Péter apja erdőmérnök. Hivatása elnevezéséből is érzékelhető, hogy természetszerető ember. Ismeri a fákat, füveket, virágokat, az erdők lakóit. Péter már kicsi korától kezdődően sokszor csatlakozott apához, s együtt járták ilyenkor a fák közötti ösvényeket. Legtöbbször a kanyargós szűk utacskákon kerékpárral közlekedtek. Apa sokszor leszállt a nyeregből, ilyenkor gyalogosan tolta a járművet. Néha Pétert is leemelte a gyermekülésből, ilyenkor boldog futkározásba kezdett a fiúcska. Boldogságában néha hangosakat sikoltott, ilyenkor száraz avarcsörgés hallatszott a bokrok közül.
– Mi zörög, apa?
– Valami állatok menekülnek, mert megijedtek a hangodtól.
– Félnek tőlem?
– Bizony.
– Én nem bántom őket. Én szeretem az állatokat.
– Ők a biztonságot keresik. A csöndet.
Péter megjegyezte magának apa tanítását.
Ezután halkan beszélgettek egymással, így kevés menekülő akadt a környezetükben.
Erdőkerüléseiből hazatérve apa mindig hozott Péternek valami meglepetést. A fiú már a bejáratnál várta a hazatérőt. Így volt ez esetünkben is. Péter a verandán állt, amikor apa megérkezett az erdőszéli házba, mert az erdő gazdája mindig a fák társaságában élt.
Apa garázsba állította a terepjárót, s Péterhez tért a verandára.
– Apa, mit hoztál nekem?
– Mit ám? – nevetett titokzatosan apa. – De mit ám? – nézett fia szemébe, s lassan a válláról lógó vadásztarisznyájába nyúlt.
Péter izgatottan leste, mit is varázsol elő apa a tarisznyából.
– Különös kincsre leltem – mondta apa. – Egy medvebocsra.
Péter nyúlt a csomagocskáért, de apa nem adta a kezébe.
– Meg kell tisztítanunk őt, Péter, csak akkor foghatod kézbe!
