Horgas Eszter, a népszerű fuvolaművész lenyűgöző jelenség. Ahol csak megjelenik, ott minden tekintet rászegeződik. A megnyerő külső érzékeny belsőt takar. Olyat, amelyet csak varázslatos fuvolajátéka közben tár a nagyközönség elé. Eszter kiskora óta fuvolaművésznek készült, annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, ez nem az a hangszer, amellyel nagy karriert lehet befutni. Neki mégis sikerült, hiszen mint mondja, fuvolája szárnyakad ad neki. Nem tagadja, sokféle nehézséggel kellett szembenéznie azon az úton, amelyet az elmúlt évek során bejárt, ma mégis nagyon hálás a sorsnak azért, hogy olyan életet élhet, amilyenről még gyermekkorában sem álmodott, és amelynek fő mozgatóereje a saját belső hangja, amelyet mindenkor, mindenhol igyekszik követni.
– A zenei pálya rettenetesen sok alázatot követel. A gyerekeimnek és a tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hogy akkor, amikor annyi idős voltam, mint most ők, nekem teljesen kimaradt az életemből a bulizós időszak. Kőkemény fegyelemmel kellett betartanom a napirendemet, ugyanúgy, ahogyan egy sportolónak. Ez azt jelenti, hogy napi hét-nyolc órát gyakoroltam. Emlékszem azokra a napokra, amikor reggel úgy ébredtem fel, hogy potyogtak a könnyeim, mégis úja meg újra végigcsináltam, mivel úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy csakis munkával és áldozatokkal lehet eredményt elérni. Az, hogy bennem ennyi erő, fegyelem és kitartás van, nagyon nagy mértékben köszönhető a gyökereimnek. A nagyszüleim orvosok voltak, a nagyapámnak, Levendel Lászlónak, aki egészen különleges ember volt, sok képzőművész betege volt. Egész gyűjtemény maradt fenn, a híres Levendel-gyűjtemény, amely nagyapám halála óta is járja az országot. Szüleim, Horgas Béla és Levendel Júlia irodalommal foglalkoznak, édesanyám író, édesapám pedig költő. Egészen fantasztikus emberek jártak hozzánk. Ha visszagondolok a gyermekkoromra, sokszor eszembe jut a kis Eszter, aki pizsamában könyörög a szüleinek, hogy még ne kelljen lefeküdnie, mert csodálatos emberek ültek ott esténként nálunk, akiknek minden szavát szívtam magamba. Azt hiszem, mindez nagymértékben meghatározta a világlátásomat. Anyámék úgy neveltek minket, hogy nem kellett mindenből színötösnek lennünk, de abban, amit választottunk, a legjobbnak. Ilyen szempontból tehát igen magas elvárásoknak kellett megfelelnünk. Emlékszem, amikor tizennyolc évesen felvettek a zeneakadémiára, és szólóestet tarthattam a nagyteremben, akkor a szüleim úgy jöttek oda, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hiszen annak ellenére, hogy nagyon büszkék és boldogok voltak, mindig azt sugallták, hogy azt, amit az ember választ, százszázalékosan kell csinálnia – meséli Eszter, akinek a fuvola gyermekkora óta meghatározó szerepet tölt be az életében.
– Gyermekkoromban egy ötven négyzetméteres átalakított mosókonyhában laktunk, igaz, akkoriban még csak öten voltunk, később ugyanis, amikor a harmadik testvérem is megszületett, nagyobb lakásba költöztünk. Abban az utcában volt a zeneiskola is, és mivel a szüleimnek nem volt autója, kézenfekvő volt, hogy abba a zeneiskolába fogok járni. Ott nagyon hamar kiderült az is, hogy abszolút hallásom van, valamint az is, hogy nagyon fogékony vagyok a zenére, ami azt jelentette, hogy ha éppen nem énekeltem, akkor táncoltam, ami egyébként a mai napig így van, hiszen ma is állandóan szól bennem a zene. Amikor hangszert kellett választani, akkor egyszerre kezdtem el fuvolázni és zongorázni, de rövidesen kiütéssel győzött a fuvola, annak ellenére, hogy a mai napig zongorázom is, sőt, a növendékeimet is gyakran kísérem. Nekem nagyon sok gyerekkel ellentétben semmiféle problémát nem okozott az, hogy megfújjam a fuvolát, teljesen természetes volt, hogy az ajkamhoz helyezem, és elkezdek rajta játszani. Nem is nagyon emlékszem olyan időkre, amikor ne fuvoláztam volna. Egy kicsit olyan, mintha szárnyam nőtt volna a fuvola által, és ez a mai napig is így van – meséli Eszter, akinek szárnyalását sokáig semmi sem állíthatta meg, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint mindig voltak az életében olyan személyek, akik nem néztek rá jó szemmel. Sokan azt vetették a szemére, hogy a külseje miatt egészen más lehetőségek nyílnak meg előtte, mint mások előtt, majd amikor elkezdtek jönni az igazán nagy sikerek az életében, mindez még inkább fokozódott. Az igazán nagy törést azonban mégsem ezek a pillanatok jelentették az életében, hanem valami egészen más.
