A levéltárak és a nagy háború címmel tartottak Zentán tanácskozást október elején. A zentai Történelmi Levéltár és Zenta község önkormányzata szervezésében lebonyolított rendezvényen jeles hazai és magyarországi előadók értekeztek az I. világháborúval kapcsolatban az utóbbi években lezajlott kutatások legfontosabb eredményeiről.
Az előadók között volt Pintér Tamás, a budapesti Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Nagy Háború blog szerkesztője, akivel az I. világháború mai emberre gyakorolt hatásairól, következményeiről beszélgettünk, valamint arról, miként lehet kutatni ezt az eseményt száz év távlatából.
Hogyan él a mai ember köztudatában az I. világháború, meg lehet-e szólítani a háborút megjártak leszármazottait?
– Az elmúlt évek kutatási tapasztalatai alapján elmondhatjuk, a centenárium segített visszahozni az I. világháború emlékét. Az alapítványunk és a Nagy Háború nevet viselő blogunk már 2010 óta létezik, az indulása óta ezzel a témával foglalkozik, és fontos számunkra az emlékezetnek a vizsgálata, az emlékezésnek az elősegítése. A centenáriummal megindult rendezvények, mint például a zentai konferencia, különféle kiállítások, rádióműsorok, amelyek Magyarországon napról napra elhangzanak, nagyon sokakat elgondolkodtattak. Sokan belegondoltak abba, hogy nekik is lehettek őseik, akik részt vettek ebben a háborúban, nagyapák, dédapák, sőt még olyan személyek is élnek, akiknek az édesapjuk vett részt a háborúban. Kevesen vannak már, de még élnek ilyen személyek. Hogy meg lehet-e szólítani a mai embert ezzel a témával, akkor tudjuk lemérni, amikor találkozunk a közönséggel, vagy megszólítjuk őket. Volt több ilyen alkalom is az elmúlt évek során, a legutóbb szeptemberben, amikor a Magyar Országos Levéltárral közösen szerveztünk gyűjtőnapot a levéltár központi épületében Budapesten. Bíztunk benne, hogy szép számban eljönnek majd, és hoznak is nekünk valamiket, de ekkora érdeklődésre, mint amekkora volt, nem számítottunk. A gyűjtőköri napnak az volt a lényege, hogy olyan első világháborús emlékeket, köztük fotókat, tábori naplókat, levelezést, dokumentumokat vártunk, ami róluk szól, saját családjukhoz kötődik, ugyanakkor közkinccsé tehető. Ezeket mi nem vettük át tőlük, hanem digitalizáltuk, és visszaadtuk a tulajdonosoknak. Aki be akarta adni a levéltárba, megtehette, de nem ez volt a cél, habár erre is volt példa. Erre a gyűjtőnapra sokan nagyon gazdag anyaggal érkeztek. Volt, aki a dédapa egész hagyatékát elhozta, és a dobozból előkerült a dédapa háborúban viselt kendőjétől kezdve a feleségével folytatott levelezésén át, a fronton írt naplókon keresztül a kinevezési, kitüntetési irataival bezárólag egy egész hagyaték. Valódi kincs ez, és több ilyen is érkezett aznap. Ez alapján merem azt mondani, hogy él a köztudatban az emléke, és meg lehet szólítani a ma élő leszármazottakat is.
Milyen kihatással van a mai emberre az I. világháború?
– Nagyon sok család a mai napig viszi magával azokat a traumákat, amelyeket a nagyapa, dédapa, ükapa átélt, és vannak pszichológusok, akik szerint ezek öröklődnek. Ha a nagyapa átélte a poklok poklát, és azt megismeri az unoka egy naplóból, akkor az unoka azt vélheti felfedezni magán, hogy ezek a traumák öröklődtek, és tetten érhetők a nyomai. Ennél súlyosabb, ami az országgal történt, és az egész Kárpát-medencében, ha magyarként tekintünk erre. Minden megváltozott, azt is mondhatnánk, amit Ady Endre, hogy minden egész eltörött. Ami korában volt, az összeomlott. Megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, megszűnt a Magyar Királyság, egy óriási területveszteség lett, családok estek szét, megállt az a gazdasági fejlődés, ami a háború előtt jellemző volt a régióra, tehát óriási negatív hozadéka volt a magyarság számára. Számtalan szempontból lehetne vizsgálni, mert mondjuk az, hogy a gondolkodás radikalizálódott, hogy a háború végére megjelentek azok a mozgalmak, amelyeket bolsevizmusként, fasizmusként vagy kommunista ideológiaként ismertünk meg később, az mind a háború hozadéka, és ezek utána a XX. században meghatározó ideológiává váltak. Új gondolkodások születtek, amelyek átalakították az egész XX. századi történelmet. Más történészek már megfogalmazták, hogy a XX. század őskatasztrófája volt az I. világháború, tehát minden oda vezethető vissza.
