Nem a rivaldafény, az önkifejezés vonz

A magyarkanizsai születésű, sok vonalon mozgó – szabadúszó – művész, Kalmár Ákos nevéhez sok minden, sőt egyre több minden kötődik. Elsősorban koreográfusként, kortárstáncosként és előadóművészként tevékenykedett az elmúlt több mint tíz évben. Eddig három egyfelvonásos kortárstáncos előadását és számos miniatúráját láthatta a nagyérdemű nemcsak Magyarországon, hanem párat Vajdaságban is. Európában eddig több mint tíz országban lépett színpadra, munkáit pedig már számos jelentős díjban és elismerésben részesítették. Lelkesedése és szerteágazó érdeklődési köre a mai napig sem szunnyad. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a nagyszámú tevékenységsorozat, melyeket már hosszú évek óta folytat. Azonkívül, hogy közgazdász és buddhista teológusi végzettséggel rendelkezik és sok évig néptáncolt, igen alapos és mély betekintést nyert a japán harcművészetek rejtelmeibe is. Jelenleg vallástudománnyal, összehasonlító valláskutatással foglalkozik, mindezek mellett a gasztronómia szerelmese – nemrégiben elvégzett egy vendéglátás-szervező képzést –, és kiváló fotós is. Kalmár Ákos több tíz évig élt a magyar fővárosban, két évvel ezelőtt azonban hazaköltözött Magyarkanizsára. Interjúalanyommal az életéről, munkásságáról, előadásairól, a színházról és a jövőbeli céljairól beszélgettünk.

Megszámolni sem tudom hány érdeklődési köröd van, nem beszélve a tanulmányaidról, és még mindig ezernyi terved és célod van. Hogyan lehet ezeket összeegyeztetni? Mi „hajt” téged az életben?

– Azt, hogy az olyan embereket, mint én, mi hajtja, nem tudom megfogalmazni. A kíváncsiság talán, de inkább az a tényfelismerés, hogy tudom, mennyi mindent még nem tudok. Idejekorán rádöbbentem arra is, hogy ha csak egy dologgal foglalkoznék, előbb-utóbb belefásulnék.

2009-ben léptél először színpadra Magyarkanizsán, ahol Nagy József 100 tű hossza című egyfelvonásos, élőzenés kortárstánc előadásában láthatott a közönség. A szereplés olyannyira elvarázsolt, hogy beiratkoztál Budapesten egy többéves kortárs- és moderntánc-képzésre. Miért pont kortárstánc?

– Gyermekkoromtól kezdve, igen hosszú ideig japán harcművészetekkel foglalkoztam, később néptáncot tanultam. Szerettem volna ezt a testtudatosságot a kortárstáncban továbbfejleszteni. Az önkifejezés és nem a rivaldafény vonzott. Máig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért ezt az utat, a kortárstáncot választottam. Talán éppen ezért foglalkozom még ma is vele, mert nem tudom megválaszolni, hogy miért. A szakmában egyébként sokat tanakodunk azon, hogy mi az a kortárstánc. Képlékeny fogalom ez, de azért vannak benne iránytűk.

A színpad az egész életed meghatározó része volt. Mit jelent számodra?

– A színpad mellett mindig foglalkoztam valamivel, a mai napig is foglalkozom. Úgy vélem, hogy a színpad választ, nem te őt. Az én esetemben legalábbis így történt. A színpad kiválasztott magának. Rengeteg lemondással jár a szabadúszó életforma, de hálás vagyok, hogy mindig azt tudtam csinálni, amit szeretek.

Mikor tudatosult benned a művészetek iránti vonzódásod, és hogyan indult a karriered?

