A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Udvaros Dorottya volt nemrég a Teátrum Neked! – Zentai Teátrumi Napok elnevezésű rendezvénysorozat vendége, aki a Nyáron, este fél tizenegykor – Egy szerelmi gyilkosság története című előadásával vendégszerepelt a Tisza-parti településen, amelynek közönsége hosszú perceken át tartó vastapssal fogadta a művésznőt, aki az előadást követően mesélt az előadáshoz fűződő viszonyáról, a színház szerepéről, A mi kis falunk című sorozatról, valamint a közeljövőre vonatkozó terveiről is.
– A Nyáron, este fél tizenegykor – Egy szerelmi gyilkosság története című előadást Marguerite Duras szövege nyomán Vörös Róbert rendezővel közösen állítottuk színpadra. Be kell vallanom, először némiképp magam is megrémültem annak kapcsán, hogy miként lehet majd megvalósítani az elképzeléseinket, nemcsak azért, mert prózai szövegről van szó, hanem azért is, mert az eredeti szövegnek igen sok szereplője van, beleértve a főszereplő, Maria családját, valamint annak a spanyol falunak a lakosságát is, amelyben a történet játszódik, ráadásul egy elképesztően nagy vihar zajlik éppen, amit szintén meg kell jeleníteni. Mégis az motoszkált a fejünkben, hogy ezt a történetet Maria is el tudja majd mesélni. Mindeközben az az ötletünk támadt, hogy ha lenne mellettem egy zenész – és mivel egy spanyol területen játszódó történetről van szó, ezért elsősorban gitárosra gondoltunk –, akkor ő nagyon sok mindent meg tudna jeleníteni, beleértve az időjárást, a tömeget, az újra meg újra felkavarodó érzelmeket és még sorolhatnám. Sokáig keresgéltünk, mígnem végül rátaláltunk Petz Bálintra, akivel korábban soha sem találkoztunk, a közös munka azonban egyértelműen bebizonyította a megérzésünk helytállóságát – magyarázta Udvaros Dorottya, aki elmondta, mindennek köszönhetően egy rendkívül szép és inspiráló alkotási folyamatként tekint vissza az előadás megszületésére.
– Azt hiszem, éppen ez az alkotás az, ami miatt már egészen fiatal korom óta színész szerettem volna lenni. Érdekes módon már kislányként sem az érdekelt, hogy szép ruhában, szép frizurával, szép sminkkel állhassak színpadra, ami a kislányokat általában érdekelni szokta, hanem az a folyamat, amelynek során létrehozhatok vagy létrehozhatunk valamit. Mindebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy már iskolás koromban, amikor az osztályban színjátszó kört alakítottunk, kipróbálhattam, milyen érzés megélni azt a folyamatot, amelynek során az ember a kezébe vesz egy számára teljesen idegen szöveget, és elkezd vele játszani, elkezdi így mondani, úgy mondani, a többiek pedig elkezdenek így vagy úgy válaszolni rá, és őrületesen izgalmasnak találtam azt, ahogyan ebből lassacskán, lépésről lépésre kialakult valami, ami által értelmet nyer ez az egész folyamat. Sőt, azt hiszem, még ma, ennyi év után is ez az, amit igazán izgalmasnak találok, azt a folyamatot, amelynek során újra meg újra átélhetem az alkotás örömét – hangsúlyozta Udvaros Dorottya, aki korábban több helyütt is azt nyilatkozta, némiképp félti a színházat attól, hogy esetleg elveszik belőle a katarzis megélésének lehetősége. Kérdésünkre, hogyan látja, nehezebb-e ma kiváltani a nézőből a katarzist, mint évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, kifejtette, úgy véli, a felénk irányuló társadalmi elvárások miatt ugyan nehezebben válunk nyitottá a mélységek megélése iránt, a helyzet azonban korántsem reménytelen.
