Szűgyi Zoltán költő 1971-ben az Új Symposionban publikált először, azóta tizenkét önálló verseskötete jelent meg. Adán született, középiskolába Zentán járt, majd Újvidéken tanult irodalmat. A délszláv háború kezdetén, 1991-ben feladta újságírói állását, és családjával együtt Magyarországra költözött. A költővel az újrakezdésről és az ezzel járó nehézségekről, lehetőségekről beszélgettünk.
Az ön életében többször megjelenik az újrakezdés. A délszláv háború elején elköltözött Magyarországra, egy időre kivonult az irodalomból, aztán újra elkezdett publikálni. Milyen motivációi voltak ezeknek az újrakezdéseknek?
– Válasszuk külön mindjárt a tényleges újrakezdést és az időleges elcsendesedést az irodalomban. Mert ha jól végiggondolom, azt mondhatom, igazi újrakezdés csak egy volt, s ha nem is sokkal, de még a háború előtt történt. Az újjászületésemmel és a magyarországi áttelepülésünkkel kezdődött, illetve folytatódott. Az irodalomban az időről időre való elcsendesedés pedig inkább csak külsőleg tűnhet kivonulásnak, mert a kívülről ugyan láthatatlan, de a belső tevékenységnek köszönhetően egy idő után újra láthatóan folytatódhat az irodalmi aktivitás. Egyébként valóban voltak ilyen időszakaim is. Itthon is, Magyarországon is. Az igazi újrakezdést tehát egyrészt a tehetetlenség és feleslegesség érzete, a kilátástalanság és teljes kiábrándultság – ami a végén már súlyos alkoholizmusba torkollt – és az önfeladás kívánalma motiválta. Ez az addigi hitetlen életem feladásában, illetve Isten kegyelméből történő megtérésemben nyilvánult meg. Másrészt pedig jött a háború, melyben semmiképpen nem akartam részt venni, és a menekülést, a Magyarországra való áttelepülést választva vált adottá a motiváció. Az más kérdés, hogy úgy döntöttünk, megkíséreljük egyben tartani a családot, és a lehetőségekhez mérten minden erőnkkel azon fogunk fáradozni, hogy együtt kezdhessünk egy valóban új életet, melyben már nem szerepel majd sem a háború, sem a visszatérés gondolata. Így vetettük el azt az ötletet például, hogy esetleg ideiglenesen Németországba próbáljak kimenni az unokatestvéreimhez.
Újrakezdéskor ismét a nulláról indul az ember?
– Igen, gyakorlatilag a nulláról. Felnőtt emberként, harmincnyolc évesen, házasan, két gyermekkel egy egyszer már felépített egzisztenciát feladni, és egy új felépítésébe kezdeni, azt megteremteni nem kis feladat.
Vannak a korábbi tapasztalatoknak olyan szegmensei, amelyek egy teljesen más élethelyzetben, életúton is használhatók, alkalmazhatók?
– Természetesen az addigi életünkben szerzett tapasztalatokkal is igyekeztünk a lehető legjobban sáfárkodni. Annak idején Edit, a feleségem Szabadkán, én Zentán, majd Újvidéken tanultam, miközben szülői házaink Adán voltak. Ez évtizednyi kollégiumokat, albérleteket, állandó utazgatásokat és nem kis kiadásokat jelentett, a szülői távollétről nem is beszélve. Ezért amikor a magyarországi áttelepülés mellett döntöttünk, abban is azonnal egyetértettünk, hogy Budapesthez fogunk ragaszkodni, mert a gyermekek kilenc- és tizenegy évesek voltak ekkor, néhány éven belül középiskolásokká válnak, s ha még tovább is tanulnak, vajon tudjuk-e majd biztosítani az ehhez szükséges anyagiakat? Az isteni gondviselésnek hála, sikerült megkapnom a szolgálati lakás használatával járó gondnoki állást a Református Egyház Zsinata Társadalmi Misszióinak központi épületében Rákospalotán. Így jöhetett utánam hamarosan a család. Feleségem is itt kapott pénzügyi, könyvelői, titkárnői munkát az egyik missziónál. A gyermekek pedig a közeli Bogáncs utcai általános iskolában folytathatták az Adán éppenhogy csak megkezdett harmadik, illetve ötödik osztályt. Korábbi tapasztalatokból fakadó elgondolás volt az is, hogy mindenáron megkísérlünk bármily kicsiny, de önálló kertes házat keresni Pesten. Eleve nemcsak lakóhelyet, hanem életteret is szerettünk volna biztosítani magunknak. Napra pontosan három évet dolgoztam gondnokként. Három évet éltünk az Alagi téri gondnoki lakásban. És miután adai házunkat megvette korábbi szomszédunk, több mint egy évbe tellett, mire megtaláltuk az azóta is szeretett kispesti otthonunkat. Amikor megláttam a kertben a meggyfát, a két szilvafát és a diófát, tudtam, hogy jó helyre kerültünk, hisz Adán is e három fajta fa uralta kertünket.
Mi játszódik le az emberben, amikor el kell döntenie, hogy marad a megszokott úton, vagy belekezd az újba?
