Mozgalmas időszak áll a népszerű énekesnő, színésznő, Keresztes Ildikó mögött, hiszen nemrég ért véget a Star Academy elnevezésű zenei tehetségkutató, ahol zsűritagként volt jelen, megjelent a legújabb, Most című nagylemeze, kiváló hangulatú lemezbemutató szimfonikus koncertet tartott a Művészetek Palotájában, nagy sikerű adventi koncertsorozatot adott korábbi mentoráltjával, Takács Nikolasszal, míg a Turay Ida Színházban az Égben maradt repülő című Piaf-előadásban, a Művészetek Palotájában pedig a Drakula utolsó tánca című táncprodukcióban láthatta őt a közönség. Az év elejét a feltöltődés jegyében pihenéssel tölti, hogy azután újult erővel vethesse bele magát az újabbnál újabb feladatokba.
– Eléggé elfáradtam az elmúlt hetek során, ezért az év elején nagyon szeretnék egy kis időre hazatérni Erdélybe, és a családommal lenni, feltöltődni – szögezi le Keresztes Ildikó, amikor az egyik népszerű budapesti kávézóban találkozunk. Persze nem panaszkodásként mondja, hiszen imádja azt, amit csinál, gyermekkora óta arra vágyott, hogy eljusson oda, ahol most tart. Nem tagadja, annak ellenére, hogy már évtizedek óta Magyarországon él, ma is rendkívül fontosak számára a gyökerei.
– Ahogyan múlik az idő, egyre inkább azt érzem, hogy mind erőteljesebben kötődöm a szülővárosomhoz, Marosvásárhelyhez. Harminc év elteltével természetesen már nem vagyok biztos abban, hogy tudnék-e ott élni, vagy tudnék-e ott bármit is kezdeni magammal, de azt egyetlen percig sem feledem el, hogy ott álmodoztam arról, mi lesz majd, ha nagy leszek, ahogyan azt sem, hogy ott lettem azzá, aki ma vagyok. Oda kötnek a nagyszülők, a barátok és nagyon sok egyéb dolog is. Magához a városhoz is van bennem egy tudat alatti kötődés, amit nem is tudok és nem is akarok elszakítani. Évek óta nagyon jó barátságot ápolok az ottani művészekkel, hiszen amikor hazamegyek, sokat járok színházba, és az előadások után oltári beszélgetéseket folytatunk a színházi büfében. Egy olyan közösség ez, amelynek a tagjait nagyon szeretem, és valamennyiükre nagyon büszke vagyok. Azt szoktam mondani, hogy ha egyszer meghalok, akkor vagy egy tengerparton temessenek el, vagy vigyenek haza Erdélybe – fogalmaz Ildikó, akinek saját bevallása szerint ugyan kevés kézzelfogható emléke van a gyermekkoráról, azok a dolgok azonban, amelyekre emlékszik, igencsak meghatározóak számára.
– Egyke voltam, édesanyámék elváltak, édesanyám húgáék szintén. A két leány azután visszaköltözött a szülői házba, és mivel édesanyám nagyon sokat dolgozott, túlnyomórészt az anyai nagyszüleim neveltek, akik eléggé szigorúak voltak velem. A nagyapámról mindig Paul Newman jut eszembe, mert annyira fess és karakán ember volt, féltem tőle, ugyanakkor imádtam is. A nagymamámmal viszont állandó konfliktusok voltak közöttünk, folyamatosan veszekedtünk, de a halála sokkal jobban megviselt, mint a nagyapámé, olyannyira, hogy a mai napig nem tudtam igazán feldolgozni. Ha a gyermekkoromra gondolok, a nagyszüleim mellett a rengeteg kirándulás és a rengeteg buli jut eszembe, meg persze az edzések, hiszen gyermekkoromtól kezdve nagyon komolyan tornáztam, olyannyira, hogy válogatott kerettag is voltam. Tulajdonképpen a színházzal való első találkozásom is a szertornához kötődött, hiszen a volt szertornaedzőm mozgásművészetet tanított a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, és ő jött oda egyszer hozzám különféle versekkel és monológokkal a kezében, mondván, tanuljam meg őket. Annak