Hogyan lehet, lehet-e egyáltalán ezeket a hatásokat enyhíteni, kezelni, orvosolni?
– A pszichológia a kibeszélést tanácsolja erre. Az, hogy beszélünk róla, tudunk róla, kibeszéljük, olyan rendezvényeken értekezünk róla, mint ez a zentai, ahol szerbek, magyarok közösen beszélgetünk róla, és meg tudjuk ismerni a másik gondolkodását, a másik tragédiáját, és ő is a miénket, ezek mindenképp segítenek abban, hogy fel tudjuk dolgozni, és megpróbáljunk tanulni belőle, hogy ilyen meg ne történjen még egyszer, mert ebben mindenki csak veszíthet. Területileg lehet valakit győztesnek tekinteni, de az ár, amit fizetünk érte, jóval súlyosabb, és generációkon át tartó. A tanulság, hogy el kell kerülni, hogy háborúig fajuljanak a konfliktusok.
Mekkora az I. világháború terhe a magyarságra nézve?
– Nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy egyszer nagy ország voltunk, és most egy kis országként kell itt Európa közepén léteznünk. Ugyanakkor jó, hogy próbáljuk keresni a kapcsolatot. Erre Magyarország esetében jó példa a visegrádi együttműködés, pozitív változás, hogy csehekkel, szlovákokkal, lengyelekkel próbálunk együttműködni, és most Szerbiával is javul a viszony. Politikusaink szerint Szerbiával az elmúlt évszázadokat tekintve most a legjobb a kapcsolatunk, és ez olyan pozitív változás, mely talán segít azokat a sérelmeket elfeledtetni, amelyek a száz évvel ezelőtt történtekből fakadtak.
A centenáriummal mennyire nőtt meg a világháborúval való foglalkozás, mennyire került ez az esemény fókuszba?
– A háború kitörésének évfordulóján, tehát 2014-ben volt egy intenzív megemlékezési hullám, és most 2018-ban, a háború végének évfordulóján ismét. A saját alapítványunk kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy sokkal több a meghívásunk, a rendezvényünk, vagyis intenzívebb az emlékezés, bár a köztes időszakokban is mindig volt olyan esemény, amely apropót adott erre. Nekünk az olasz front az egyik fő kutatási területünk, olasz barátaink rendszeresen meghívtak bennünket különféle rendezvényekre, és egy-egy eseményről közösen emlékeztünk meg, sőt az egyik pozitív hozadéka ennek a megemlékezéssel kapcsolatos megélénkült tevékenységnek, hogy könyvek, kiadványok jelentek meg. Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplóját, amely a Nagy Háború blogon jelent meg, olasz kutató barátaink lefordíttatták olaszra, és mivel nagyon jól visszaadta az ott történt eseményeket, az olasz fordítás már tavaly megjelent könyv formájában, nálunk meg még nem, de reményeink szerint az idén nálunk is a polcokra kerül.
Hogyan lehet száz év távlatából kutatni egy ilyen eseményt, mint a háború?
– Még mindig rengeteg az újdonság, főleg, ha mélyebbre nyúlunk. A mi kutatásaink alapja a levéltári források megismerése, és ha a levéltári forrásoknak már a birtokában vagyunk, az azokból meríthető tudást magunkévá tettük, akkor megnézzük az irodalmát is. Szeretünk a helyszínre is kimenni, az ott tapasztaltakat beleszőjük az írásainkba, könyveinkbe, kiadványainkba, és igyekszünk a helyszínekre az érdeklődőket is elvinni. Így szerveztünk emlékutakat az Isonzóhoz, háromszor is vittünk oda csoportokat, közel ötszáz embert egy-egy alkalommal, és megmutattuk nekik a magyarság számára fontos emlékhelyeket. A kezdetektől fogva célunk volt megszólítani és bevonni az olvasóközönséget is a blog írásába, és az ott megjelent szövegek hatására sokan megkerestek bennünket azzal, hogy elküldik a saját történetüket, így személyes történetek is megjelentek már a Nagy Háború blogon. Ezek asz írások forrásként is érdekesek, mert a személyes emlékekből nyerhet kiegészítést az a tudás, amelyet a hivatalos adatokból ismerünk. A levéltári anyagok száraz tények, de hogy ezt az emberek hogyan élték meg, azt a magániratokból megismertek adják, és így válhatnak személyessé az ott történt események. A blog írását hatan kezdtük el, most harminchárom állandó szerzőnk van, főként történészek, levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok, helytörténeti kutatók, és ez is arról tanúskodik, hogy az I. világháborúról ennyi év távlatából is lehet, kell beszélni, a háborút továbbra is lehet kutatni.
