Értékeinkre fókuszálva

Kónya Sándor csókai verséneklőt, énekmondót, zeneszerzőt, népzenei gyűjtőt a magyar kultúra napja alkalmából Magyar Életfa díjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. A méltatásban úgy szóltak róla, hogy habár sokan tanáremberként ismerik, sokunk számára a zenei énje az igazán fontos: ahogy a délvidéki magyar költészetet dalvilágba álmodja, amiként népénekeinket „visszaadja” közösségünknek, amiként lelkes kutatóként gyűjt, rögzít, elemez és publikál. Az elismerés apropóján a díjazottal a zenei és kutatói tevékenységét elindító hatásokról, a gyűjtésekről, a versek énekké formálódásáról beszélgettünk.

Azt mondják, a legtöbb dolgot a gyermekkorból hozzuk magunkkal. Az ön esetében a zene mennyire volt jelen ebben a meghatározó időszakban?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert zenei hatásokban gazdag környezetben nőttem fel, és éppen ezért már egészen kicsi koromban önmagamtól kezdtem dúdolni. Lálázva, halandzsázva énekelgettem, olyannyira, hogy egyszer a szomszédban javították a tetőt, én meg énekelgettem az udvarunkban, és amikor elhallgattam, megkérték öreganyámat, hogy szóljon már az unokájának, dallikázzon tovább. Olyan dudorászás volt ez, hogy csak úgy összevissza dallikáztam, ami éppen eszembe jutott. Ha a gyerekkori hatásoknál maradunk, már óvodás koromban meghallgathattam a csókai elemi iskola énekkarát, amely díjakat nyert akkoriban és később is Pintér Imre vezetésével. Felejthetetlen élmények voltak a disznótorok, a családi összejövetelek, ahol minden juhásznótát mint a szivacs szívtam magamba. Később, alsós koromban már hegedülgettem is, mert elkezdtem zeneiskolába járni, és el kell mondanom, hogy a beiratkozás csak rajtam múlott. Elég szegény családba születtem, a szüleimnek eszükbe sem jutott zeneiskolába íratni, viszont amikor az elemi iskola második osztályába íratott anyám, akkor a teremben ott volt Pintér Imre tanító bácsi is, és megkérdezte anyámtól, nem akar-e engem beírni a zeneiskolába is. Mikor én ezt meghallottam, el nem mozdultam onnan, míg anyám be nem íratott. Egyre mondta, hogy majd jövőre, kisfiam, meg majd meggondoljuk, de én nem mozdultam. Ritkán vagyok ilyen határozott, akkor voltam ennyire eltökélt, meg amikor leánykérőbe mentem. Szóval így beírattam magam a zeneiskolába, segített a család is, és elsőben a nagynéném fizette a költségeket. Az első éveket Csókán jártam, aztán már Zentára, ahol Barsi Jenő volt a hegedűtanárom, rá is nagyon szívesen emlékezem.

Ki biztatta arra, hogy a népzene felé forduljon, gyűjtőmunkába fogjon?

– Az elemi iskola azzal telt, hogy komolyan hegedültem, legalább napi egy órát gyakoroltam. Elfogadhatóan muzsikáltam, utána már olyan zenekarokban is játszottam, ahol a képzettséget tekintve zenei középiskolások is tagok voltak. Szabadkán jártam gépészeti középiskolába, ott beatzenét meg tánczenét muzsikáltam, akkor már gitáron, amelyen magamtól tanultam meg játszani. Nagyfényen muzsikáltunk bálokon minden hétvégén. Arra pedig, hogy elkezdtem gyűjteni a népzenét, dr. Burány Béla biztatott. Meghívott, hogy a Tiszából a Dunába folyik a víz című zentai népdalvetélkedőn hegedüljek az énekeseket kísérő zenekarban. Ez is felejthetetlen élmény és kihívás volt, mert az énekesek különböző hangfekvésekben énekeltek, és olyan zenészekkel kellett muzsikálnom, mint Verebes Gyurka bácsi, a környék egyik legjobb bőgőse, Laki József zenetanár, aki csellón játszott, Balassi Gyula, aki cimbalmozott. Burány Béla arra biztatott, hogy hegedüljek össze magamnak egy magnóra valót, és kezdjem gyűjteni a népdalokat, mert látta, hogy milyen a viszonyulásom hozzájuk. Megfogadtam a tanácsát, így kezdtem el gyűjteni még egyetemi éveim alatt Újvidéken. Az innen elszármazottaktól gyűjtöttem, egy kanász számadónál, Csordás Sándornál gyűjtöttem először, aki nagyon szép népdalokat énekelt. Később Bodor Anikótól is sok segítséget kaptam, ellátott lemezekkel, szakirodalommal, hogy mélyebben megismerjem a népdalokkal kapcsolatos tudnivalókat. Tóth Ferenc, az akkori Hungarológiai Intézet folkloristája is biztatott a gyűjtésekre, és a megírt dolgozatoknál abban is segített, hogy azok megfelelő formában jelenjenek meg. Közülük ma már senki sem él, hálás szívvel gondolok rájuk, mert ők vittek közel a népzenéhez. A gyűjtéseim kezdetén mindent, ami csak a kezembe kerülhetett, elolvastam Kodálytól, Bartóktól és a követőiktől, Vargyas Lajostól, Sárosi Bálinttól, de ez még mind nem volt elég. Valószínűleg mindenki találkozott már azzal az érzéssel, hogy ha valamit megtudunk egy dologról, még többre leszünk kíváncsiak, ha feltárunk valamit, vagy felfedezünk valamilyen összefüggést, akkor kíváncsiak leszünk a mozgatórugókra. Engem a népzenei alkotások változatai nagyon érdekelnek. A változatképzést a mái napig nagyon sok titok övezi, bár sok dolgot tudok már róla.

