Valahol azt olvastam: a korosztályából az összes magyar színésznő a fél karját adta volna az öntörvényű Klara von Oettingen szerepéért, akit a temerini Petrik Andrea játszhatott el a Kincsem című magyar szuperprodukcióban. A rekordok filmjének zajos sikere nem szédítette meg: szabadúszó színészként boldogan játszik sok helyen sokfélét, de újabban azt tanulgatja: miként kell eljátszani a főszerepet a saját életében is.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem után a budapesti Radnóti Színházhoz szerződtél. Hét év társulati tagság után a tavalyi évadtól szabadúszó színész lettél. Miért döntöttél így?
– Én mindig ösztönösen hozok döntéseket, és most sem mérlegeltem – egyszerűen éreztem, hogy nekem most váltanom kell. Nagyon szerettem a Radnóti Színházat: sokat kaptam a társulattól, jó szerepeket játszottam, és sokat tanultam, de tovább kellett lépnem. Voltak kockázatai ennek a döntésnek, de most nagyon boldog vagyok, mert különböző stílusokban, műfajokban, közegekben, terekben dolgozhatok, és remek szerepeket kapok: játszom a Madách Színházban, a Pesti Színházban, a Szkénében, a Jurányi Inkubátorházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, de játszom még a Radnótiban is. Ennek ellenére most nem dolgozom olyan sokat, mert több független produkcióban is részt veszek, és ezek sajnos nem mennek olyan sokat. Nekem ez most épp ideális.
Még Radnótis voltál, amikor a Kincsem című filmet forgattátok. A legendás magyar csodalóról készült romantikus kalandfilm a legek filmje lett: az eddigi legnagyobb költségvetésű, minden idők legnagyobb bevételét hozó és az év legnézettebb magyar filmjeként tartják számon. Munka közben lehetett érezni azt, hogy ebből nagy film lesz?
– Azt éreztük, hogy egy óriási forgatáson vagyunk: rengeteg volt a statiszta a filmben, lóversenyeket szerveztek a forgatásokra és nagy, profi stábbal dolgoztunk, de azt, hogy milyen lesz a végeredmény, nem tudhattuk, hiszen nagyon sok függ az utómunkálatoktól. A stábtagok tényleg a tenyerükön hordoztak bennünket, de nagy volt a mi felelősségünk is: alázatosnak és jónak kellett lennünk. Herendi Gábor rendező célja az volt, hogy egy ízléses, igényes magyar közönségfilm szülessen, és ezt szerintem teljesítette is.
A film rendkívül látványos: csodásak a díszletek, különlegesek a kosztümök. Nehéz volt a viseletük?
– Ezt a steampunk vonalat képviselő retro-futurisztikus stílust tudatosan vállalták a tervezők. Abban a korban például nem volt a nőknek nadrágja, én pedig gyakran hordom, vagy bizonyos anyagokból nem készítettek ruhákat, mi pedig sokszor használjuk őket a filmben. Azért is alkalmaztak ilyen elemeket, hogy egy kicsit hajazzon a mára, és ne legyen ósdi, poros a film hangulata. A fűzős jelmezek tartást adtak, de levegőt néha nehezen vettem bennük.
A forgatás más tekintetben is nehéz lehetett fizikailag. Milyen kihívásokkal kellett megküzdened?
– Nulláról kellett megtanulnom fél év alatt lovagolni, és ez olyannyira jól sikerült, hogy dublőr nélkül tudtam vágtázni egy jelenetben. A forgatási napokon éjszaka fél kettőkor jöttek értem, aztán 3-4 órán át dolgoztak rajtam azért, hogy XIX. századi bárónőt faragjanak belőlem, majd ezután következett az olykor 12 órás forgatás. Ez nemcsak fizikailag volt nagyon nehéz, hanem mentálisan is, mert állandóan az járt a fejemben, hogy nem lehetek beteg vagy bizonytalan, mert azzal hátráltatnám a stáb munkáját.