– Sem a gyermekkorom, sem a fiatalkorom nem volt konfliktusmentes, hiszen annak ellenére, hogy mindig voltak, akik nagyon szerettek és nagyon elfogultan támogattak abban, amit csinálok, mindig akadtak olyan tanárok és kollégák is a környezetemben, akiket nagyon irritált a jelenlétem, és ezt természetesen éreztették is velem. Mindezt már csak később, felnőtt fejjel értettem meg, hiszen rá kellett jönnöm arra, hogy igazából soha sem voltam igazán simulékony, sőt, kifejezetten öntörvényű ember vagyok. Már a zeneakadémián is sokan mondták, hogy állandóan a föld felett lebegek. Emiatt nyilvánvalóan nagyon nehéz volt megfogni és korlátok közé szorítani. Mégis voltak olyan mestereim, akiknek ez sikerült. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy egy tanár hogyan közelít a diákhoz, és az sem, mi az, amit el szeretne vele érni. Most, hogy magam is tanár vagyok, még inkább átérzem ennek a fontosságát. A nehézségek ellenére mindig igyekeztem a saját fejem után menni, nem foglalkozva különösebben sokat az előttem álló akadályokkal. Egyszer roppant meg igazán az eltökéltségem, akkor, amikor ellopták a mesterhangszeremet. A gondolkodásom spirituális, hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és éppen emiatt törtem meg akkor annyira, ugyanis olyannyira sokat tanultam attól a hangszertől, hogy szinte a mesteremnek tartottam. Az, hogy valaki követett azért, hogy a megfelelő pillanatban ellopja tőlem a hangszeremet, amelyhez elképesztő módon ragaszkodom, nagyon félelmetes volt számomra, ugyanis mindig is abban hittem, hogy engem valamiféle felsőbb erők védenek, és ha jó irányba megyek, ha a belső hangot próbálom követni, akkor megkapom tőlük azt a védelmet, amelyre szükségem van. Az viszont, hogy ez megtörténhetett velem, némiképp az ebbéli hitemben is megingatott. Volt egy olyan időszakom is, amikor úgy éreztem, lehet, hogy nem kell tovább ezen az úton haladnom, tehát a hangszerem ellopását egyfajta jelként értelmeztem arra vonatkozóan, hogy nem kell tovább fuvoláznom. Azután a neves író, Müller Péter nagyon sokat segített nekem mindennek a feldolgozásában, hiszen ő értette meg velem, hogy azt, ami belül van, nem lehet ellopni, valamint azt is, hogy bármennyire is fájdalmas az, ami történt, egy hangszerre mégis csak eszközként kell tekinteni. Az államnak és a szponzoraimnak köszönhetően azután kaptam egy új mesterhangszert, és érdekes módon életem talán legszebb és szakmailag legerősebb időszaka csak azután következett, hiszen azt követően mutattam be Al Di Meolával és csaknem kétszáz közreműködővel a Carment Budapesten, az Arénában. Nagyon érdekes volt számomra, hogy egy ilyen iszonyatos mélypont után ismét a csúcsra repültem, ami fontos tanulási folyamatot is jelentett számomra arra vonatkozóan, hogy az ember onnan tud igazán magasra repülni, ahonnan azt hiszi, hogy már nincs lejjebb, feltéve persze, ha jól csinálja azt, amit csinál, illetve ha megfelelő segítséget is kap hozzá – magyarázza Eszter, akinek útját a siker felé szakmai szempontból nem jellemezték olyan kudarcok, amelyekkel meg kellett volna küzdeni, kellemetlenségei azonban, ahogyan mindenkinek, neki is akadtak.