Fiatalember korában sokat muzsikált lakodalmakban. Ott találkozott-e olyan népzenei anyaggal, ami mentésre került?

– Persze, és aztán még sokszor megkértem az illetőt, hogy a lakodalom után énekelje el újra azt a népdalt. Ezek fontos és örömteli dolgok voltak, mert az élő, valódi formájával találkozhatott az ember a lakodalmakban. Ez sajnos ma már nincs így, ellaposodtak a lakodalmak. Néha feszültséget okozott a zenekaron belül, hogy szerettem volna a valódi népdalokat visszaénekelni a közönségnek, visszaadni az itteni értékeket, mert ezt fontosnak tartottam, úgy gondoltam, a zenész egy kicsit felelős azért, hogy mire táncolnak. Ez sokszor sikerült is.

Hogyan kerültek az énekelt versek az érdeklődési körébe?

– A valamikori Dolgozók hetilapnak a szélén néha verseket is lehetett találni. Egyetemista koromban ott akadtam rá Kovács Nándor verseire, egészen konkrétan a Megtört apa balladája című verse ihletett meg. Bennem maradt, és úgy éreztem, akkor lenne még jobb, ha énekelve lenne. Addig nem nyugodtam, míg nem találtam hozzá megfelelő dallamot, persze ez nem is az én dallamom volt, hanem valószínűleg az ismert hagyományos zenei motívumok összehozása. Így sikerült az első versem.

Milyen eredményeik lettek a gyűjtéseknek, a versek megzenésítésének?

– A mélyebb megismerés érdekében a gyűjtéseimet dr. Burány Béla tanácsára leszűkítettem. Eleinte népdalt, balladát, katonadalt, mindent gyűjtöttem, de leszűkítettem a kört, és később csak a vallásos énekekkel foglalkoztam. Két könyvem jelent meg e téren, a Harmatozzatok, egek 2004-ben, mely az észak-bánsági katolikusok vallásos énekeit tartalmazza, 2014-ben pedig a Nézzünk égre! című kötet, mely vajdasági kitekintésű, tehát még szerémségi gyűjtések is vannak benne. Tíz írást tartalmaz, és azokban jelennek meg az énekek. Ez tehát az egyik tevékenységem, amellyel a vallásos énekeket népszerűsítem, a másik pedig a vajdasági költészetet népszerűsítése. A megzenésített versek tekintetében is két kötetem jelent meg, az egyik a Versének (2006), valamint a gyermekeknek szóló Mit arat a holdsarló? (2009). Ezek kottákat és szövegeket tartalmaznak.

Mivel foglalkozik manapság, milyen tervei vannak?

– Nagy dolgokat nem tervezek, de nem tétlenkedem, és úgy érzem, soha az életben nem fogok unatkozni. Rengeteg az anyagom, amit rendszerezni kell, és az érdemeseket ki kell emelni, gondolok itt a népzenei gyűjtésekre. Ugyanakkor itt vannak a versek is, melyekhez zenét kell írni. Büszke vagyok arra, hogy 2017-ben felkértek, én írjak himnuszt a zentai emléktemplom szentelőjére, és úgy érzem, sikerrel megoldottam ezt a feladatot. Ami a mindennapokat illeti, ha hívnak valahová, elmegyek, hirdetem, népszerűsítem a vajdasági költészetet is, és a népénekeket is, ugyanakkor van néhány órám a középiskolában, arra is készülni kell, szeretek biciklizni, a Tiszára lejárni.