Szemerédi Bernadett színésznő vajdasági, pontosabban hódegyházi származású.
Eredetileg hegedűművésznek készült, tizenöt éves korában még a szegedi konzervatóriumba is felvették, ám úgy döntött, hogy színésznő szeretne lenni. A Pesti Magyar Színiakadémia elvégzése óta szabadúszó színésznőként tevékenykedik. Jelenleg a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház és a szarvasi Cervinus Teátrum előadásaiban láthatja a közönség. A közelmúltban szerepet kapott a Madách Színház Once című musicaljében. A vajdasági közönség nemrég Szenttamáson, Törökbecsén és Bácsfeketehegyen találkozhatott vele a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Kié ez az ország? című előadásában. Egyebek mellett vajdasági gyökereiről, a kezdetekről és a szabadúszó színészi létről beszélgettünk.
Mennyire kötődsz Vajdasághoz és a gyökereidhez? Milyen gyakran jársz haza Hódegyházára?
– Úgy érzem, hogy akárhova is sodor az élet, én mindig egy vajdasági lány maradok. A diploma megszerzése után szerettem volna hazajönni, a délvidéki színházi közegben megtapadni. Erre nem kaptam lehetőséget, így az anyaországban maradtam. Oda mentem, ahová hívtak. Szüleim ma is Hódegyházán élnek, gyógynövénytermesztéssel foglalkoznak. Olyan embernek neveltek, akinek fontosak a gyökerei, a hite, a hovatartozása. Fontos, hogy a fészekből (is) töltekezzek, hogy amit képviselek, eljusson ahhoz a közösséghez is, amelyben cseperedtem. Külön öröm, ha azok az előadások, amelyekben játszom, akár az Udvari Kamaraszínházzal, akár a férjemmel való közös produkciók, eljutnak Délvidékre, legfőképpen a szülőfalumba s annak környékére. Más érzés itthon állni a deszkákon.
Hegedűművészként indultál, ám mégis úgy döntöttél, hogy színésznő leszel. Mi ennek az oka?
– Amikor felvételt nyertem a szegedi konzervatóriumba, épp átszervezés alatt állt. Tizenöt évesen Szegeden megijedtem attól, hogy megszűnik az az intézmény, ahol én a jövőmet elképzeltem. Amikor egy kamasz elszakad az otthonától, új közegbe kerül, kollégiumi lakóvá válik, próbál biztos fogódzókat találni. Talán egy picit drámaibban éltem meg ezt a helyzetet, és végül egy művészeti gimnáziumban tanultam tovább. A hegedű és az éneklés továbbra is fontos része volt az életemnek. Napi rendszerességgel játszottam, jártam tanárhoz, kamarazenéltem. A gimnázium negyedik osztályában bekapcsolódtam a drámatagozat tevékenységébe, ekkor láttam a szegedi színitanodások előadását is, a Szentivánéji popfesztivált. Akkora hatást gyakorolt rám, hogy azt mondtam, ha valamikor is hasonló érzéseket tudok kiváltani egy-egy nézőből, akkor ezt szeretném csinálni. Ugyanakkor tudtam, a zene egyetemes nyelv, általa könnyebben boldogulnék, akár külföldön is, hiszen mindenkit elér, valahogyan megérint – nyelvtől, nemzetiségtől függetlenül. Ilyen szempontból a színház egy picit röghöz, vagy inkább az anyanyelvéhez köti az embert. A színházművészetben az irodalom, a képzőművészet és a zene sajátos módon találkozik, ötvöződik. A színháznak csak az emberi képzelet szabhat határt. Ebben a világban bármi lehetek. Vonzott a misztikuma, a titokzatossága, a szabadsága és az a katarzis, amellyel egy előadás megtisztítja, felszabadítja a nézőt; a közösségformáló és megtartó ereje. A másik gondolatom az volt, hogy orvos leszek. Azóta is dolgozik bennem egy nagyon erőteljes segítő, mondhatni, világmegváltó szándék. Végül erre a pályára nemet mondtam, mivel erősebb volt bennem az elhivatottság a másik irányba. Az a világjobbító akarat és az a fajta szolgálat, amelyet egy színész képviselni tud, nem kevesebb, mint az orvosi hivatás küldetéstudata.
A zenés vagy a prózai előadásokat részesíted előnyben?
– Akkor vagyok teljes, ha mindkét palettán tudok mozogni és alkotni. Elképzelni sem tudnám, hogy a zene egyszer csak kihal az életemből. A prózai előadások mélysége, sokrétegűsége, a szöveg esszenciája – legyen szó klasszikus vagy kortárs darabról – elképesztő erejű. A zenés darabok komplexitása, hogy egyszerre kell tudni táncolni, énekelni, természetesen megszólalni, egy újabb kalandos oldala ennek a pályának. Úgy érzem, a prózai és a zenés színésznő érdekes elegye vagyok. Néha persze elbizonytalanodom, azt gondolván, sokat szeretnék egyszerre markolni, s vajon tudom-e mindezt együtt magas színvonalon művelni. Talán nem is az én tisztem ezt eldönteni. Művész vagyok, ember vagyok, esendő, őszinteségre, teljességre törekvő.
Milyen érzés együtt játszani a férjeddel, Széplaky Gézával?