– Az elmúlt évek során engem is jó néhányszor felkapott a média, és ezzel kapcsolatban bizony voltak olyan helyzetek, amikor nem voltam teljesen elégedett önmagammal, ugyanis azt éreztem, hogy nem tudom százszázalékosan irányítani a körülöttem zajló folyamatokat, annak ellenére, hogy korábban azt gondoltam, tudni fogom. Nagyon sokszor próbáltak olyan képet festeni rólam, amellyel nem tudtam azonosulni, ráadásul olyan eszközökkel, amelyek számomra teljesen idegenek voltak. A színpadi lét, a koncertezés és az alkotás alapfeltétele az, hogy az ember teljes egészében átadja magát annak, amit csinál, és mindeközben semmiféle manipulációt, semmiféle kamut ne tűrjön meg maga körül. A sikereim nagy részét annak köszönhetem, hogy akkor, amikor kiállok a színpadra, a lábujjamtól a fejem búbjáig igyekszem teljes őszinteséggel átadni magam annak, amit képviselek, és nagyon-nagyon sokat tréningezem magam arra, hogy a színpadon állva alkalmas legyek arra, hogy azáltal, amit csinálok, a nézők el tudjanak jutni a katarzisig. A média azonban sokszor manipulál, ráadásul nem feltétlenül azon szempontok alapján működik, amelyek szerint jómagam működöm. Nem az a fontos, hogy az ember hasson és igazat mondjon, hanem az, hogy nézettség legyen és pénz, amivel soha nem tudtam és nem is akartam azonosulni. Annak ellenére sem, hogy nyilvánvalóan nem szeretnék álszent lenni, hiszen kétségtelen, hogy az előadó-művészetben is nagymértékben jelen van a biznisz, ahhoz ugyanis, hogy úgy élhessek, ahogyan élek, nyilvánvalóan az kell, hogy minél többen eljöjjenek a koncertjeimre és minél többen megvegyék a lemezeimet, az alapvető mozgatórugó azonban mégsem ez, hanem valami egészen más, legalábbis az én esetemben mindenképpen – szögezi le Eszter, aki nem tagadja, ma is rendkívül fontos számára a szabadsága, amelynek megőrzéséért mindent meg is tesz.
– Nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy olyan életet élhetek, amilyenről még gyermekkoromban sem álmodtam, hiszen tudni kell, hogy a fuvola nem az a hangszer, amely arra lett kitalálva, hogy szólókarriert fusson be vele az ember. Ha gyermekkoromban egy jó tündér azt mondta volna, hogy ezzel a hangszerrel úgy élhetek majd, mint egy királynő, és olyan csodálatos muzsikusokkal dolgozhatok majd együtt mind Magyarországon, mind a világban, mint akikkel az elmúlt évek során lehetőségem nyílt együtt dolgozni, akkor egészen biztosan nem hittem volna neki. Nagyon hálás vagyok ugyanakkor azért is, hogy olyan életet élhetek, amelynek a fő mozgatója az én belső hangom. Amikor különféle felkérések érkeznek hozzám, nem egy menedzseri iroda dönti el, hogy mit vállaljak el és mit ne, ahogyan azt sem, hogy ha valamit elvállalok, akkor milyen ruhában, milyen frizurával milyen műsort játsszak, hanem én magam. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a tudatos vállalása sok mindenben megnehezíti az életemet, ugyanakkor van annyira fontos számomra a szabadságom, hogy ezt megérje érte vállalnom, hiszen így lehetővé válik számomra, hogy én döntsem el, mikor mit és hogyan csinálok. Ha akarok, akkor elmegyek ingyen játszani egy jótékonysági rendezvényre, ha akarok, akkor elmegyek művészeti kurzust tartani a gyermekeknek, és nem játszom tíz napig, ha viszont ahhoz van kedvem, akkor elmegyek egy turnéra, és körbejárom a világot. Mindehhez azonban nagyon fontos volt az is, hogy megtanuljak dönteni, ami persze nem mindig könnyű, hiszen előfordult például, hogy Portóba kellett volna mennem Al Di Meolával koncertezni, a gyermekemnek viszont éppen akkor kellett mennie az országos versmondó verseny döntőjére, és nagyon szerette volna, ha elkísérem. Egy menedzseri irodával a hátam mögött nyilvánvalóan nem mondhattam volna azt, hogy jó, akkor nem megyek Portóba, amit egyébként Al Di Meola azóta sem ért, hanem inkább ott ülök a lányom mellett, aki nem mellesleg meg is nyerte a versenyt, ami után mindkettőnknek potyogtak a könnyei örömünkben, és mind a mai napig azt gondolom, hogy ez egy jó döntés volt részemről – meséli Eszter, hozzátéve, ezt a szabadságot azonban egyáltalán nem volt könnyű kiépítenie.
