A magyarországi Apró Annával Zentán a Szent Mihály-napi táncháztalálkozón ismerkedtem meg. A kirakodóvásárban kínálta portékáját, azokon akadt meg a szemem. Igényes, mutatós drót ékszerek csalogatták a bámészkodókat, a vásárlókat, és engem is megnyertek, így arra kértem a készítőjüket, meséljen magáról, valamint az ékszereiről, hogy azok minél több vajdasági emberhez eljussanak.
Anna vajdasági gyökerekkel rendelkezik, szülei adaiak, de ő már Magyarországon született, és ott is nőtt fel, mégpedig Gombán, egy kis Pest megyei településen. A Magyar Szó olvasói egyébként már olvashattak vele készült interjút, hiszen a tavasszal ő nyerte meg az Énekelt Versek XXIII. Zentai Fesztiválját. Ezúttal a hobbijáról kérdeztük, hiszen azt is legalább olyan igényesen műveli, mint a zenélést.
Mióta készítesz drótból ékszereket, és hogyan kezdődött ez a hobbi?
– Már nyolc éve, és tényleg csak hobbinak indult, de mára egy kicsit több annál. Egy kedves ismerősömtől egyszer vettem egy ilyen ékszert, és aztán éveken keresztül viseltem. Szerettem feltenni, és jött egy pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, én is szeretnék ilyeneket készíteni. Ezt az előzte meg, hogy az összes táncháztalálkozós kirakodóvásáron szívesen felvásároltam volna egy halom ehhez hasonló kézműves terméket, és odáig jutottam, hogy nekem kell magamnak elkészítenem ezeket a dolgokat.
Violinkulcsokat hajlítottam, amit meglátott a nagyapám, és előszedett a fiókból valami régi drótot, amelyet kiskanállal kezdtem meghajlítani egy szép tavaszi napon kávé mellett. Erre kifejezetten emlékszem, mert nagyon jó élmény volt. Aztán megvásároltam a szükséges fogókat, és egyre szebb munkák születtek, dicsérték a barátnők, ismerősök, folyamatosan kérték tőlem. Minél többet készítettem, annál feltűnőbb volt a fejlődés, és lassan a baráti körön kívülről is érkezni kezdtek a megrendelések. Kezdetben csak pár száz forintért adtam őket, de ahogy nőtt az igény, és én egyre többet foglalkoztam ezzel, úgy lett egyre jobb, igényesebb a végeredmény is, már más áron is tudtam őket értékesíteni. Úgy érzem, eljutottam arra a szintre, amikor azt mondhatom, örök garanciát adok rájuk.
Mi kell a készítésükhöz, melyek a szerszámaid?
– Három fogóval dolgozom, meg néha kalapálok, habár ahhoz műhely kell. A mozgó műhely a legjobb, úgyhogy a három fogó, a drót és a gyöngy az, ami mindig a ridikülömben van, és bárhol alkothatok. Vonaton sokszor megtörténik ez, az unalmas utakat így élvezetessé, hatékonnyá teszem. A vörösréz drót a kedvenc anyagom, ez az egyik legkönnyebben megformálható, ugyanakkor stabil anyag. Teljesen természetes, a bőrre jó hatással van. Sokan ódzkodnak tőle, mert befogja az ember kezét, de szerintem ettől eltekinthetünk. Én azt tapasztaltam, ha elég folyadékot viszünk be a szervezetünkbe, kevésbé fogja be a bőrünket.
Mi készül belőlük?
– Fülbevaló, gyűrű, nyaklánc, főleg erre van igény. Emellett készítek még egyszerűbb sodort, illetve kalapált karkötőket, díszesebb karkötőket, ördöglakatokat és ablakdíszeket. A gyöngyök lehetnek ásványok, fa-, üveg-, kásagyöngy, kagylókövek, meg bármit, amit találok, azt befoglalom.
Akkor ez hobbi, vagy több annál?
– Nagyon szeretem, de nem ebből tervezek megélni, hanem a zenélésből és a zenetanításból. Kecskeméten a konzervatóriumot csembaló szakon végeztem el, most pedig már harmadéves vagyok a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen koboz és népzeneelmélet szakon. A klasszikus és a barokk zene párhuzamosan jelen volt az életemben a népzenével együtt, és a kobzot szeretném tanítani alap- és felsőfokon. Nekem nagyon sokat adott a zenetanulás, így a zene foglalja el a központi szerepet, a rézékszer-készítést csak autodidakta módon sajátítottam el, amihez így sok év és nagy akarat kellett.
Vajdasági gyökereid vannak, és elég sokat jössz is errefelé.
– Igen, édesanyám visszaköltözött, és Zentán él, hozzá sokat jövök, és a jövőmet én is valahol Szeged környékén, tehát közel a Délvidékhez képzelem el, mert jól érzem itt magam.
