Ha már habitusával a sas kiérdemelte magának a madarak királya címet, az oroszlán pedig az állatok királya titulust, akkor az orgona mindenképpen megérdemli ezt a rangot a hangszerek világában. Amikor megszólalnak sípjai, szinte beleremeg a hallgatóság. Nem is csoda, hiszen hangterjedelme miatt éppen ez a hangszer hivatott a legnagyobb koncerttermek, vagy éppenséggel templomok terének akusztikai kitöltésére. Erőteljes felzúgása ellenére is képes ünnepélyes és felettébb megindító lenni „őfelsége”.
Tibor munka közben, a műhelyében (Fotó: Kiss Zoltán)
Napjainkban többnyire már csak a templomok falai között hallatja hangját egy-egy százesztendős példány, ha még működik és tisztán szólnak sípjai és ha van aki szóra bírja őket. Sajnos az idő múlásával egyre több orgona némul el. Éppen ezért is örvendetes egy-egy olyan eseményről olvasni, mint amilyen a napokban a csodálatos gombosi hangszer felújítása volt. Még örvendetesebb számunkra, hogy egy fiatal, mindössze harmadik évtizedének első éveiben lévő mester keze munkája öntött újra lelket a nagyszerű zenei eszközbe.
Vajdaság egyetlen orgonaépítő és restauráló műhelyének tulajdonosa Apró Tibor. A topolyai ház falán csupán egy szerény kis tábla jelzi, hogy bent egy nem mindennapi szakma elhivatott ifjú mestere vívja mindennapos harcát az idő lassú, de kérhetetlen kerekével. A műhelyben mindenhol leporolásra, tisztításra váró orgonasípok, az avatatlan szemlélő számára egyéb ismeretlen alkatrészek sorjáznak, példás rendben.
Hogyan és mikor fogalmazódott meg benned, hogy a sok ezer egyéb szakma közül éppen ezt válaszd?
– Tulajdonképpen még gyerekkoromban alakult ki bennem a zene szeretete. Topolyán a zeneiskolában zongorázni tanultam. Anyagi helyzetünk miatt sajnos akkor nem tudtam két-három évnél többet oda járni. A továbbiakban is hiányzott azonban a zene világa, vonzott a hangszerekkel való foglalkozás, később ministráltam a templomban és a kórusnak is tagja lettem, ott kerültem közelebb az orgonához. Most visszatekintve látom, hogy akkor még szinte semmit nem tudtam róla, csak a külső kinézetét ismertem. Volt egy topolyai orgonaművész, a ma már külföldön élő és alkotó Tóth Szilvia, aki látva érdeklődésemet, szinte odahúzott a hangszerhez. Általa kerültem közelebb az orgonához. Mise után még biztatott, hogy maradjak, játsszak néhány darabot. Ezután kicsit eltávolodtam ettől a világtól, hiszen a műszaki középiskolában fémipari szakra iratkoztam. Családunknak nem volt anyagi lehetősége, hogy vidékre menjek tanulni. A negyedik év vége felé fogalmazódott meg bennem, hogy én mindenképpen szeretnék továbbtanulni.
Természetszerű volt, hogy a hangszerek világában fog megtörténni az ismeretbővítés?
– Akkoriban a Magyar Szóban olvastam egy cikket a Budapest melletti, taksonyi orgonaépítő cég vezetőjéről. Ők kimondottan vajdasági magyar fiatalokat kerestek, akik kimennének és kitanulnák ezt a szakmát. Segítettek a lakás biztosításával, utazási költségekkel, kvázi ösztöndíjat adtak a tanulmányokra. Egy bácsfeketehegyi osztálytársammal jutottunk oda akkor. 2005-ben kerültem Budapestre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hangszerészképző iskolájába. Négy évvel később kaptam meg az orgonaépítő és -javító oklevelet.
Tudtál mindjárt önállóan dolgozni? El mertél vállalni egy ilyen jelentős munkát?
– Az első években még másokkal dolgoztam, sőt egy budapesti cégnél még két évet tanultam, illetve volt egy kollégám, aki előttem fejezett néhány évvel, és vele dolgoztunk néhány évet Magyarországon. Egyik évben megkerestek engem a szabadkai püspökségről, több munkával kapcsolatosan is. Mivel már nehéz lett volna koordinálni a magyarországi és a hazai munkák menetét, ezért úgy beszéltük meg, hogy ő marad ott, én pedig hazaköltözöm és itt dolgozom, azzal, hogy ha olyan terjedelmű munka akad, amit könnyebb közösen megoldani, akkor besegítünk egymásnak.
