Pétervárad mindig az egyik kedvenc kirándulóhelyem volt kiskoromban, szüleimmel nagyon sokat jártunk fel a várba, közel is van, gyerekek számára pedig sok érdekességet kínál. Mi is gyakran pásztázzuk a vár körüli zegzugos helyeket, múltkor egy íjászati edzésre pottyantunk be, szó szerint, mert Kata befutott abba az alagútba, amelyik egy udvarszerű részbe vezetett, és hirtelen egy autó jelent meg a semmiből, így mi is utánafutottunk.
Fotó: Halász Gyula
Ez borzasztó érdekes volt a kicsiknek, nekünk nem annyira, mert amikor kiszaladtunk az alagútból, mögöttünk az autóval, nyilak suhantak a közelben, szerencsére elkaptuk gyorsan a gyerekek grabancát, és visszaperdültünk az alagútba. Nem sokon múlott, de lényeg a hidegvér. Kata meg Márk mintha semmi sem történt volna, elkezdtek visszafelé futni, de ekkor már lestoppoltuk őket. Nem messze az alagúttól egy extra hely van, jó nagy eperfákkal, hűvös is van, az ágak lelógtak a földig a fincsi epertől, úgyhogy jót lakmároztunk. Mire a gyerkőcök kililultak az epertől, megteltek a pocik is, folytatódhatott a péterváradi bolondóra. Kata megindult a lejtőn, utána Márk, mint akiket rakétából lőttek ki. Az eper cukortartalma igen magas, ezt a pálinkakészítők is tudják, most már mi is megtapasztalhattuk hatását, bolondul bepörögtek a manók. Láttam előre mi lesz a vége, mert apró kavicsos út vezetett a lejtőn lefelé, de pont amire kimondtam, hogy stoppp...!, Kata elhasalt, szépen lenyúzta térdét, és a kezét is. Nem sok hiányzott, de éppen elég.
A nyáron Márk új bicajt kapott, őrülten beleszeretett, egész nap tekerné, ha tehetné, annak ellenére, hogy jó párszor bukfencezett le róla. Volt egy eset, amikor túlzottan megtekerte, aztán már csak azt láttuk, hogy az egyik pótkereke a levegőben van, Májki pedig úszómozdulatokat mutat be a levegőben, és aztán jött a repülés. Nem sok hiányzott, hogy Csilla elkapja, de...
Katának is volt nemrég egy esete a villanyrendőrrel, amikor eddig megmagyarázhatatlan oknál fogva a kerékpárútról letért, és egyenesbe puszilta a szemafort. Katának nem lett semmi baja, a biciklit viszont jócskán megviselte a karambol. De ő nem annyira a bringázásra, inkább a görkorcsolyázásra kapott rá. Attól a naptól kezdve, amikor először felvette, nagyon megkedvelte, és már az első nap végén egyedül gurult rajta. Igen, de mint Májki is, ő is borzasztó szeles tud lenni, így elkerülhetetlen a plezúrkollekció. Amikor kicsit magabiztosabb lett a görkorin, kicsit előreengedtem, mivel „Apa, az nem érdekes, ha csak lassan megyek...”. Éppen a boltba tartottunk késő délután, a járda jó sima volt, és ezt nem hagyhatta ki persze, megindult mint a szélvész, csakhogy jött a kereszteződés... Bepánikolt – ilyenkor szétteszi a kezét meg a lábát mint a béka –, a kereszteződés vészesen közeledett, mivel nem tudtam utolérni, azt kiabáltam, hogy essél el, mert ugye nem tud hirtelen fékezni... Aztán az éppen begyógyult sebére varázsolt egy újat. Az esti fürdésnél aztán jön az, hogy „Apa, fogd a kezem, amíg belemártom a vízbe...”, aztán drámai sziszegés mellett a sebet bevizezi, utána már könnyebb.
Előd már nagyfiú, no, de nem azért higgadtabb, ő sohasem volt kapkodó, szeles gyerek. Ő az a típus, aki órákig légózott, a bicajt is szépen lassan, módszeresen tanulta meg hajtani, úgyhogy ő nagyjából akkor járt csak pórul, ha valaki közbejátszott. Nála nem hiányzott sohasem az az 5 másodperc a baj megelőzéséhez, laza volt mindig, és úgy látom az is marad.
