonban 10 évvel később újra ő került a Nemzeti Színház élére.
A Nemzeti Színház felvirágoztatása Szigligeti Ede igazgatóságával vette kezdetét. A színész, rendező, a dramaturg, a kor legnépszerűbb drámaírója, tekintélyével, határozottságával rendhagyó eredményeket ért el. Öt éven át, minden tekintetben sikeresen vezette az ország első színházát (1873–1878).
Szigligeti Ede után a színház addigi főrendezője, Paulay Ede vette át a színház irányítását. Színháztörténeti jelentőséget tulajdonítanak Madách művének, Az ember tragédiája című művének színpadra állításának, 1883-ban. Paulay 1878-tól 1894-ig állt a Nemzeti Színház élén.
Hevesi Sándort 1922. július 13-án nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójává. Hevesi Sándor igazgatása alatt nagyot lépett előre a Nemzeti Színház. Mindenekelőtt helyreállította a hazai, sőt a nemzetközi tekintélyét. Rendezéseiben a dramaturgia, a színészpedagógus, a világszínház ismerője és színháztörténész dominált. A fasizmus azonban megkérdőjelezte munkáját. Szerződésének lejárta előtt el kellett hagynia a színházat!
Az elmúlt száznyolcvanhárom év alatt több mint félszáz ismert és neves személyiség (irodalmár, színházi szakember) állt a Nemzeti Színház élén.
Jelenleg Vidnyánszky Attila, a Kárpát-medencében élő magyarság szellemi életének egyik meghatározó nagy egyénisége áll legrangosabb szellemi otthonunknak, a Nemzeti Színházunknak az élén! Vidnyánszky Attila nevét nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül említem. Ugyanis a Nemzeti Színházunk jelenlegi igazgatója, 30 évvel ezelőtt ugyancsak itt volt velünk. A legválságosabb időszakban sietett a segítségünkre. S 1991-ben, amikor az újvidéki Színház a szakadék szélére került, megrendezte Arisztophanész: Lüszisztrate című vígjátékát. A darabválasztás helyes volt, ha tudjuk, hogy a színház férfiszínészei elhagyták az országot, mert nem akartak részt venni a Délszláv etnikai háborúban.
1992-ben, Vidnyánszky Attila újra itt volt a Délvidéken, és ezúttal, Henrik Ibsen: Kísértetek című drámáját állította színpadra, az Újvidéki Színházban. S mi sohasem köszöntük meg Vidnyánszky Attilának, hogy azokban a válságos években a segítségünkre sietett, és hogy velünk együtt, vállalta, a mindennapok kilátástalanságát. Talán ez a pillanat, amikor a száznyolcvanhárom éves Nemzeti Színházunkat köszöntjük azt az áldozatkész, önzetlen emberi magatartását, amellyel színházunk megmaradását, továbbélését igyekezett megőrizni, biztosítani.
Kissé eltértem az eredeti szándéktól, közös szellemi otthonunk köszöntésétől, de úgy érzem, hogy több alkalmam nem lesz, hogy megköszönjem Vidnyánszky Attilának, amit 30 évvel ezelőtt értünk tett.
Visszatérve Nemzeti Színház jeles évfordulójához, szeretném hangsúlyozni, hogy: Mi, itt a déli végeken, őszintén hisszük és reméljük, hogy a nemzet (nemzetünk) egyik alapvető szellemi intézmény, mely a haza és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését hivatott szolgálni, továbbra is azon az úton halad majd, amelyen eddig is haladt, és amelynek kisugárzó szellemiségében mélyen beleépült az a kohéziós erő, amely, ezúttal, sziklaszilárddá kovácsolja az immáron együtt lélegző nemzetet!