– Fantasztikus. Elképesztő szabadság. Először kollégák voltunk, és a próbaidőszak során szövődött közöttünk szerelem. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, a rivalizálásnak még az írmagja sincs jelen. Sokszor felmerül a színészházaspároknál az egymás előtti bizonyítás, megfelelés, sőt, az irigység vagy a sikerféltés kérdése. Mi jobban örülünk a másik érvényesülésének, mint a sajátunknak. Az a fajta tisztelet, alázat, amellyel egymás művészete iránt viseltetünk, ahogyan együtt lélegzünk a színpadon, ahogyan fél tekintetből, mozdulatból vagy sóhajból tudjuk, mit akar a másik, felszabadító. A férjemmel játszani kegyelmi állapot, kivételes ajándék a Gondviseléstől.
Vannak olyan szerepeid, fellépéseid, amikor lehetőséget kapsz arra, hogy hegedülj?
– Amikor felvettek az akadémiára, prózai osztály indult. Gyermekkoromban választanom kellett, táncolni fogok, vagy zenélni. Jól ment a társastánc, ám a hegedűtanárom azt mondta, csak az egyiket lehet teljes szívvel, kirobbanóan művelni, a kettő együtt nem megy, így hát a zene mellett döntöttem. Színitanulmányaim elején többször éreztem annak hiányát, hogy nem táncoltam aktívan, mint annak előnyét, hogy zenés múlttal rendelkezem. Aztán végzősként egyre több tanár ismerte fel, a vizsgáknál fel lehet használni a hegedűtudásomat. Néhány rendező, akivel együtt dolgoztam, ha csak villanásszerűen is, de számított rám zenészként is a darabokban. Külön öröm, hogy a Madách Színházban kaptam egy hegedűs szerepet a Once című musicalben. Ennek a darabnak az a különlegessége, hogy nincs zenekar a színpad előtti árokban, hanem olyan színészek játszanak benne, akik komoly hangszeres tudással rendelkeznek. Egyszerre vagyunk színészek, zenészek, táncosok és énekesek a történetben. Ez most egy gyönyörű, kihívásokkal teli feladat.
Szabadúszóként hogyan lehet érvényesülni a teátrumok világában Magyarországon?
– A férjem aranyköpése: Szabadúszók vagyunk, és néha hideg a víz. Úgy gondolom, nagyon kivételes helyzetben vagyunk, hogy fiatal, szabadúszó színészként megtalálnak a lehetőségek. Az elmúlt években főleg vidéken játszottam. A Pesti Magyar Színiakadémia elvégzése, Miklós Tibor rendezőbarátom halála és a Rock Színházas projektumok félbeszakadása után kicsit kikerültem a fővárosi kőszínházi vérkeringésből. Általában egy-egy vendégelőadás alkalmával tudtam csak a budapesti teátrumok pódiumára kerülni. Ekkor jött a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház. Majd néhány évre rá Szarvas. Nagyon szép lehetőségeket kaptam és kapok még ma is a szarvasi Cervinus Teátrumban. Olyan szerepekkel keresnek meg, amelyekről minden fiatal színésznő álmodik. Az, hogy most a Madách Színház által egy kicsit újra belekerültem a fővárosi kőszínházak pezsgő világába, nagyszerű dolog. Budapesten foglalkoztam még improvizációs színházzal is. Illetve tagja vagyok egy fiatal kísérleti műhelynek, a GlobART társulatának, velük saját kortárs és klasszikus műveket viszünk színre – az összművészetiség jegyében. Hálás vagyok, hogy mindig volt munkám. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb szünetek, hézagok, amikor elbizonytalanodtam, lehet, más megélhetés után kellene nézni, mert ebből talán nem tudom fenntartani magam. Ezek az időszakok aztán nem tartottak sokáig, mert jókor voltam jó helyen, és éppen akkor jött szembe egy meghallgatás, vagy éppen akkor talált meg egy szép és nemes művészi feladat.
Milyen szerepek várnak rád a következő időszakban, illetve a jövő évadban?
– A jövő évadra vonatkozóan egyelőre annyit tudok, hogy szeptember 20-án és 21-én lesz a Madách Színházban a Once bemutatója. Hosszú próbaidőszak áll előttünk, sőt, már 2 hónapja elkezdődtek a zenés és táncpróbák, most a rendelkező próbáknál tartunk. Nyáron nagyon sok előadás, amelyben szerepelek, eljut szabadtéri színpadokra és fesztiválokra. Július 11-étől 24-éig a Szarvasi Vízi Színpadon fogjuk játszani a szarvasi Cervinus Teátrum előadásait. Egy varázslatos, mesébe illő helyszínen, a Körös partján. Az Udvari Kamaraszínházzal nemrég Vajdaságban turnéztunk, de Erdélybe és Kárpátaljára is készülünk. A Budapesti Nyári Fesztiválra, a Városmajori Szabadtéri Színpadra is elvisszük a szarvasi Cervinus Teátrum két előadását. Az ország különböző szabadtéri színpadain főleg zenés darabokkal lépünk fel, ám a Cervinus Művészeti Fesztiválon, Szarvason prózai előadásokkal is. Mozgalmas hónapok előtt állok.
