Több mint húsz év után a magyarkanizsai közönség újra láthatta a ragyogóan szép Szulák Andreát, a Szent István-nap és Újkenyér-ünnep sztárfellépőjét.
A magyarországi énekesnő, tévés műsorvezető, színésznő léleksimogató utazásra vitte a hallgatóságot többek között Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Dés László dalaival. Szulák Andrea Kedvenc dolgaim című estje nem bulihangulatot teremtett, és nyilván az ünnepi alkalomhoz illően igazította repertoárját. Andreát csak azért titulálom énekesnőnek most, mert Magyarkanizsán ebben a szerepében tündökölt mintegy másfél órán át a színpadon, előtte pedig készségesen válaszolt a kérdésekre.
Évekkel ezelőtt járt már Vajdaságban, Magyarkanizsán is vendégeskedett. Hogyan emlékszik vissza az akkori Magyarkanizsára, milyen élményekkel tért haza akkor és milyen érzéssel jött vissza ide, hozzánk?
– Az egy fantasztikus este volt a kilencvenes években, amit örökre megjegyeztem. Volt egy diszkó a városban, ott léptünk fel. Akkoriban édesanyám még gyakran elkísért engem a fellépéseimre, főleg az ilyen, Budapesttől távoli helyekre, így az egy családi kirándulásnak is beillett. Ezen az estén, amelyen nagyon reprezentatív művészsereg vonult fel, ott volt a Bikini, az Edda, a Rebuplic és én is. D. Nagy Lajos és Pataki Attila szinkronban itatták az én anyukámat, aki akkor is egy joviális nyugdíjas hölgy volt. Hol az egyik, hol a másik próbálta beletukmálni a viszkit, de anyukám egyszer azért már szólt, hogy kislányom, most már menjünk innen! De a fiúk nagyon édesek voltak vele és elnevezték rocknagyinak. Nekem ez nemcsak ezért volt egy nagyon emlékezetes este, hanem azért is, mert kifogástalan volt a vendéglátás, hatalmas közönség, úgyhogy nagyon nagy örömmel és szép emlékekkel jöttem most vissza ide, Magyarkanizsára.
Reméljük, hogy most sem kell csalódnia. Ön nem viszi tovább a hagyományt, a kislányát nem viszi magával a koncertjeire?
– Az én kislányom, hála Istennek, nem akarja ezt a pályát választani, bár nagyon muzikális, egyelőre ott tart, hogy ügyvéd szeretne lenni. Nem olyan exhibicionista, mint az anyukája.
Ismerhetjük a tévéből, a színházból, műsorvezetőként, énekesnőként több porondon mozgott. Mi az, amit a legjobban szeret ezek közül, lehet-e egyáltalán meghatározni?
– Ez olyan, mintha egy anyától azt kérdeznék, melyik gyerekét szereti jobban. Mindegyiket másért. Mindig el szoktam mondani a koncertjeimen, hogy az én tanult hivatásom az éneklés. A színház az egy szerelem és egy nagyon komoly szellemi kihívás. A tévézés az pedig nekem mindig is egy játék volt, azt sosem vettem véresen komolyan, mert nem érzem magam egy televíziós személyiségnek vagy újságírónak, hanem ez egy jófajta közvetítőerő közöttem és a közönségem között. Voltak ebben a televíziós időszakokban nagyon nagy örömök, nagy sikerek, volt azonban sok feszültség is, tehát nagyon színes volt. Mostanában ért egy újabb felkérés, ami még félig-meddig titok. Annyit elárulhatok, hogy elképzelhető, hogy megint képernyőre kerülök egy kisebb csatornán.
Kihívásként tekint rá?
– Nem vagyok képernyőfüggő. Nagyon sok színházi előadásban veszek részt napjainkban is és nagyon sok koncertem is van. Mielőtt teljesen kiégne az ember – mert azért ezek az embert óhatatlanul elfárasztják – jó más vizekre is evezni. Éppen most jókor jött ez a felkérés, mert megint egy más irányba sodor majd el, másfelé kell nyitnom. Úgy szoktam magamban ezt a dolgot elrendezni, hogy amíg ezzel foglalkozom, addig a másik oldalam töltődik. Rengeteg új behatás ér, aminek előre örülök. De amikor ez a tévés dolog lecseng, mert ezek mindig időszakos dolgok, nem egy életre kötünk szerződést, akkor megint fel tud duzzadni az a művészi tartalék, amit én aztán majd a mostanihoz hasonló koncerteken tudok újra és újra átadni.
A zene hogyan változik, mit tapasztal önmagán és a közönségen?
– Egyre nyitottabb és nyitottabb vagyok, tehát én nem szeretnék hajdan volt glóriákba belecsontosodni, hanem az jellemző rám, hogy keresem az új utakat. Nem úgy szeretnék trendi maradni, hogy még rövidebbre vágom a szoknyámat, vagy felvarratom, leszívatom, letetováltatom magam itt-ott, hanem inkább úgy, hogy olyan újabb zenei utakat keresgélek és jobbára találok is, amikről úgy érzem, hogy a közönséget is eltalálják. Érthetően, nem a négy falnak szeretnék énekelni. Tettem már kirándulást a jazz világába, folyamatosan musicalekben játszom, ami egy nagyon izgalmas terep, de érdekes módon a népzene is izgat, a popzene mai modern verziói, ahol van egy-két élő hangszer. Ezeknek is le kell ülepednie idővel, hogy egy egységes, átfogó dolgot tudjak még produkálni.
A fiatalokat jobban meg lehet az utóbbival mozgatni?
– Nem választom külön a közönséget idősekre és fiatalokra. Számomra a közönség létezik. Nem célközönséget keresek, hanem a saját érzelmeimet, gondolataimat, zenei kíváncsiságomat próbálom megtestesíteni ezekben a kísérletekben.
A Szulák Andrea-produkció mögött mekkora stáb áll?
– Nekem sose volt például öltöztetőm. Ugyanaz az egyszerű lány vagyok, aki huszonévvel ezelőtt ide eljött, csak az a különbség, hogy nem az anyukámmal jöttem, hanem egy zenekarral és annak menedzserével, aki az adminisztrációs és egyéb szervezési dolgokat viszi a vállán, amelyeket én nem tudok. Én a vakításban nem hiszek. Nem hiszem, hogy egy előadóművész akkor tud igazán maradandót adni a hallgatóságnak, ha ott a masszőrje meg a dietetikusa.
A legjobb szerzeményeit hozta Magyarkanizsára. Hogyan válogatta össze a dalokat?
– Nem is biztos, hogy az összes legjobb dolgomat elhoztam, hanem azokat a dalokat válogattuk össze a zenekarral, amelyeket a legjobban szeretünk mi így együtt, ebben a formációban előadni. Ez egy popformáció, klasszikus, nagy magyar örökzöld slágerekkel.
Mi mindent csinálna abban az esetben, ha több napot töltene Vajdaságban?
– Ennék és innék, és nagyokat sétálnék és beszélgetnék az emberekkel, ahol éppen vagyok, ott nyitok, ide pedig mindig öröm visszatérni, remélem, nem kell rá újabb húsz évet várni!