Kúlaiak festménye a kúlai templomban

Új festménnyel gazdagodott a 250 éves kúlai Szent György-templom. A „kistemplom" bejárata fölött lévő, Az utolsó vacsora elnevezésű, a klasszikustól nagyobb méretű festmény elkészítésének ötlete Juhász György atyától ered, aki 1986 óta teljesít szolgálatot a Nyugat-bácskai körzethez tartozó kisvárosban. A csantavéri születésű plébános elmondta, a templomban kiváló és értékes festmények láthatók, de egyik sem kúlai művész munkája. Az ő vágya valójában az volt, hogy a kúlai templomban legyen kúlaiak által készült festmény is. Így kerültek képbe a Prekajac ikrek, Petra és Ella, akik fiatal koruk ellenére több jeles elismerés tulajdonosai, és kiváló művészek. A festmény csaknem fél évig készült, és nem a klasszikus értelemben vett üzenetet továbbítja. Juhász György atya elmagyarázta, hogy miért:
−Az egyház mindig fontosnak tartotta, hogy megőrizze a vértanúk emlékét, hogy írásba foglalja életüket és vértanúságuk körülményeit. A hűség példaképei, és közbenjáróink, hogy mi is következetesek legyünk, maradjunk, hogy Jézus tanítását, útmutatását elfogadjuk, eszerint igazodjunk. Ilyenek voltak Isten szentjei, és sokan életüket is feláldozták, de nem tagadták meg Mesterüket. Ilyenek voltak azok a vértanúk is, akik egyházmegyénkben papként, lelkipásztorként szolgáltak. Ők 19-en veszik körül az utolsó vacsorát megörökítő képen a kenyeret megtörő Jézust. De többen is voltak mint tizenkilencen, akiket meghurcoltak, akik áldozatul estek a brutális embertelenségnek. Még elmondani is rossz, visszataszító, hogy mi mindenen kellett átesniük, milyen mérhetetlen kínzásokat kellett elviselniük. El kell olvasni Szolzsenyicin könyvét a Gulág szigetekről, vagy más, hasonló kiadványokat, hiszen nálunk is elég sok megjelent, és betekintést nyerünk, mit jelentett az ateista-kommunista uralom – fogalmazott a kúlai plébános.
Nehézkesen indult Az utolsó vacsora festmény „megszületésének" története, hiszen a fiatal művészek (szegedi és spanyolországi) munkahelye igen távol esik egymástól, Kúla valahol a kettő között van, közelebb a magyar határhoz. Többszöri egyeztetés után végül mindketten hazalátogattak, és sikerült összehozni az interjút. Petra a „közelebbi" munkahelyen dolgozik, így sűrűbben jár haza, és jelen volt a festmény szombati megáldásán is.

A rövid önéletrajzokat illetően Petra elmondta, hogy Zomborban születtek 1993. augusztus 9-én, és hogy mindössze 5 perccel „idősebb" Ellától. Mesterképzési tanulmányaikat a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán végezték, okleveles vizuális és környezetkultúra-tanár-, valamint okleveles könyvtárpedagógia-tanárként. Tanulmányaik befejeztével mentor/koordinátorként dolgoztak Spanyolországban, Salamanca városában. A külföldi diákok kirándulásainak megszervezése, események vezetése, a promóciók és kutatások nem szorították háttérbe a képzőművészet iránti érdeklődésüket és tehetségüket, ugyanis az ottani iroda falait is festményeik díszítik.
Ikrek, így nem csoda, hogy az újságírónak is nehéz megkülönböztetni őket. A belső azonban már mást takar. Ella szerint Petra (néha) gyorsabban beszél, mint gondolkodik, őszinte, nyitott, türelmetlen és érzékeny. Petra szerint Ella vele ellentétben türelmes, terhelhető és vicces.
Megszokták, hogy folyamatosan egyformába öltöznek, mindent együtt csinálnak, és mint a többi fiatal, szeretnek táncolni, énekelni, rajzolni. Mindketten négy nyelven beszélnek.

Mióta érdekel benneteket a képzőművészet? Eddigi munkáitok, sikerek...
Prekajac Ella: – A képzőművészet kicsi korunk óta érdekel bennünket. Középiskolába a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba jártunk, grafika szakra. Eddigi tanulmányaink során számos pályázaton és versenyen vettünk részt. Közülük kiemelhető a köztársasági verseny képzőművészetből (2012), valamint a nagybecskereki siker, ahol második helyezést értünk el Szerbiában. 2014-ben újabb elismerés következett, ezúttal egy második hely grafikából, a Szegeden megrendezett Intézményi Művészeti Diákköri Konferencián (IMDK). A következő évben viszont ikertestvéremmel Éhség elnevezéssel közös performanszt adtunk elő, és az IMDK-n elsők lettünk.