– A nézőkből ma is ki lehet váltani a katarzist, hiszen a drámaiság mindenkiben jelen van. Lehet, hogy most az a divat, hogy mindig mosolyogni kell, és nagyon könnyedén kell átrepülni az életen, beleértve annak nehézségeit is, hiszen ezt várja tőlünk a minket körülvevő világ. De időnként minden ember rákényszerül arra, hogy szembenézzen a mindennapjait érintő problémákkal; hogy kisebb-nagyobb tragédiák megélésével vészeljen át egy-egy napot; hogy nap mint nap megküzdjön a munkahelyén az érvényesülésért és a családjában a másik szeretetéért. Ezek állandó dolgok. Azt hiszem, az a nehezebb csupán, hogy ha manapság megérinti valami az embert, és mondjuk, sírva fakad, akkor azt nehezebben tudja kezelni. Magam is gyakran kapok olyan visszajelzést, hogy valaki azt mondja: „Jaj, művésznő, ez olyan csodálatos volt, hogy még sírtam is…”, amire azt szoktam válaszolni, hogy: „Jaj, de jó, hát ezért csináljuk ezt az egészet!” Vagyis éppen azért csináljuk, hogy jól kisírja magát az, aki megnézi, és utána megkönnyebbüljön, felismerve azt, hogy mennyi minden van a világban, milyen óriási problémák léteznek, és azt is, hogy nincs egyedül a gondjaival. Ha jól megvizsgálnánk a helyzetet, akkor azt láthatnánk, hogy a vidám, szórakoztató művek nagyjából ugyanolyan arányban vannak jelen a színházakban, mint a felkavaró, drámai művek, ami azt jelenti, hogy az emberek ugyanúgy vágynak arra is, hogy felkavarja őket valami, mint arra, hogy önfeledten nevessenek, hiszen eközben lehetőségük nyílik arra, hogy más szemszögből tekinthessenek a saját problémáikra, és ezáltal másként is kezdjenek gondolkodni róluk – ecsetelte Udvaros Dorottya, aki elmondta, ennek ellenére maga is gyakran tapasztalja, hogy sokan tudatosan próbálják magukat távol tartani a mélységek megélésének lehetőségétől, mondván, a színházban nem akarnak komoly és nehéz dolgokkal foglalkozni, mert a mindennapok során éppen eleget foglalkoznak velük, inkább csak arra vágynak, hogy szórakoztassák őket, ám amikor valamilyen módon mégis sikerül áttörni bennük azt a bizonyos láthatatlan falat, igenis nyitottakká válnak az ilyen típusú előadások iránt is.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő a Nemzeti Színházban játszott előadásai mellett jelenleg a Budapesti Operettszínházban, a Thália Színházban és a Belvárosi Színházban is rendszeresen játszik, valamint az egyik magyarországi kereskedelmi televíziós csatorna A mi kis falunk című nemrég indult sorozatában is szerepel.
– A mi kis falunk azért különösen érdekes számomra, mert a pályám kezdetén még azt mondtam, szó nem lehet arról, hogy sorozatban vállaljak szerepet. Hívtak, többször is, de mindig határozottan elutasítottam a felkérést, mondván, én komoly művész vagyok, nem vállalok el ilyen feladatokat. Aztán a világ olyannyira más irányba fordult, hogy ma már igazi világsztárok is szívesen játszanak sorozatokban, amelyeket ráadásul a közönség is imád. Amikor megkerestek A mi kis falunk készítői, és megláttam, mennyire bájos és aranyos anyagról van szó, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Mivel egyébként csak ritkán nyílik lehetőségem arra, hogy vígjátékban játsszak, a sorozat igazi felüdülést jelent számomra. Vígjátékot játszani ugyanis mindig nagy kihívás, kiváltképp egy olyan színésznek, amilyen én vagyok, aki állandóan drámákban játszik, és akinek állandóan a könnyei potyognak. Vannak, akik ezt születetten zseniálisan csinálják, vannak, akik egy szemöldökfelvonással el tudják érni, hogy mindenki nevessen körülöttük. Én nem vagyok ilyen, de nagyon csodálom azokat a kollégáimat, akik ilyen képességekkel rendelkeznek. Ez az anyag ugyanakkor nem bohózat jellegű, sokkal inkább Jiři Menzel világát idéző, a maga a sajátos, szarkasztikus vonásokkal átitatott humorával, ráadásul isteni a szereposztás is, hiszen remek színészek vannak benne. Nagyon-nagyon élveztem a forgatást, és úgy tűnik, a nézők is szeretik a sorozatot, hiszen annak ellenére, hogy még csak most kezdődött el, máris nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, éppen ezért abban bízunk, hogy amikor lemegy az a tíz rész, amelyet felvettünk, lesz majd lehetőségünk arra is, hogy folytassuk a közös munkát – hangsúlyozta Udvaros Dorottya, aki elmondta, emellett a tavasz folyamán újabb koncertsorozatra készül a tavaly októberben megjelent Majdnem valaki című lemezének anyagával, áprilisban pedig a budapesti Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila rendezésében megkezdődnek a próbái a Bánk bán című előadásnak, amelyben a királynét fogja alakítani, azaz azt a szerepet, amelyet egykor az édesanyja, Dévay Camilla is játszott.