– Számomra a kezdettől fogva két dolog volt hangsúlyos: hogy nemcsak lakni jöttünk Pestre, hanem élni is, s mindig csak annyit ragadni meg a városból, amennyi jólesik. A mindennapi tevékenységünk is merőben más lett az áttelepüléssel, mint korábban volt. Én újságíró voltam, Edit banki közgazdász. De a berzenkedés helyett ennek is a pozitív hozadékaira igyekeztünk inkább figyelni. A Társadalmi Missziók tevékenységi körébe tartozott a rászorulók támogatása is adományok formájában. Hollandiából érkezett a legtöbb segély: ruhanemű, lábbeli, kórházi kellékek, kötszer, ágymatrac, törülköző, vászonlepedő, de tartós élelmiszer is. Nagyon örültem, amikor a délszláv háborúk idején, a legínségesebb időkben sikerült Vajdaságba, a bácskai településekre is irányítanom ezekből a segélyszállítmányokból. Ezenkívül az az épületszárny, melyben a Menekültügyi Missziónk működött, rendelkezett szálláshelyekkel is, ahová nemcsak tényleges menekülteket, hanem magyarországi gyógykezelésre érkező határon túliakat is be tudtunk fogadni. Így időzhettek ingyenesen néhány napot, sőt gyakran néhány hetet a valóban rászorulók Erdélyből, Bácskából és Bánátból is. Nagy dolog az, amikor egy rászorulónak lehetősége adódik a segítségnyújtásra. Az ember igyekszik minden kérdésben mindig a legjobb döntést meghozni, mert minden, amit tesz vagy nem tesz, végérvényesen meghatározza az egész további életét, hisz újabb újrakezdésre már nem valószínű, hogy lesz lehetősége. Eközben folyton kavarognak fejében afféle gondolatok, hogy meddig nyúlik a felelőssége a szülőnek, hogy a lehető legnagyobb távlatot mutassa fel a gyermekeinek, a minél teljesebb vagy kiteljesíthető élet reményében.
Az irodalomban mindez hogyan csapódik le?
– Az irodalomban csak „csendek”, hosszabb-rövidebb ideig tartó elhallgatásaim voltak. Még a magyarországi írótársaim, barátaim jóhiszemű tanácsai ellenére sem voltam hajlandó „újrakezdeni” a költészetet, áttelepülésemet követően sem. Elkezdtem valamit annak idején, amikor 1971-ben először publikáltam verset az Új Symposionban, és azt kívánom folytatni, ha tudom, ha tehetem, de a költészetemben nincs újrakezdés – mondogattam. Nálam minden új az előzőekre is épül kicsit, akár a boltív, s ha hiányzik egy tégla, nem építhető tovább, vagy összeomlik. Az 1983-at követő időszakban, a Sympóból való kiebrudalásunk utáni hosszú években, amikor nem publikáltam, azért megszületett a teljes Erdő-ciklus, azaz a Két part között két folyó kiegészítése az Erdő és más versek, utána pedig a gyermekverskötet, az Ördögkapu. Ugyanígy magyarországi csendjeim is jobbára a következő tégla megtalálásához kellettek. Az áttelepülést követően, 1992-ben ugyan összeállítottam egy gyűjteményes verseskötetet mindössze néhány új verssel Élet és lélek címmel, de igazából négy évbe tellett, mire megszületett az első, már Magyarországon, az új hazában írt verseket tartalmazó kötetem, az Énekünk éneke – A gondnok verseskönyve. Ez a könyv az áttelepülés és az új élettérbe való beilleszkedés kérdéseit igyekszik megnyugtatóan rendezni. A Csendteremtés szükségességének felismerésével fejeződik be. Itt meg kell jegyeznem, hogy én a számomra legfontosabb kérdéseket versekben igyekszem pontosan megfogalmazni, amit azután magamra vonatkozóan kötelező érvényűnek is tekintek. Például arra az állandó kérdésre, hogy miért írok viszonylag keveset, a Háború ugat a falak mögött c. versemben született meg feleletem: de minek szólni azt / mit leírhat bárki.
Jó az, hogy versben válaszolja meg a saját kérdéseit?
– Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert ettől kezdve a kérdések megszűnnek kérdéseknek lenni, ugyanakkor, ha nem is feltétlenül rossz, de gyakran nehéz a szentenciákat következetesen alkalmazni és maradéktalanul betartani. Évek kellettek, hogy a teremtett csendben megjelenjenek az általam csak csendképeknek nevezett újabb versek, a Nincs visszaút – Versillat állapotában című, majd azután a teljes szótlanságot felvállaló megnyilatkozás, az EKG-szonetteket 77 nyelven tartalmazó Vagyok, aki vagyok kötet. Évek kellettek ahhoz is, hogy a már nem is íródó, csupán lejegyezhető Pillangóversek megszülessenek. Mivel keveset és ritkán publikálok csak, elcsendesedésnek tűnhetett akár az elmúlt kilenc év is, amikor a pillangóversek kíséretében elindítottam útjára immár a lelket is. A lélek elindul kötetem 2018-ban jelent meg.
