Emlék, ahová hazatérsz

Legmeggyőzőbben a fotók mesélnek, és segítenek az emlékezet folyamatos frissen tartásában – véli Dávid Csilla fotóriporter, aki Újvidék-emlékalbum címmel szülővárosának születésnapjára készített tárlatot a múlt és a jelen kontextusában. A fotókiállítás mellett időutazásban lehet részünk, amikor belekukkantunk a régi kor szellemét idéző háromdimenzióssá alakított jelenetek egyikébe, és ha a háromméteres újvidéki panoráma elé állunk. A képek az idő múlását állítják párhuzamba a jelennel, amelyben csupán az emlék marad, minden más változik.

Milyen motívumok vezéreltek a kiállítás ötletekor?

– Több vezérfonal mentén indultam el. Kerestem a városunk múltjából és jelenéből a magyar vonatkozásokat. Ez volt az elsődleges célom. A tizenegy pannó mindegyikén van egy vagy több magyar vonatkozású fotó. A sétányon lévő Jovan Jovanović Zmaj-szobor körül minden gyerek szívesen fényképezkedik, megölelik, felmásznak rá. Az író többek között Bécsben és Budapesten járt iskolába, és jelentős műveket fordított magyar nyelvre. A fotók egyikén szerepel a központban található, Zilahyról elnevezett passzázs, amely arról tanúskodik, hogy a költő itt élt, a jelenlegi Vojvodina Szálló épületében. A fotókon kiemelt helyet kapott még a kamenicai parkban lévő Marczibányi-kastély, az Ifjú párok terén található Adamović-palota, a Mária neve templom szobrai, amelyeket mind magyar építészek alkottak. Az utóbbi Molnár György építészmérnök tervei alapján készült – a városházát is ő tervezte –, akinek mellszobra a katolikus templom bejáratánál baloldalt lelhető fel. Sírhelyére mára csupán az idősebb újvidéki polgárok emlékeznek, helyén ma egy önkiszolgáló áll. A képek egyik szereplője Lukácsi bácsi is, a péterváradi toronyóra őre, aki évtizedekig karbantartotta a város egyik jellegzetes szimbólumát.

Több mint százéves képeslapok nyomán indultam el. Megkerestem ugyanazokat a helyszíneket, amelyek e képeslapokon szerepelnek. A régi fotókból kiindulva készítettem újakat, pontosan azokat a jeleneteket próbáltam felidézni, amelyek a régi képeslapokon láthatók. Persze, rengeteg változásra is fény derült a régi és az új fotók összevetése során. Mint például a mai Mihajlo Pupin sugárút esetében, ahol az új képen a posta eltakarja a zsinagógát. A nagy forgalom és a sok tábla, a rengeteg ,,útvesztő” a modern élet mozzanatait szemlélteti. Míg a száz évvel ezelőtt készült fotón a sugárút legrégebbi épülete, az egészségház dominál. Más fényképpároknál nincs sok különbség. Néhány városnegyed még mindig olyan, mintha megállt volna az idő.

A képekhez rövid szöveget mellékeltem. Lehet, hogy ha az ember első pillantásra ránéz a fotókra, nem mindegyik ragadja meg esztétikai élményként, de ha elolvassa a szöveget, akkor megtalálja azt, hogy miért van ott az adott kép. Mindegyik pannó egy egységet képez, a képek mellett a szöveg is fontos eleme a kiállításnak.

Minden kép emlékezés. Az emlékezés pedig érzelmekkel társul. Melyek ezek az érzelmek?

– Bensőséges hangulat megteremtésére törekedtem, vagyis arra, hogy otthonos érzésben legyen része a szemlélőnek, hiszen ezeket a momentumokat mind felismerheti, amikor végigmegy a város utcáin. Szemléltetni szerettem volna azt összehasonlításként a jelennel, hogy hogyan nézett ki városunk a közelmúltban és a régmúltban. Mondjuk valaki nem emlékezhet minderre, mert akkor még meg sem született. Ez szintén érdekes kiindulópont volt, hogy párhuzamot vonjak a régi és az új város arculata között. Az egyik pannó a Város, ahová hazatérsz címet viseli.

A részletek többnyire emlékeket idéznek fel. Egy ember életéről, a toleranciáról vagy éppen a tolerancia hiányáról vallanak. Személyes érzelmeket is tükröz ez a válogatás. Mindegyik fotó a személyes pecsétemet viseli. Úgy gondolom, ha bennem vidámságot vált ki, jó érzést hoz elő, akkor talán a szemlélőben is megtörténik ez.

