Na mëgállj, Bukovina!
„Mëgy a gőzös Pancsovára,
Odëscalchi igazítja.
Esik eső karikára,
Odëscalchi kalapjára!”
Amit akkortájt a reformkor néhány buzgó lelkű magyarja kigondolt s eltervezett, ma sem gondolhatnánk különbül. Mert elbuktuk ugyan a ’48-as forradalmat, de negyven év elteltével a magyar nemzet már ismét büszkén felszegte a fejét, s készülődött a millennium győzedelmes, méltó módon való megünneplésére. Már 1882–83-ra szép gondolatok és sokfajta ötletek fogalmazódtak meg vagy kristályosodtak ki a nemzetet éltető értelmiségiek kobakjában. A bukovinai Istensegítsen született, Pestre vetődött László Mihály lapíró mindig is azon munkálkodott, hogy népének hírét s kultúráját az egész ország megismerje. Bukovinai székely tájszavakat gyűjtött nagy lelkesedéssel (László Mihály: Bukovinai tájszók. Nyr. VI., 1877), és tanulmányokat jelentetett meg népéről (A bukovinai és moldvai csángók. Földrajzi közlöny, 1887). Esztendőig azon törte magát, hogy a bukovinai székelyeit s az őket a siculicidium után befogadó csángókat mentse is a pusztulás veszélyeitől. Szenvedélyes hangú újságcikkeket írt a kiszolgáltatottakról, és ő fogalmazta meg legelőször a Magyarországra telepítésük gondolatát is. Ugyan Pusztaszerre álmodott meg egy tágas falut a sajátjai számára: amely gondolatot az 1881-ben megalapított Csángó Bizottság az akkori igényeknek s lehetőségeknek alávetette, de kissé átformálva tette magáévá.
„Biztat a jövő, hogy ne hagyjuk elveszni keleti testvéreinket! Meg kell, hogy halljuk moldvai csángóink segélykiáltását oláh elnyomói ellen, nehogy ők is úgy elvesszenek, mint a besszarábiai magyarok. Ennek okáért adjunk a csángóknak iskolákat, tanítókat és magyar papokat: ha nem tudnánk őket betelepíteni, akkor így meg lesznek mentve. De a bukovinaiakat, kevesebben lévén, mielőbb hozzuk haza, telepítsük be! Ha nem akarjuk, hogy akár a muszka, akár az oláh elnyelje őket… Hogy ne csángjanak, csángáljanak tovább, mentsük meg őket! Méltó emléke lenne ez a cselekedet az ezeréves honalapításnak!”
László Mihály oly népszerű lett ezzel a gondolatával, hogy a híres történész, Szádeczky Lajos is Bukovinába s Moldvába látogatott, ahol útijegyzeteivel tovább csiholta a gondolatot, megnyerve érveivel sok értelmiségit: Jókai Mórt, az írófejedelmet, Odescalchi Artúr herceget, Benedek Eleket, a nagy népmesegyűjtőt. Somsich Pál képviselőházi elnök, Szapári Gyula pénzügyminiszter, Nagy György kormánybiztos és Tisza Kálmán miniszterelnök jóindulatát is, akik az osztrákok sanda gyanúját, a diplomáciai zűrt s a felesleges magyarázkodást megkerülve, a Csángó Bizottság megszervezését ajánlották. Ez aztán független szervezetként megalakult, s igen rövid idő alatt mintegy 50 ezer forintot gyűjtött össze: közadakozásból! A lelkesültség 1883-ban hágott a tetőfokára, amikor Odescalchi herceg Szádeczky Lajos történész és Benedek Elek újságíró kíséretében megérkezett Bukovinába. Ekkori kiküldésükkel az elvándorlás beütemezését és szabályozását ellenőrizték, így végre megindulhatott a modern kori elcsángálás. A háromtagú bizottság igencsak meglepődött! Előbb megijedt, s majdnem elmenekült: végül azonban mélységesen megilletődött a március 18-ai fogadtatásán. Bukovina székely magyarsága akkora lelkesültséggel ünnepelte érkezését a vasútállomáson, hogy ilyent még Pesten sem láttak. Lovas bandériumot szerveztek a tiszteletükre! S akkora, magyar zászlókkal felszerelkezett éljenző tömeg fogadta őket, hogy már-már azt hitték, a szeretetükkel nyomják őket agyon.