Milyen előkészületek előzték meg Az utolsó vacsora című festmény elkészítését, és mekkora kihívást jelentett számotokra?
Prekajac Petra: – Miután Juhász György atya felkért bennünket a festmény megfestésére, többszöri konzultációt követően dr. Horváth Endre sziváci plébános közreműködésével megszületett a végleges terv. Mindkét plébános régóta szeretett volna egy ilyen jellegű festményt, azaz megjeleníteni a 19 vajdasági vértanút Jézus alakjával. A felkérés külön megtiszteltetést jelentett számunkra. Egy ilyen munka hatalmas előkészületet igényel. A konzultációk 2020 augusztus elején kezdődtek. Nagyon fontos volt számunkra megragadni az ötletet, megérteni az elképzelést. Például olyan értelemben, hogy pontosan mit is ábrázoljon a festmény, mit szeretnénk a művel átadni a közönségnek, kik a szereplők stb. Ilyen esetekben a kompozíción történő elhelyezés nagyon fontos szerepet tölt be. Az utolsó vacsora esetében abban egyeztünk meg, ami az eredeti festményen is látható: a középpontban Jézus alakja áll, a többiek körülveszik. Regécz László rokonunk ötletére mintának az esemény újragondolt változatát választottuk ki.
Ami a kérdés második részét illeti, több komoly kihívással szembesültünk. Például a kiválasztott vértanúkról szinte egyáltalán nem készült egész alakos fotó, és ez nehezítette feladatunkat. A fényképen található személyek többségének mi adtunk testet, kezet, mozdulatot.
Szerencsére nem először találkoztunk portréfestéssel, hiszen tanulmányaink során élő modellről, valamint fotóról is festettünk. Ennél a feladatnál kulcsfontosságú volt a kiválasztott személy arcáról készült fotó. A vértanúkról összegyűjtött, homályos és fekete-fehér fotók alapján nehéz volt megfesteni az arc apró részleteit, eltalálni az arcbőr és a haj eredeti színét. A másik nehéz feladatnak a vértanúk elhelyezése bizonyult, ugyanis szerettük volna, hogy mindegyik személy megfelelő helyre kerüljön a képen, és hogy egységes kompozíció segítségével erőteljes festményt, egy szentmisejelenetet hozzunk létre. Nem csupán feladat volt ez, hanem meg kellett érteni az egésznek a lényegét. Hiszen ha mi nem értjük, akkor nem tudjuk sem lefesteni, sem továbbadni a kép mondanivalóját.
Mindebben nagyon sokat segített dr. Horváth Endre plébános vértanúkról szóló gyűjteménye és ismerete, valamint Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című könyve, amelyben az említett személyek rövid életrajza található. Tisztában vagyunk azzal, hogy a végeredmény nem csupán egy festmény, amely a templom falát díszíti, hanem fontos üzenetet továbbít a keresztény emberek számára.
Hol és mikor festettetek, milyen alapon, milyen festékkel?
P. E.: – Szeptemberben kezdődött a mű festése, itt Kúlán. A festmény mérete 3 mx1,5 m, és vászon alapon készült. Speciális akrilfestékkel dolgoztunk, pontosabban az Angliában gyártott Daler Rowney acrylic márkájú festékekkel. Azért döntöttünk az akril mellett, mert olyan fajta megoldást/festéket kellett alkalmazni, amely jól fedi a nagy felületeket, és a színek évek után sem fakulnak meg, nem veszítenek az intenzitásukból. Jól kivehető, hogy egyes vértanúk viseletében piros árnyalatok szerepelnek, míg másoknál ez narancssárgás és barna színű. Ez azért van, mert különbséget kellett tenni a fogolytáborok és kínzások után hazatért, továbbá az eltűnt, valamint a természetes halállal elhunyt papok között. Így keletkezett a barnás, majd a kivégzett személyek között a piros árnyalatú (vértanúra utaló) viselet. Az égboltot ún. hideg kékre festettük, ez a szín hangsúlyosabbá tette a festményen szereplő meleg árnyalatokat. E kontraszt segítségével kiemelkedik a dinamikus szentmise jelenete a szereplőkkel együtt. Fontos megjegyezni, hogy minden vértanú neve szerepel a festményen, méghozzá a ruházaton, illetve a drapérián. Elvárás volt, hogy ne feltűnően ugyan, de ott legyen a nevük.