Újvidék a ,,terebélyes fa”, ahogyan te nevezed, folyamatosan változik. Városrészek tűnnek el, újak nőnek egymás hegyén-hátán. Hogyan látod szülővárosod jelenlegi képét?

– Sajnálatos dolgok történnek a várossal, mint például az, hogy 250 éves nádfedeles házak le lettek bontva, hogy kiépüljön egy új városnegyed. Helyükbe pedig semmitmondó lakótömbökből álló városrész épült, amely mellett minden szemlélő teljesen érzelem nélkül halad el. Sivár és élettelen épületek ezek. Magas betonrengeteg tömbházakkal. Holott a régi nádfedeles házak jelentős örökséget képeztek, amelyet ha megőriztünk volna, biztosan rengeteg turista számára vonzó lenne.

Némely változások szükségesek, viszont az emberek egyéb más érdektől vezérelve gyakran elfeledkeznek arról, hogy fontos volna megtartani a város meghitt hangulatát, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket. Több udvar és zöld terület volt, ahol az emberek látták egymást, és összejártak. Manapság mindenki bezárkózik a kis szürke kockájába, telefonon és komputeren kommunikál.

Olyan helyeket is felidéztem a képeken, mint a Duna park, ahonnan eltűntek a hattyúk. Minden újvidéki polgár gyerekkorának része volt a fotó a hattyúkkal. Megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van ilyen képe, küldje el. Mindet feltettem a kiállításon. Több mint fél évszázados hagyomány, hogy a család elment a parkba megnézni a hattyúkat. Ez minden gyereknek ott volt az emlékei között. S most ez valamilyen okból megszűnt. Úgy gondolom, hogy a parknak igen szép színfoltja veszett el ezzel. Ma már egy kisgyerek, aki itt nő fel, nem is tudja, hogy egykor hattyúk úsztak a tavacskában. Az egykori állapot már csak a fotókon érhető tetten.

Van egy fotó a hetvenes évekből, ahol a Szerb Nemzeti Színház helyén még üres tér áll. A Zsidó utca régi házai látszanak ott. Erre sokan emlékeznek, s arra, hogy ott volt egy Zvezda mozi, a házikók, mindez érzelmet vált ki bennük, ami a fiatalkorukat idézi fel. Sokan viszont ezt nem tudják, és meglepődnek a régi fotók láttán.

A város múltjának felidézése kutatást rejt maga mögött. Milyen új felismerések születtek benned a kiállítás tervezése alatt?

– Az bujkál bennem, hogy akár magyar vonatkozásokon keresztül is, valahogyan érdekessé tegyem a fiatalok részére a város történelmét. Meg kellene találni a módot és eszközt, hogy bevonjuk a fiatalokat is, hogy jobban megismerjék a város történetét. Feladatot adni nekik, hogy ők is kutassanak, sétáljanak, menjenek végig a Miletić utcán, nézzenek föl egy-egy ablakra, régi házra.

Rengeteg történelmi momentum rejtőzik itt, amelyek a régi idők szellemiségét hordozzák. Jó volna, ha ezt a fiatalok is éreznék. Valamiképpen meg kellene szerettetni a fiatalokkal ezt a várost, hogy óvják, és foglalkozzanak vele.

Melyek a kedvenc helyszíneid?

– A Duna-part és a hidak a kedvenc témáim. Nagyon sok olyan kép van a fejemben, amit nem fotóztam le, és ezek nyomatékosan megmaradtak az emlékezetemben, annak ellenére, hogy nem sikerült megörökítenem őket. Néhány jelenet csupán, de olyan, mint a szappanbuborék, mire visszajössz, és kiveszed a gépet, már eltűnik egy pillanat alatt, amit láttál.

A kiállítás egyik vezérképe is a hidakról szól. A nagy látkép, amelyet a szomszéd erkélyről fényképeztem. Ez szimbolikusan is értelmezhető: kisebbségi népként melyek azok a hidak, amelyek összekapcsolnak bennünket e helyszínnel és e néppel. A magyar vonatkozások is ezt a tematikát próbálják kidomborítani.

A mulandóság, a változás jelenléte mellett az emlékezetet mindig fel kell frissíteni fotókkal is, könyvekkel is, és szavakkal is. A fotó szerintem az egyik legmeggyőzőbb formája ennek, a visszaemlékezés leghatékonyabb eszköze.