Paár Julianna énekesnőként számos formáció, a Tárkány Művek, a Magyar Vista Social Club, a Dalinda, a Bazseva és más zenekarok tagja. Hangjával képes a különféle érzelmek közvetítésére, van benne erő és melegség – egyszóval ideális a mesélő szerepére – írják a kritikusok. Két meselemeze, a Kerekerdő és a Kerekutca, melyeket a Hangoló zeneterápiás foglalkozások keretében mutat be, gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szól. Amellett, hogy énekes-dalszerző, zeneterapeuta végzettséggel is rendelkezik.
E heti címlapinterjúnkban a kifogyhatatlan alkotókedvű Paár Juliannát, vagyis Paár Julcsit szeretnénk bemutatni olvasóinknak.
Nemrégiben neveztek ki a Magyar Zeneterápiás Egyesület elnökévé, ehhez ezúton is gratulálunk. Mivel foglalkozol (zene)terapeutaként, s most mi lesz a pluszfeladat?
– A zene mindenképpen ünnep, minden koncertem során úgy lépek a színpadra, hogy sejtszinten ünneplem ezt az állapotot, amit megélhetek a közönséggel való közvetlen kapcsolódásban. Valami ilyesmi zajlik akkor is, amikor egy kliensemmel improvizálunk, vagy a saját hangunkon dolgozunk önismereti jelleggel. Zeneterapeutaként egyéni és csoportos folyamatokban dolgozom. A korosztályt tekintve egészen a kisgyermekkorú gyerekektől kezdve a felnőttkorúakig vannak-voltak klienseim. A zeneterápiás képzés alatt kezdett el érdekelni az anya-gyermek kapcsolat, és a hozzá köthető zeneterápiás lehetőségeket azóta kutatom. Aztán én is édesanya lettem, és saját-élményes tapasztalatokkal épült-mélyült tovább ez a fajta tudás. Ez nagyon jellemző rám, ez a „saját-bőrön-tapasztalás” igénye. Persze nem attól lesz valaki jó terapeuta, hogy minden lelki-mentális-fizikai állapotot kipróbál, de nagyon fontos, hogy az ember milyen tapasztalatokat gyűjt az élete során. Tulajdonképpen erről szól az anya-gyermek viszony is, hiszen a kisgyermek elsősorban az anya felől érkező impulzusokból kezdi felépíteni magát, a saját személyiségét, a belső világát. Ez egy elképesztően izgalmas folyamat számomra, de ugyanakkor hatalmas felelősség is, akárcsak terapeutának lenni, és valaki, vagy egy csoport mellé állni, és segíteni őket az önismereti úton. Hogy fokozzam; egy szakmai csoport, mint amilyen a Magyar Zeneterápiás Egyesület vezetőjének lenni szintén elég kihívás, de így, hogy a közösség megbízott ezzel a feladattal, nagyon inspiráló is egyben; megtalálni magam ebben a pozícióban, önazonosan vezetni. Valahol a sors fintora, hogy kapok egy ilyen kinevezést, és közben még jogosítványom sincs, mert az autóvezetésre például alkalmatlannak tartom magam. De ez más, itt szakembereket kell közös nevezőre hozni, és egy közösség érdekeit képviselni, ez abszolút közel áll hozzám, mondhatni a részem.
Hogyan lettél énekes majd zeneterapeuta?
– Az énekessé válásom ösztönszerűen jött, nem volt egy előre kijelölt vágy az életemben, hogy „valami” legyek. Sok kisgyerek már óvodásként elképzeli magát balerinaként, ügyvédként vagy állatorvosként. Nekem nem volt egy ilyen konkrét, kézzelfogható álmom, én egyszerűen mindig az emberek közelében szerettem lenni. Aztán elkezdtem zenét tanulni, amelyen keresztül egy új dimenzió nyílt meg számomra, ehhez persze hozzájárult, hogy olyan mestereket és kísérőket rendelt mellém az ég, akik engedték, segítették, hogy a zene által életre keltett szárnyakkal repülni is megtanuljak. Aztán jött a zuhanás, a kitolt kamaszkorom mélyrepülései, gondolok itt egyetemi éveimre, a Zeneakadémián. Nehezen találtam a helyem egy előre meghatározott szerepeket alkalmazó, beskatulyázó világban. De tulajdonképpen nagyon hálás vagyok ennek az időszaknak, mert ez a görbetükör engedte meglátni, merre is érdemes mennem, hol folytatódik az utam. Rájöttem, hogy a színpadi munka mellett nekem nem a tanítás, nem az intézményes keretek közé erőltetett zenei folyamatok, versenyeredmények, pedagógiai programok között van a helyem, hanem egy terápiás, improvizációval, játékkal, hangszerekkel teli, de műfaji határoktól-esztétikai elvárásoktól mentes térben, ahol a zene és az ember maga a kötőanyag. Sok történettel találkoztam már – remélem még sokkal többel fogok –, és teljes szívemből hiszem, hogy egymás történetei érzékenyítenek bennünket, egymásra, önmagunkra.
A topolyai múzeumban megtartott foglalkozáson legfőképpen arról esett szó, hogy hogyan tudunk a zene segítségével kapcsolódni gyermekeinkkel, hogyan hordozza és fejezheti ki a zene az aktuális lelki-fizikai-mentális állapotunkat, és hogyan segíthet a zene
A népdalénekesek fiatalabb korosztályához tartozol, bár régóta jelen vagy a népzenei világban, mostanában leginkább a Hangoló foglalkozásokkal, a Kerekerdő, és a Kerekutca meselemezekkel járod az országot és a határon túli területeket. Mennyire könnyű vagy nehéz megszólítani az embereket? Mi az üzenete ezeknek a lemezeknek?
