Ótos Annabella a metropolisok világát és a felszínes csillogás mögötti élet bemutatását tűzte ki célul. Az újvidéki fiatal hátitáskájával és fényképezőgéppel a kezében Los Angeles utcáit járva alkotta meg első önálló tárlatának anyagát Álmok és könnyek címmel, amely az amerikai város külcsín nélküli életét szemlélteti. A nagy városok árnyoldalai, Los Angeles utcáinak hangulata mellett Londonban is járt, ahol a divat világának háttértitkait igyekezett kifürkészni fényképezőgépével.
A művészeti akadémia operatőri szakának a harmadéves hallgatója vagy, de már a középiskolában is foglalkoztál a fotó és a videó világával.
Fotó: Ótos Annabella
– Sohasem gondoltam úgy, hogy határozottan ezzel szeretnék foglalkozni. Tehát mindez mindig valahogy követett engem, mert apukám és nagytatám is fotózással foglalkozott. Apukám még mindig ezzel foglalkozik. S ugye ez mindenki számára egyértelmű volt, hogy én is tevékenykedek majd e területen. A gimiben én valamilyen szinten el is kezdtem a fotózást. Volt egy egyszerű kis fényképezőgépem, ami víz alatt is működött, és ha leesett, nem tört össze. Ez tökéletes gép volt egy kezdő számára. Amikor kirándulni mentünk, akkor minden apró részletet lefényképeztem. Egyfajta „storytelling” formában mindent fényképeztem, hogy később bemutassam otthon a szüleimnek, hogy hol voltam, mit láttam, milyen volt például a hotel hálószobája. Így kezdtem, majd később gimiben volt egy diákcsereprogram, amikor már videókat készítettem, hogy bemutassam az itteni diákoknak, hogy merre jártam. A fotó és a videó valahol ott volt mindig, sohasem gondoltam azonban úgy, hogy én pont ezzel akarok foglalkozni. És akkor gimi után, választani kellett. Majd operatőri szakra iratkoztam. Miért éppen a kamera és nem fényképészet? Azért, mert úgy gondoltam, hogy a fényképészetet már egy szinten elsajátítottam, a kamerát viszont annyira nem, ezért szeretném e készségemet továbbfejleszteni, így mindezt párhuzamosan tudom használni a jövőben.
A fotó terén mely irányvonal érdekel? Említetted a történetmesélést. Mi vonz még?
– Jelenleg nagyon benne vagyok a portréképekben. Ez mindig is érdekelt. Portrékat leginkább az utcán készítek. A mindennapi életben különféle embereket fényképezek szívesen. Volt alkalmam a Szerbia Fashion Week-en is részt venni tavaly, ahol megismertem egy londoni divatrendezvény szervezőjét. Így alkalmam volt eljutni Londonba és megismerni néhány stílust, és akkor mindinkább ráéreztem, hogy engem nagyon érdekelnek az emberek. Érdekesnél érdekesebb emberek, akik nem mindennapiak, vagy nem mindennapian vannak felöltözve. Ezt belekombinálom a mindennapi életbe, vagyis az utcába, tehát az urbánus modellfényképészet az, ami leginkább vonz.
Mesélj erről a tapasztalatról, milyen volt a londoni fotózás?
– Ez egy háromnapos út volt. A rendezvényen, amelyre több tehetséges fiatalt is meghívtak, végül első helyet nyertem mint fényképész. Nagyon jó tapasztalat volt mindez számomra, mert általában a kulisszák mögött voltam, és különféle érzelmeket, kitöréseket, boldogságot, örömkönnyet és sok minden mást is meg tudtam örökíteni. Ha valami történt, rögtön szaladtam és fényképeztem. Többnyire különféle reakciókat, arckifejezéseket tudtam igazán elkapni. Spontán képek születtek.
A fotókon megfigyelhető, hogy a modelleket nem tetőtől talpig, álló pozícióban fotóztad, hanem többnyire portrékat készítettél. Miért?
Fotó: Ótos Annabella
– Igen, éppen azért, mert mindenki egészben fotózta őket, én pedig szándékosan csak csípőig, vagy mellig, mert úgy érzem, hogy a modellek nincsenek eléggé kihangsúlyozva a rendezvények során. Mert mindenki csak a ruhákra kíváncsi, nem pedig arra, aki viseli azokat. Ezért külön közeli képeket készítettem róluk, így örökítettem meg őket.
Mit láttál a kulisszák mögött? Milyen helyzetképre leltél?
– Ez a rendezvény kisebb méretű volt mint a szerbiai Fashion Week elnevezésű, mégis káoszba torkollt az egész a végére, s mindez tökéletesen látszott az emberek arcán. Történtek egyenlőtlenségek. A sötét bőrű modellek nagyon megsértődtek akkor, amikor nem viselkedtek velük ugyanúgy, ahogyan a fehér bőrűekkel. De olyan helyzetek is voltak, amelyek ölelkezésbe és boldogságba meg mosolyba törtek ki. Ilyen pillanatokat sikerült megragadnom. Összefoglalva, olyan esetek és életképek is voltak, amelyek mindig ott vannak egy ilyen rendezvény kapcsán: jaj hol a ruhám, melyiket veszem fel, ez nagyon jó, sírok az örömtől, olyan jó lett a sminkem… és hasonló apró momentumok.
Ez is egyfajta történetmesélés, és az Álmok és könnyek című kiállítás is élethelyzeteket szemléltet. Mire törekszel amikor fényképezel?
– Szeretek olyan dolgokat megragadni, ami nem mindennapi, tehát nem igazán követem az absztrakt művészi képbeállításokat, illetve szögeket, hanem inkább arra törekszem, hogy egy mindennapi helyzetet ragadjak meg, nem mindennapi módon. Célom, hogy az emberek beleéljék magukat az általam szemléltetett helyzetbe oly módon, hogy felismerjék azt, hogy egy-egy mindennap átélt helyzet másként nyilvánuljon meg előttük.
Milyen egyéb tapasztalatokkal gyarapodtál külföldi útjaid során?
Fotó: Ótos Annabella
– Mindenesetre azért is mentem Amerikába, hogy felnőjek. Ugye, egyke vagyok, el vagyok kényeztetve, és ezért szerettem volna önállósulni. Megtanulni, hogyan osszam be az időt, a pénzt, amit én keresek meg, hogyan kommunikáljak az emberekkel. Mivel pincérnőként dolgoztam, így állandóan kapcsolatban voltam emberekkel, megtanultam még jobban az angol nyelvet. Ez is egy nagy plusz volt számomra.
Persze, amikor hazaérsz, akkor minden másmilyen. Ott mindenképpen magamra voltam utalva, és így egyedül kellett feltalálnom magamat.
Mesélj a terveidről!
– Amerika. Jövőre ismét. Szeretnék elmenni Las Vegasba. Később szeretnék létrehozni itthon egy saját fényképész stúdiót. Az utazásaim során arra jöttem rá, hogy rengeteg hajléktalan él az utcákon. Tervem az, hogy elutazzak minél több metropolisba, és lefényképezzem az ottani helyzetet. El szeretnék jutni Amszterdamba és Berlinbe is, és meg szeretném nézni, hogy milyen az utcai élet.