Bizonyára sok filmes trükköt is alkalmaztatok.
– Sokat nevettünk a forgatáson, amikor ilyen trükkös megoldásokat alkalmaztak egy-egy jelenetnél. A totálokban például ültünk és néztük a lóversenyt – ekkor nem rajtunk, hanem a lovakon volt a fókusz. De amikor a közeli jeleneteket vettél fel, azt kellett néznünk, hogy valaki biciklivel teker a lóversenypályán, és egy seprűnyélre felragasztott pingponglabdát tart a kezében. Annál a jelenetnél pedig, amelyben ledob a ló, volt egy rodeóbika. Vicces helyzet volt, mert felül, ameddig látszódtam a felvételen, jelmezben voltam, alul pedig egy melegítőnadrág volt rajtam.
Nagy Ervin, a filmbéli partnered azt nyilatkozta, hogy a film sikere Brad Pittes érzést adott neki. Téged utolért-e ez a fajta sztárolás?
– Ha akarom, utolér, de engem ez zavarba hozna. Én szeretem a helyükön kezelni a dolgokat. A celebség engem mélységesen taszít, én nem akarok híresen a felszínen lebegni, ennél engem sokkal jobban érdekel a saját szakmám. Nagy szerencsénk volt Ervinnel, hogy egy ilyen hollywoodi kaliberű filmben szerepelhettünk, de mi akkor is Magyarországon élünk – így kell ehhez hozzáállni.
Miért akartál színész lenni?
– Én gyerekkoromban nem jártam színházba, csak a Tanyaszínház előadásait láttam, meg néha elmentünk az Újvidéki Színházba. 13 évesen láttam ott a Sztárcsinálók című rockoperát, és ez akkora hatással volt rám, hogy úgy éreztem, nekem is ott kell állnom a színpadon.
Ezért iratkoztál be a szentesi gimnázium drámairodalmi tagozatára. Bátor döntés volt ilyen fiatalon egy másik országba, teljesen idegen közegbe menni.
– Nem annyira erényem, mint inkább szerencsém ez a fajta ösztönösség, mert én a bátorságot inkább egy belső csengőhangnak hívom. Attól, hogy valaki bizonyos dolgokban határozott, könnyen lehet, hogy az élet más területein nem az. Én is így vagyok ezzel. Épp mostanság szembesültem azzal, hogy az elmúlt tíz évemet teljesen a hivatásomnak rendeltem alá, a saját életemet pedig háttérbe szorítottam.
Most hogy áll ez a mérleg?
– Soha nem voltam karrierista, de van bennem egy egészséges ambíció. Ez furcsa és ellentmondásos, mert közben mégis telhetetlen vagyok, de nem görcsölök már szerepeken, lehetőségeken. Jól mennek most a dolgaim, de ebbe sok munkát fektettem bele. Most tartok ott, hogy jó pályaíven vagyok és rettenetesen örülök a munkáimnak, de már sokkal jobban érdekel a saját életem.
Kevesen tudják, hogy énekelsz is.
– Karafiáth Orsolya Szirén című kötetéhez készült egy klip, amelyben énekelek, és van egy filmes betétdalom is. Nem tartom magam énekesnek, de furcsamód akkor vagyok a legboldogabb a színpadon, ha énekelhetek, olyankor teljesen máshonnan törnek fel belőlem az érzések. Megfoghatatlan dolog ez, de akarok kezdeni vele valamit.
Mi lenne az?
– Csinálunk egy dalt, de még számomra se körvonalazódott pontosan a dolog. Azt tudom csak biztosan, hogy vétek lenne magammal szemben, ha nem énekelnék, mert hatalmas örömet jelent számomra bizonyos zenés műfajokban, például sanzonokban megmutatkozni.
Ez olyan Hernádi Juditos dolog lenne?
– Pontosan: egy színésznő, aki énekel. Szerencsére most már ezek a dolgok is megtalálnak.