ellenére, hogy nem nagyon szerettem tanulni, már akkor éreztem, hogy a színpad az igazi közegem, és azt is, hogy a színpad lesz az életem. Igaz, azt akkor még nem tudtam, hogy milyen formában, hiszen eleinte a balett volt az, ami magával ragadott, olyannyira, hogy két évig jártam a kolozsvári balettintézetbe is, később viszont a színművészet kezdett egyre komolyabb szerepet játszani az életemben. Amikor gimnazista lettem, egyre hangsúlyosabbá vált a magyar–román kérdés: mindaz, ami magyar volt, egyre inkább tiltott lett, lázadó kamaszként viszont sokakhoz hasonlóan engem is a tiltott gyümölcs vonzott, a magyar zene, a rock és hasonlók. A barátaim egyre gyakrabban mondogatták, hogy nagyon érdekes hangom van, meg kellene próbálni kezdeni vele valamit. Ezzel nagyjából el is dőlt, hogy melyik az az út, amelyen járnom kell. Akkoriban azonban még nem mertem akkorát álmodni, hogy el is induljak ezen az úton. Amikor az érettségi után édesanyámmal áttelepültünk Magyarországra, és el kellett döntenem, hogy milyen szakra iratkozzak, arra gondoltam, hogy a tornász múltamból kifolyólag elvégzem a testnevelési egyetemet, egyrészt azért, hogy legyen egy biztos kenyérkereseti lehetőség a kezemben, másrészt azért, hogy a szüleimnek is bizonyítsak. Nem sokkal később elkezdtem énekesnőként dolgozni az Ungár zenekarban, amellyel minden este színpadra kellett állnom, és amelyben nagyon sok dalt meg kellett tanulnom. Mindez igen komoly alapot adott számomra. Nagyon kevés olyan énekesnő volt akkor a pályán, akinek ilyen típusú hangja volt, sőt, szinte nem is volt ilyen, éppen ezért ez lett a védjegyem. Azután jött a Rózsaszín Bombázók együttes, amellyel lemezt is csináltunk és fesztiválokat is nyertünk. Mivel azonban már ekkor látszott, hogy olyan képességekkel is rendelkezem, amelyeket a zenés színházban is kiválóan lehet alkalmazni, egyre több rockoperában kaptam szerepet, majd miután a zenekar feloszlott, a szólókarrierem is egyre inkább kezdett kibontakozni – emlékszik vissza Ildikó, akinek a kezdeti sikerek ellenére az átütő sikerre saját bevallása szerint is viszonylag sokat kellett várnia.
– Már régóta sikeres énekesnőnek számítottam, a nagyközönség számára azonban mégsem voltam annyira ismert, mint amennyire lehettem volna, aminek okai egyebek mellett abban keresendők, hogy sosem törekedtem arra, hogy címlapokon szerepeljek, vagy arra, hogy benne legyek a televízióban és hasonlók. Ilyen szempontból az igazi nagy áttörést az X-Faktor hozta meg számomra, amelyben ha nem is direkt módon, de mégiscsak a szakmámmal foglalkozhattam. A közönség egy része csak ekkor kezdett el érdeklődni irántam, ekkor kezdett el a koncertjeimre és a színházi előadásaimra járni, hogy lássa, mit is csinálok valójában. Az X-Faktor óta már több tehetségkutatót végigcsináltam, sőt, olyan tévéshow-kat is, amelyekben magam voltam a főszereplő. Ezeket is nagyon szerettem, ugyanis mindig odafigyeltem arra, hogy csakis olyan dolgokat vállaljak el, amelyekben a szakmámat képviselhetem, és nem azzal kell foglalkoznom, hogy ismert emberként hogyan találom fel magam különféle extrém helyzetekben, amit egyébként természetesen nem ítélek el, csupán arról van szó, hogy mindenkinek máshol van az a határ, amelyet meghúz. Nagyon örülök annak az ismertségnek, amit a televíziózás hozott meg számomra, hiszen ezáltal több emberhez eljut az, amit képviselek – magyarázza, hozzátéve, a mentori szerepkör igen izgalmas kihívásokat rejtegetett számára.