Volt azonban valós ijedelmük is, mert a jelentkezők névsora a tervezett ezer főnél jóval több lett, s ez ellen ellenvetést tenni ilyen szívélyes fogadtatás után már nem illett. De biztosan nem is akartak e hirtelen tömegesség ellen szólni, mert máris a szívükbe zárták ezt a kicsiny, emberhitű népcsoportot. Odescalchi táviratozgatni s utólag intézkedni volt kénytelen, és nagy ügyeskedésekkel érte el, hogy engedélyt és megbízatást nyerjen az összes jelentkező telepesi behozatalára! Akkora öröm érte az ötfalu telepesi küldöttségét, hogy azt elmondani nem lehet. De ólomsúlyú tehertétele is volt a dolognak! Mert midőn március 30-án kigördült az első, legfőképpen andrásfalvi telepeseket szállító vonat a hadikfalvi állomásról, mintha minden búcsúzkodó megbolondult volna egy kicsit. Ünneplő, zokogva ziháló s könnyezőn nevető zászlós tömeget lehetett látni a távolodó vonaton. S a vasútállomáson egy másik integető, jajszóval küszködő, elkeseredett gyalogos tömeg toporgott tehetetlen: az elhagyatottság hidege rázta az otthon maradottakat. Ott lapított közöttük az ördög is, ki megfeledkezve magáról s a küldetéséről, maga is szűkölni kezdett, s elpityërintëtte magát. A váratlan meghatódástól még neki is kicsordult a száraz könnye! De bizony elszégyellte magát, s hamarjában elkotródott az állomásról. Ha valaha is voltak érzelmei, azokat sikeresen rejtegette, eldugaszoltan tartogatta magában.
A krónikák valahogy így szólnak
Az első kigördülő vonat Hadikfalváról március 30-án 600 andrásfalvit vitt magával. Április elsején szünet volt, mert kegyetlen góbéság lett volna, ha tréfával ütik el a legőszintébb érzelmeiket. De 2-án már seregestül, 900 istensegítsi s fogadjisteni székelyt, 3-án rögtön utánuk majd 700 hadikfalvit vitt magával a trén. Addig pontosan 2200 főt, vagyis 1150 férfit és 1050 nőt és gyermeket. Őket a magyarországi állomásokon hatalmas éljenzéssel és sorozatos megvendégelésekkel, ajándékozással fogadták a helyiek, végül Szegeden hajóval szállították le őket a Dunán Pancsovára. Őket rögtön ott telepítették le Hertelendyfalva s Naggyörgyfalva (a későbbi Sándoregyháza) erdős és semlyékes területén.
Ezzel az áttelepedés nem ért véget, mert április 18-án, amint az éjjeli fagyok megszűntek, Istensegítsről 41 gazda indult útnak a vagyonkájával, fedeles szekereivel, pereputtyostul. Ők Erdély úttalan útjain, a Jóisten segedelmével, másfél hónap után értek célba csak.
Majd a Csángó Bizottság az első betelepítéssel befejezettnek vélte a feladatát, feloszlatta magát, s egy csángó magyar egyesület létrehozásával folytatta a kitelepítést. Ezek után május 7-én Józseffalva alig nyolcszáz lakosa közül indult meg összesen 220 lélek: Istensegítsen át, Andrásfalvára átszállással. A többi faluból is csatlakoztak még hozzájuk, akik hátramaradtak. Ekkor utólagosan még 442 hadikfalvi is csatlakozni akart hozzájuk. De őket már 150 főre redukálni volt muszáj. Úgysem fértek volna fel az utolsó különvonatra, amely végül Szucsávából indult mintegy 900 emberrel. Na, akik utoljára mentek ki, pórul is jártak, mert őnekik kitalálták az Al-Duna hetedik öblözeténél Gyurgyova-Rádayfalvát, ahol szinte minden évben szépen kiöntötte őket az ár. Erre mondták a rosszmájúak: „Csakës akkor tanulhattak mëg úszni a székëlyëk!” Ők csak később, sok kínlódások után települhettek fel északabbra, a Temeskubin határában lévő felföldre, a mai Székelykeve helyére.
A csángóláz őszig eltartott. Szeptemberben érkezett Hertelendyfalvára még vagy 150 andrásfalvi szekeres. Ekkorra szinte az egész református hitközség az egykori vojlovici erdő mentén telepedett le, velük emelkedett 4000 főre, s ért a végére az első betelepítés.
Akkor látták meg, hogy az új hazában sem fenékig tejfel az élet, amikor felvették a gerincet ropogtató, tenyértörő munkát. „Na mëgállj, Bukovina!” Volt, aki az első gyötrelmes esztendő után tavasszal egy csupor tejfelért eladta a feltöretlen ugart, amit szántóföldként osztottak ki neki, és szépen alattomban visszaszekerezett Bukovinába, mert „az otthoni nincstelenségët mégëscsak jobban lehetëtt szépítgetni”. A többség mégis kitartóbb volt, s megült a Duna mentén. A türelmesek töltésépítők lettek: hogy szó ne érje a ház elejét, derekasan állták a sarat.