Ezek szerint tehát van itthon is bőven munka. Milyen állapotban vannak a vajdasági orgonák?
– Munka az lenne bőven, hiszen gyakorlatilag itt a negyvenes évektől orgonaépítő nem létezett. Kántorok, orgonisták javítgatták a kisebb hibákat, de mondjuk olyan valaki, aki elment volna, szétszedte volna és műhelyben megjavította, megtisztította volna a hangszert, nem akadt. Sajnos, a háborús idők miatt nem is volt sem lehetőség, sem igény a felújításokra. Ennek az előnye talán az, hogy a hazai orgonák szinte még eredeti állapotukban vannak meg. Olyan értékekről beszélhetünk, ami manapság világviszonylatban is ritkaságszámba megy. Itt van például a műhelyemben a bácsi orgonának a néhány darabja, amely 1826-ban készült, és most van először szerintem ilyen nagy javításon, tehát csaknem kétszáz éve állt ott érintetlenül.
Építenek még ma orgonát? Te például tudnál készíteni?
– Készülnek ma is, ha nem is olyan tempóban, mint régen. Éppen a gombosi ünnepségen mondtam el, hogy az ottani hangszer építője Angster József 85 év alatt több mint 3000 orgonát épített. Manapság pedig öt–tíz évente kerül sor csak egy-egy felújításra. Természetesen tudnék én is készíteni, hiszen megtanultunk mindent a tervezéstől kezdve a megszólaltatásig.
A régi nagy hangszerkészítők, hegedűkészítők, zongoragyártók féltve őrizték titkaikat. Az orgona építésénél miben rejlik a titok?
– Az orgonát más hangszerektől eltérően mindig egy megadott teremre, térre tervezik. A sípok méretét, beállítását mindig az adott térhez méretezik. Itt milliméterektől is függhet, hogyan fog megszólalni az adott környezetben az orgona. Külön orgonaművész szakértők tervezik a hangszereket. A kivitelezésnek az a része, hogy valaki papíron megtervezi pl. a síp hosszát és átmérőjét, és tudja, hogy abban a bizonyos térben az orgona hogyan szólal meg, az már az orgonakészítő mester veleszületett adottsága.
Általában hány sípja van egy orgonának?
– Nagyon változó. Gyakorlatilag azonban, ha egy manuálról beszélünk, 54 hangról, akkor minden billentyűnek egy sípja van. Tehát legkevesebb 54, de a legtöbb ma létező orgonának, ami az Egyesült Államokban található, 30 000 sípja van.
Hallottunk olyan legendákról, hogy vannak olyan orgonák, amelyeknek egyes sípjait lezárták, mert ha megszólalnának, megrepedeznének a falak. Létezik ez, vagy csak legenda?
– Hallottam én is ilyen történeteket. Őszintén szólva nem hinném, hogy vannak ilyen erős hangú orgonák. Szerintem csak a legendák világában... Egyébként tény az, hogy a nagy orgonák képesek megremegtetni a falakat. Itt olyan tizenkét méter magas sípokról beszélünk. Ezeknél nem hallja az ember önmagában a síp hangját, viszont, ha megszólal, akkor mellkasból remegteti meg az embert is. Olyan érzés, hogy remeg az egész templom.
Melyek voltak eddigi legnagyobb munkáid?
– Nagyon sok volt. A jelentősebbek közül talán a bátaszéki nagy orgona restaurációja, de tavaly volt Budapesten a belvárosi főplébánia templomnak a nagy orgonája, ez egy nagy Európa-hírű orgona, majdnem hétezer sípja van. Egy tizenöt méter magas és huszonkét méter széles hangszer. Vajdaságban a kelebiai, vagy éppen a legutóbbi, a gombosi restauráció volt a figyelemre méltóbb.
Említetted, hogy mindent meg kellett tanulni az orgonáról. Játszani tudsz rajta?
– Igen, azt is meg kellett tanulni bizonyos szinten. Szerencsém volt, hogy a budapesti Mátyás-templom orgonistájánál tanulhattam mintegy tíz éven keresztül. Amikor van kis szabadidőm, inkább csak hobbiból szoktam Topolyán gyakorolni néha a templomban.
További terveid?
– Szeretném ezt csinálni továbbra is itthon, Vajdaságban, ahol sajnos nagyon sok felújításra szoruló hangszer lenne, mint éppen a topolyai is, de ezek a felújítási munkák elég költségesek, így többnyire csak pályázatok által, vagy a szélesebb társadalmi közösség összefogásával valósíthatók meg a javítások, helyreállítások. Az orgonajátékot pedig megtartom hobbinak.