Készült-e vázlat arról, ami a festményre került?
P. P.: – Az ötlet megbeszélése után azonnal nekiláttunk a vázlat elkészítéséhez. Először színes, kicsinyített változatok születtek, ahol leginkább a vértanúk elhelyezésére és a ruházatukra koncentráltunk. Majd eldöntöttük, hogy mindegyik vértanú portréját külön megrajzoljuk. Mivel Jézussal együtt 20 személyről volt szó, megfeleztük: tízet Ella rajzolt, tízet pedig jómagam.
Ezek az A4-es méretű fekete-fehér portrék segítettek abban, hogy felragasztásukat követően a vásznon is összeálljon a kép, azaz, hogy hogyan is fog kinézni maga a kompozíció. Ez kicsit könnyítette, egyúttal felgyorsította a munkát. A vásznon szereplő arcok először csak lebegtek a semmiben. A véglegesen eldöntött kompozíció után, amikor már mindenkinek megvolt a megfelelő helye, az összes portrét ceruzával átvittük a vászonra. A fejeknek testet adtuk, egyeseknek kezeket. Így született meg a (nagy méretű) vázlat, amely készen állt a festésre.
Mennyi időre volt szükség, hogy elkészüljön a mű, mikor dolgoztatok leginkább?
P. E.: – A mű elkészítése nagyjából öt hónapig tartott. Bizonyára sokan nem értik, hogy a művészeti pálya nem hagyományos állásként működik. Nálunk, művészeknél nincs munkaidő, és ritkán szabjuk meg, hogy mettől-meddig dolgozunk például egy festményen. A megrendelővel természetesen meg kell beszélni a határidőt, de hogy melyik nap és mennyit dolgozzunk, azt már nem lehet. Ez mind a festő(k) ihletétől és hangulatától függ. Az ilyen dolgokat nem lehet sürgetni. Esetünkben is előfordult, hogy egyik nap pár órát, másik alkalommal pedig másnap reggelig dolgoztunk. Számunkra a legfontosabb az, hogy mindig jó kedvvel, klasszikus zene mellett dolgozzunk, hiszen élvezzük, amit csinálunk.
Hogyan állt össze a végleges sorrend? Az utolsó vacsora eredetijén ugyanis ennek külön jelentősége van?
P. P.: – Nem volt könnyű. Miután megállapodtunk a létszámról, elkezdtük tervezni a felállást. Abban állapodtunk meg, hogy a két kúlai atya, Scherer Lőrinc jobbról, Haug Antal pedig balról kerül Jézus mellé, továbbá hogy a két ferences, Körösztös Krizosztom és Kovács Kristóf egymás mellé kerülnek. A többi vértanú elhelyezését ránk bízták, mi pedig a kapott fotók alapján döntöttük el, ki hova kerüljön. Akinek a tekintete jobbra húzott, az a bal oldalra került, és fordítva. Így értük el azt, hogy tulajdonképpen mindenki Jézus felé/irányába néz.

A több hónapon át tartó munkafolyamatnak valószínűleg volt jó és rossz oldala is?
P. E.: – Nem fogalmaznék úgy, hogy rossz, inkább nehéz oldala volt. Nehéz volt például elképzelni, hogy valamiből csupán csak egy van. Mert ha lett volna legalább egy másolat, amit például nagyobb méretben kellene megfesteni, az alapból megkönnyítette volna a munkát. Ezzel szemben az egésznek volt egy jó oldala, mégpedig az, hogy teljes szabadságot kaptunk. Ez a vértanúk első, közös festménye, és szerettük volna a maximumot kihozni magunkból. Tehetségünk és egy eredeti ötlet találkozott, a kettő ötvözetével pedig létrejött valami, ami egyedi és örök, hiszen rámutat a vértanúk áldozatának jelentőségére.
P. P.: – Dr. Horváth Endre plébános minden egyes találkozó alkalmával elmesélte egy-egy vértanú életét, történetét. Hogy milyen borzalmakon ment keresztül, hogyan halt meg, így a történelem egy-egy fontos töredékét belevittük a műbe. Számítunk arra, hogy a festmény ugyanúgy felkelti a hívekben az akkori szomorú események iránti érdeklődést, mint ahogyan az a mi esetünkben történt. A festményen szereplők a hit elleni gyűlölet áldozatai lettek, ezt mindannyiunknak illik/illene tudni.