Nemrégiben egy közkedvelt színművésznővel készült interjúban olvashattunk a művésznő pályájának kezdetéről, vagyis arról, hogy miképpen került a világmegváltó deszkák közelébe – ahogyan a szövegben fogalmaztak. Ezzel a kifejezéssel hasonlóan jártunk, mint nem sokkal korábban a tevével és a tű hegyével: ugyan következtetni lehetett arra, mit szerettek volna mondani, mégis úgy éreztük, hogy valami nem stimmel a szerkezettel. Valóban ismerünk állandósult kifejezést deszkákról és a világról, az azonban nem pontosan így hangzik.
A színházról szólva igen gyakran találkozunk a világot jelentő deszkák kifejezéssel, amely a színpadra vonatkozik: az ismertség, a hírnév, sőt akár a nemzetközi karrier felé is vezethet valakit a nyilvános fellépés, azaz a világot jelentheti. Hagyományosan a színházra vonatkoztatjuk, de nem kizárólag, hiszen használják a zenei pályát választókra is. A kifejezés a stílusértékét tekintve választékos, ugyanakkor közhelynek is minősítik. A meghatározás szerint a közhely általánosan ismert, minden eredetiség nélküli mondás, azaz gyakori, közönséges, elcsépelt kifejezés, másképpen frázis. Kemény Gábor szerint a kérdéses szókapcsolat verssorból szállóigévé, majd közhellyé alakult: „A költői kép közhellyé válásának egyik legfontosabb útja a szállóigén keresztül vezet. A szállóige önállósul, a kép kiszakad a szöveg összefüggéséből, s emiatt a szerző és az eredeti környezet, azaz a forrás is feledésbe merül.” Tudván, hogy a legeredetibb mondás is közhellyé válhat idővel, nem csodálkozhatunk azon, hogy egy választékos stílusúnak minősített mondás, mint a világot jelentő deszkák, végül is közhellyé, elcsépelt frázissá vált. Mivel azonban továbbra is állandósult kifejezésnek számít, a tartalmán, a formáján nem változtathatunk, mert azzal értelmét veszíti.
Mondanunk sem kell, hogy nem ritkák a világot tartalmazó (állandósult) kifejezések. Maga a világ szó is többjelentésű: jelentheti a mindenséget vagy annak egy összefüggő részét; az egész Földet a rajta levő természeti és társadalmi alakulatokkal együtt; a valóságnak érzékelésünk körébe eső jelenségeit, azt, ami az embert körülveszi; az emberi társadalmat és életét, küzdelmét; vallási értelemben az anyagi dolgok összességét stb. (És a ’fény, fényforrás, világosság’ értelmezésről még nem is szóltunk.) Így hát se szeri, se száma a világos kifejezéseknek: a világ végezetéig; amióta a világ világ; azért nem dől össze a világ; kifut a világból; a világért sem; egy nap nem a világ… Közöttük tekintélyes helyet foglalnak el az állandósult szókapcsolatok: éli világát; így múlik el a világ dicsősége; rajta van a világ szeme; szép új világ; kuruc világ; a világot jelentő deszkák stb.
A szólástárakat és a szóláseredet-kutatásokat böngészve, ezek mindegyike érdekes történetet rejt, akárcsak a kiindulópéldánkul szolgáló szókapcsolat. A világot jelentő deszkák kifejezés forrása Friedrich Schiller A barátokhoz című, 1803-ban született versének egyik sora: die Bretter, die die Welt bedeuten. Költeményében a szerző úgy véli, hogy „a mienknél szebb kor is volt”, és bár „tűrhető vidék ez”, a világjárta vándorok beszámolói szerint az élet pezsgőbb az olyan tájakon, mint a Temze partja vagy Róma. Majd megállapítja: Másutt tán nagyobb dolgokra látni, / Mint minálunk – életünk parányi; / Újat – sose lát a nap. / Hisz a világot jelentő deszkák / Higgadt bölcsességgel idehozzák / Minden korból mindazt, ami nagy. / Merő ismétlődés csak az élet, / Örök-ifjú a fantázia; / Csak a sehol-se-volt események / Nem avulnak el soha!
A vers Eörsi István fordítása (kötetben 1977-ben jelent meg), a világot jelentő deszkák kifejezés azonban ennél korábbról ered – pontosan nem tudni, mikor keletkezett, de például a Figyelő című folyóirat egyik 1872-es számában a színitanodával kapcsolatban olvasható a következő megállapítás: „A színiképezde tagadhatatlanul jó befolyást gyakorol színiviszonyainkra, amennyiben sokkal több és jobban kiképzett erőt nyernek általa a világot jelentő deszkák.” A szállóigét Trencsény Károly a Magyar Nyelvőr 1899-es XXVIII. kötetében A német nyelvből meghonosult szólásmódok című írásában közli a „meghonosult és megtartható szólásmódok” között. Tanulmányában Tóth Béla Szájrul szájra – A magyarság szálló igéi című gyűjteményére hivatkozik, amely 1895-ben jelent meg.
Érdekesség, hogy Szenvey József 1827-es fordításában még nem jelenik meg a szállóigévé vált verssor. A kérdéses versszak ott a következőképpen hangzik: Más helyeken nagyobb dolgok történhetnek, / Mint nálunk mezején a’ keskeny életnek – / A’ nap ujat itt nem lát virágzani; / De látjuk nagy ’s dicső lelkét az időknek / Roppant tárházában a’ világjegyzőknek / Csendes oktatással eliramlani. / Mindennek az élet csak tenyésztő fénye, / Örökké virágzó csak a’ képzelet; / A’ mi még sehol és soha nem történe, / Csak az nem ér soha fonnyasztó telet.
A világot jelentő deszkákhoz egy magyar anekdota is kapcsolódik:
Jászai Mari vidéken vendégszerepelt. A partnere csapnivalóan gyenge színész volt. Jászai a próbán küzdött vele, tanította, magyarázott neki – eredménytelenül.
Este, az előadáson sikerült is elrontania a nagyjelenetet. Előadás után így fakadt ki a művésznő:
– Mondja, kérem, miért lett maga színész?
– Mert ellenállhatatlan vágyat éreztem a világot jelentő deszkák iránt.
Mire Jászai komor királynői fenséggel válaszolt:
– Akkor miért nem lett asztalos?