– Ebbe az aspektusba őszintén nem gondoltam még bele, hogy nehéz-e vagy nem nehéz megszólítani az embereket. Szerintem ez azon múlhat, hogy én magam mennyire engedem magamhoz közel őket, ha nem magamat adom, ha nem eresztem magam bele az éneklésbe, a dalszerzésbe, egyszerűen nem lesz hiteles az, ami létrejön. A gyerekek a legnagyobb tükreink ebben is. Azonnal elkalandozik a figyelmük, érdektelenné válnak, ha azt érzik, „csak” üresen szórakoztatni akarsz. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy gyereknek ugyanazt a minőséget kell adni, mint a felnőttnek, sőt azt hiszem, ezek a lemezeim azért működnek ennyire, mert nem kifejezetten a gyereknek készítettem őket, hanem az egész családnak. Mindenki megtalálja a dalok közt a saját vagy szülei, nagyszülei történeteit, karakterét. A dalok, a zene által megfestett élményvilág rezonál a mai működésünkre, olyan ez, mint egy kollektív élménycsomag, kortól-nemtől-hovatartozástól függetlenül mindenki kapcsolódik vele.
Novemberben Erdélyben koncerteztél, a mesekoncertek mellett a Bazseva zenekarral is felléptél, a Dalinda acapella trióval is felléptél, hogyan jut időd mindenre, hiszen kétgyermekes anyuka is vagy?
– Azt szoktam mondani, hogy a bennem élő énekesnek szüksége van az anyai megélésekre, és ez fordítva is teljes mértékben igaz. Akkor tudok teljes értékű anya lenni-maradni, ha művészként, előadóként, alkotóként és zeneterapeutaként is tudok funkcionálni. Nekem ezek a tevékenységek mind-mind ugyanarról a tőről fakadnak. De, ha a praktikus oldalról közelítünk: szabadúszó vagyok. Nincs munkahelyem, nincsen klasszikus értelembe vett munkaidőm, nekem minden munkám, a szabadidős tevékenységem. Szerencsés vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozom rengeteget azon, hogy egyik része se sérüljön. A legtöbb munka talán abban van, hogyan terelem ezeket a tevékenységeket szintézisbe. Mert hiába van egy belső motor, amiből az egész fakad, ezt a gyakorlatban is működtetni kell. Na ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen.
A dzsessz- és népzenei világ ismert zenészeiből álló Uljana Quartet még egy új vállalás, új irány, melyben férjed, Bognár András a bőgős. Erről a formációról mit árulnál el?
– Azt szoktam mondani, hogy ez a legfrissebb formációm, pedig ezek a dalok már akár évtizedek óta érlelődnek bennem. Mindig is volt egyfajta vágyam, hogy saját zenét hozzak létre, ami nem népzene, nem valaki más által – akár az én hangomra – írt dal, hanem a szerves részem. Az Uljana Quartet dalai a belső világom kivetülései, amelyek szorosan kapcsolódtak az engem ért zenei impulzusokkal, amelynek része természetesen a zenei anyanyelvem, a magyar népzene, de része a klasszikus, a kortárs zene, a dzsessz, a blues és a modernebb műfajok is. Az, hogy ilyen nagyszerű emberek, mint a férjem vagy zenésztársaim, Szabó Dániel, és a dalok hangszerelője, Kováts Gergő mellettem vannak ebben a zenész önarcképfestésben: kiváltság.
A vajdasági közönség is találkozhatott veled Kishegyesen a Dombos Festen, Szabadkán, Zentán is koncerteztél, Topolyán nemrégiben zeneterápiás foglalkozást tartottál. Milyen a viszonyod a határon túli közönséggel, népzenészekkel? Egyáltalán a határokkal?
– Bár egy személyiséggel kapcsolatban, vagy a terápiás munkában, de akár a magánéletben is nagyon fontosak a határok, ám az ilyen jellegű, fizikai (ország)határokkal nem foglalkozom. A határon túli magyar közösségek közül Erdélybe és a Délvidékre járok leggyakrabban, és ide is kapcsolódik a legtöbb szép emlék, az emberi kapcsolatok által kirajzolódó kötődés. Öröm, ha jöhetek, mehetek, ha kapcsolódhatok a kollégákkal, a közönségemmel, nekem igazán fontos szempont és alapérték az őszinte közvetlenség.
Nyilatkozataidban azt is hangsúlyozod, hogy édesanya vagy, két kicsi gyerek, egy kislány és egy kisfiú édesanyja, ünnep közeledtével, advent heteiben még megsokasodnak a teendők, a fellépések, vagy ilyenkor igyekszel több időt a családdal tölteni?
– Igen, nekem azt hiszem, az advent a legfontosabb időszak az évkörben. Odafigyelek rá, hogy minden évben a lehető legteljesebb minőségében tudjon megszületni az ünnep, a mézeskalácsillattól, a közös zenében töltött pillanatokon át, a magunk és otthonunk ünneplőbe öltöztetéséig. Erre az időszakra nem vállalok sok elfoglaltságot, hogy én magam is meg tudjak érkezni. Kívül-belül ünneplő vagyok, és nagyon szeretném ezt átadni a gyerekeimnek, hogy az ünnepet élni kell, engedni kell, sőt minden módon segíteni kell kiemelkedni a hétköznapok közül.
Nyitókép: Nemes Attila felvétele