– Nagyon érdekes volt számomra a mentori szerepkör, hiszen sokáig meg voltam győződve arról, hogy nem tudok tanítani. A tehetségkutatók előtt is sokan megkerestek azzal, hogy tanítsam őket énekelni, de egyrészt nem éreztem azt, hogy lenne hozzá elegendő türelmem, másrészt nem éreztem magamat késznek arra, hogy bármit is át tudjak adni másoknak. Ezért nem kezdtem tanítani a testnevelési egyetem elvégzése után sem. A tehetségkutatók által azonban az élet rákényszerített arra, hogy tanítsak, amiben a legérdekesebb felismerés az volt számomra, hogy nem azt kell tanítanom, amit máshol is meg tudnak tanulni, hanem azt, amit sehol sem tanítanak. Csak reménykedni tudok abban, hogy mindebből valamit át tudtam adni a mentoráltjaimnak, mint ahogyan abban is, hogy ezt nemcsak tanárként sikerült elérnem, hanem emberként is. Nagyon boldog vagyok amiatt, hogy a legtöbb olyan mentoráltam, akiben bíztam és hittem, ma is a pályán van, és lehetőségeihez mérten nagyon szépen építgeti az útját, illetve amiatt is, hogy mind a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyok velük. Olyan büszkeség és olyan jó érzés tölt el amiatt, hogy részt vehettem ezekben az újjászületésekben, mintha tényleg az anyjuk lennék. Be kell vallanom, számomra is furcsa, hogy ki tudták váltani belőlem ezeket az érzéseket. Mindez azonban nemcsak nekik volt jó, hanem nekem is, mivel nemcsak ők tanultak tőlem, hanem én is rengeteget kaptam tőlük – fogalmaz Ildikó, aki úgy véli, azt, amit egykor ott, Erdélyben még kislányként megálmodott, és amiről akkoriban még senkinek sem mert beszélni, mára már sikerült nemcsak megvalósítania, hanem túl is szárnyalnia.
– Már legalább tíz éve a pályán voltam, amikor még mindig kételkedtem magamban, amikor még mindig nem hittem el igazán, hogy tényleg elég jó vagyok, és hogy tényleg meg tudom csinálni azt, amit szeretnék, ugyanis mindig is volt bennem egy nagy adag kishitűség, ami részben talán éppen a határon túliságból fakad, hiszen lássuk be, hogy a kisebbségi léthelyzet gyakran alakít ki az emberben valamiféle kisebbségi komplexust. Ez azonban szerencsés esetben még inkább arra ösztönöz bennünket, hogy megmutassuk, mennyit érünk, még akkor is, ha kétszer annyit kell bizonyítanunk ahhoz, hogy elismerjenek bennünket. Így voltam ezzel magam is. Ma azonban már nem foglalkozom napi szinten ezzel a kérdéssel. Igaz, még ma is kapok olyan bántásokat, amelyek éppen ezeket a dolgokat érintik, de ma már tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik szeretik azokat, akik a reflektorfényben vannak, és vannak, akik nem. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy az ember belül legyen rendben, és tudja, mennyit ér, illetve honnan hova tart. Mivel maximalista vagyok, magamnak a legnehezebb megfelelnem. Ebből kifolyólag a mai napig képes vagyok olyan harcokat vívni önmagammal, amelyek előtt a kívülállók teljesen értetlenül állnak. Nem véletlenül szoktam azt mondani, hogy nem könnyű magammal, de úgy vélem, minden ember, akinek a saját szakmájában sikerült valamit elérnie, az igen komoly harcok árán jutott el odáig, ahol tart. Nem tagadom, magam is nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ott tarthassak, ahol tartok, hozzáteszem, nőként és egyedül. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem voltak segítőim, vagy nem voltak olyan pályatársaim, akik mellém álltak, és segítettek, hiszen nyilvánvalóan nagyon sokat köszönhetek a zenésztársaimnak, a szerzőimnek, a színházi rendezőimnek, az igazgatóimnak, akiknek a túlnyomó többségével ma is igen jó viszonyban vagyok. Azt hiszem, nem is tudnék másként dolgozni, csak így, hiszen onnan, ahol nem érzem jól magam, egyszerűen elmegyek, és továbbállok – magyarázza Ildikó, aki saját bevallása szerint olykor maga is elgondolkodik azon, vajon van-e tovább, ilyenkor azonban mindig megtalálják az újabbnál újabb feladatok, amelyekbe mindig teljes erővel veti bele magát, hiszen soha semmit nem csinál félig, hanem mindent egészen, mert – ahogyan fogalmaz – csakis így van értelme.
– Mondom, nem könnyű magammal, nagyon nem! – teszi hozzá nevetve.