– Nőként, két kicsi gyerekkel, ráadásul úgy, hogy a magánéletem nem teljesen úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem, egyáltalán nem volt könnyű kiépíteni ezt a szabadságot. Ha mai szemmel visszagondolok, részben talán éppen emiatt is lett ennyire fontos számomra. Húszéves koromban mentem férjhez, és azután nagyon sokáig egy igen rossz házasságban éltem, amelynek során egyáltalán nem éreztem azt, hogy azt az életet élem, amelyet élni szeretnék, hiszen mind emberként, mind művészként nagyon el voltam nyomva. Amikor sikerült kilépnem ebből a házasságból, akkor annyira elöntött annak a vágya, hogy a gyermekeimet is megmenekítsem azoktól a béklyóktól, amelyek addig jellemezték az életünket, hogy mindez vulkánként tört ki belőlem. Nagyon sokan féltettek akkoriban, mégis bíztam magamban, mert úgy éreztem, engem szeret a Jóisten, és ha összeszedem magam, akkor segít nekem abban, hogy talpra álljak. Az, hogy a gyermekeim ma ott tartanak, ahol tartanak, hiszen a kisebbik lányom opera-énekesnőnek tanul, és azt mondják róla, hogy az új Maria Callas lakik benne, a nagyobb pedig színházi rendezőnek készül, és már saját társulata van, engem igazol. Éppen ezért azt, hogy mi hárman így össze tudtunk kapaszkodni, és együttes erővel ilyen magasságokba tudtunk jutni, egyrészt az égiek segítségének, másrészt annak a mérhetetlen hitnek és erőnek tulajdonítom, ami valóban csodákra képes. Innentől kezdve viszont óriási felelősség az, hogy az ember úgy próbáljon meg élni, hogy ezt egyrészt megszolgálja, másrészt igyekezzen másoknak is továbbadni – fogalmaz Eszter, akinek életében az alkotás öröme is mind fontosabb szerepet kap.
– A zeneiskolától kezdve a konzervatóriumon át a zeneakadémiáig teljesen klasszikus utat jártam be, amelynek során mindig a múlt zenéivel foglalkoztam. Mivel a fuvola esetében a repertoár nagyon szerény, ezért igen hamar a végére lehet érni, és az ember életében előbb-utóbb eljön az a pont, amelynél már nemcsak a játék lesz fontos számára, hanem maga az alkotás is. A sok keresés és a sok gondolkodás azt indukálta, hogy a régmúlt időkben rejlő gyökereket megpróbáljam továbbfejleszteni, úgy, hogy abból huszonegyedik századi produkció születhessen. Úgy gondolom ugyanis, hogy csodálatos dolog múzeumba menni, és a múlt értékeit feleleveníteni, de a világot azért mégiscsak az viszi előre, ha ezekhez az értékekhez hozzá tudunk adni valamit, és ez az, ami a leginkább motivál. Az az út, amit járok, még nincs kitaposva, hiszen igazából nincs olyan elődöm, aki bejárta volna, a közönség visszajelzései viszont egyértelműen azt igazolják, hogy óriási igény van mindarra, amit képviselek. Éppen ezért úgy érzem, bűn lenne, ha mindezt nem próbálnám meg továbbadni a felnövekvő generációk tagjainak. Nagyon régóta, kb. húszéves korom óta tanítok konzervatóriumban, ami az évek során egyre fontosabbá vált számomra. Az a fajta módszer azonban, amelynek alapján a gyerekekkel foglalkozom, igencsak eltér a megszokottól. Nagyon fontos számomra az összművészetiség. Ennek jegyében a legkisebbekkel való foglalkozás során például egyebek mellett verseket és rajzokat is használok, a légzést pedig úgy tanuljuk, hogy közben mesélnek, de számos egyéb olyan megoldást is kitaláltam, amelyek hozzásegítik őket ahhoz, hogy rátaláljanak arra az útra, amely meghatározó lehet számukra. Az előadó-művészet alapja ugyanis szerintem az, hogy az ember megismerje önmagát, tudja, mit miért csinál, és megértse, csakis akkor van értelme annak, hogy kiálljon a színpadra, ha van mondanivalója – magyarázza Eszter, aki szerint mindezen tényezők nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy művész olyan élményeket tudjon adni a közönség soraiban helyet foglalóknak, amelyekre valóban sokáig emlékezni fognak.