– A művészetekhez való vonzódásom első csírája hetedikes koromban plántálódott el, amikor Kanizsán az omladozó Vigadóban, a véletlenek játékaként megnéztem Nagy JózsefWoyzeck című előadását, amely azonnal magába szippantott. Egyszerre nyűgözött le, és hökkentett meg. Gimnazista koromban már több kulcsot kaptam a kortárs művészetekhez – főként az irodalomhoz és a filmhez –, és vonzani kezdett ez a világ. Emellett a filozófia tartott lázban. Vajdaságban nem volt lehetőségem elsajátítani a kortárstánc táncművészetét, ezért beiratkoztam – mivel lehetett filozófiából felvételizni – a Szabadkai Közgazdasági Karra, és igyekeztem művészileg pallérozni magam, ahogy csak tudtam. Később jelentkeztem egy kortárs táncképzésre a Színház és Film Intézetbe Budapesten. Ezzel párhuzamosan pedig felvételt nyertem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára is, ahol az összehasonlító vallástörténet és filozófia szakot szemeltem ki magamnak. Közben gőzerővel készültem a közgáz egyetemen maradt utolsó vizsgára és a diplomamunkámra, amelyet a fogyasztói magatartásokról írtam a kultúra és a művészet szektorában. Ekkor szinte szerzetesi életet éltem: a szórakozás, internet és televízió kizárásával. 2012-ben szerepet kaptam Nagy József Woyzeck című felújított előadásában is. Hihetetlen volt, hiszen innen indult minden. Ezt követően a bábos érdeklődésemnek köszönhetően a budapesti BonBon Matiné speciális árnyékszínházas csapatába kerültem, és megismerkedtem a Ziggurat Project egyedi csapatával is. Közben lelkesen készítettem a saját kortárstáncos elképzeléseimet is, és meglepetésemre az első nagyobbra rögtön díjat is kaptam Budapesten.

Melyek voltak ezek?

– Az első 2012-ben készült, a Halottkísérő címet viselte, mely egy rövid táncelőadás volt. Pár évre rá Makra Viktóriával elkészítettem a Hogyan lehetnék az, aki vagyok című miniatúrát, Bot Ádámmal pedig a Lélekvesztőt. Az első komolyabb falat az Esumi és Asao című egyfelvonásos táncelőadás volt, melyben Acsai Roland modern nó-dráma imitációját dolgoztam fel, szavak nélkül. Ez az előadás nyerte el a II. RS9 OFF független színházi fesztivál fődíját. Több formációval is volt szerencsém együtt dolgozni, emellett olyan emberekkel sikerült megismerkednem, akiket szintén az összművészetiség, a térérzékeny előadások létrehozása foglalkoztat. Számos európai országba eljutottam. Izgalmas példa a 2016-os FIFA döntője, amikor Svájcban Liverpool játszott Sevillával. Ott is felléptünk 40 ezer ember előtt egy táncos csapattal. Tartós emlék, hogy Budapesten az Európai Maccabi Játékok kongresszusi megnyitóját én rendeztem és koreografáltam. 2019-ben elkészült a Keresői az ég színének című előadásom, amely a ’99-es bombázások mementója. Végül pedig a Szent Boszorkány című egyedi, cirkuszművészetet, kortárs és néptáncot egybekovácsoló szimbolikus mű, melyre nagyon büszke vagyok. Ezt Pál Dániel Leventével írtuk és rendeztük az én alapkoncepcióm alapján. A darab különdíjat nyert 2020-ban a XIII. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Az elismerés nem csupán azért kedves a szívemnek, mert majdnem negyven ember dolgozott az előadáson, és egy jelentős budapesti Staféta/Előtted az utódod! program nyertese, hanem mert ezen a rangos fesztiválon díjat kapni, olyan mint a Cannes-i Filmfesztiválon kiemeltnek lenni. A Fővárosi Nagycirkusz a műsorára tűzte ezt az előadást. Máig büszke vagyok rá.

Két évvel ezelőtt hazaköltöztél Magyarkanizsára. Miért? Azóta miben fejlődtél, hogyan alakultak a tanulmányaid, milyen újból vajdasági levegőt szívni, hol és hogyan próbálsz jelenleg érvényesülni?

– Pesten szabadúszó művészként a kezdetektől fogva nem kevés nehézséggel kellett megbirkóznom, de sok tapasztalatot szereztem, számos országban megfordulhattam. Kis túlzással volt olyan időszak, hogy azt sem tudtam, melyik országban ébredek. Láthattam az országok és kultúrák közötti különbségeket is, és rengeteget raktároztam, tanultam ebből. A Szent Boszorkánnyal tömérdek terv volt, de ide sorolhatnám még más, nem színházi elképzelésemet is. 2020-ban a koronavírus-járvány kérlelhetetlenül az utamba állt. Nem volt mese, mérlegelni és dönteni kellett. Az egy sanyarú időszak volt, sok anyagi és lelki veszteséggel. Persze hazatalálni mindig öröm, de nem ilyen formában. Elkezdtem tervezni. Tűzben volt a világ. A véletlenek játékaként 2021-ben felkértek, hogy legyek az Ikarosz Krétán című előadásnak a koreográfusa a Szabadkai Gyermekszínházban. Számomra ez egy új feladat volt, az alkalmazott koreográfusé, de egyben arra is jó volt, hogy kapjak egy szeletet a vajdasági színházi ittlétből. A koronavírus-járvány 2022-es feloldása után végre elkezdhettük játszani a két évvel ezelőttről megmaradt projekteket is, Magyarországon és Szlovákiában. Felvételt nyertem a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékére, valamint beiratkoztam egy budapesti vendéglátás-szervező képzésre is, ami tulajdonképpen három szakot foglal magába: az étteremvezetésnek az összes gazdasági számításai mellett a szakács tevékenységet, valamint a pincérmunka ismeretét is jelenti. A vizsgákat két hónappal ezelőtt sikeresen, dicsérettel teljesítettem. Sok felkészüléssel járt, apait-anyait beleadtam. A rendezés és a koreografálás kapcsán egyébként a legtöbbet a főzésből tanultam és merítettem. A művészetek: az előadó művészet és a gasztronómia számomra ugyanaz a foglalatosság. Egy többfogásos ebéd folyamatait irányítani, egy tányéron lévő ételt jól elkészíteni, kidíszíteni tulajdonképpen olyan, mint átvitt értelemben egy előadást létrehozni. Tervezés, előkészítés, a munkafolyamatok tökéletes átlátása, végül a tálalás. Szenvedély. Talán most tudok igazán válaszolni az első kérdésedre, hogy mi hajt: a szenvedély a dolgok iránt. Emellett, mivel imádok fotózni is, az utóbbi időben elég sok pályázatra elküldöm azokat a képeket, amelyeket még tíz évvel ezelőtt készítettem főleg Kanizsán. Nagy öröm és meglepetés számomra, hogy eddig négy díjat sikerült kapnom.

Mosolyogva kérdezem – várva a csattanót –, hogy milyen újabb terveid vannak a jövőt illetően?

– Rengeteg tervem van. Nagy vágyam létrehozni egy vajdasági tudatos gasztronómiai értéktárat. Az itteni néprajz terén is még rengeteg, kutatásra váró téma van. Számos táncházas archív anyaggal rendelkezem, melyeket tizenöt évvel ezelőtt kameráztam az egyik barátommal, Kuzma Péterrel. Ezeket is meg kellene jeleníteni, formát adni neki. Már egy ideje megbeszélés alatt áll egy vallástörténeti munkám kiadása Vajdaságban, amely a názáreti Jézus szenvedéstörténetéről szól a korabeli római és héberjog alapján elemezve. Szeretnék egy doktori képzést is elvégezni a vallástudományi tanulmányaim kapcsán, hiszen sok kutatási témám van, amellyel szeretnék foglalkozni. Tavasszal egy új színházi munka kezdődik Budapesten, de addig szeretnék egy vallástudományi konferencián részt venni előadóként Szegeden.