Kivételesen szerencsés alkalom, amikor olyan tanácskozáson vehetünk részt, amelynek fontosságáról évek óta beszélünk, és amelyről azt gondoltuk, belátható időn belül talán nem is jön létre. Megbeszélés volt ez mindarról, amiről az utóbbi években írásaimban foglalkoztam. Kiválóan megszervezett rendezvényen vehettem részt, ami jószerével rácáfolt korábbi borúlátó hozzáállásomra. Mondanom sem kell, nem kis örömömre.
Legyen közkincs a népdal! címmel szervezték meg ezt a tanácskozást, Bodor Anikó emlékének adózva. Neves néprajzkutatónkat éppen nemrég idéztem. Az ő nyomdokaiban haladva és kutatási eredményeit figyelembe véve igyekezett ez a megbeszélés olyan támpontot adni a jövőbeni oktatási formának, amely a népzeneoktatás alapjait teremtheti meg Vajdaságban. Végre napirendre került a szervezett népzeneoktatás témája. Mindenki tisztában volt azzal, hogy nem kis feladat lesz az irány és az útmutatás meghatározása. Biztos vagyok benne, nem az volt a cél, hogy a konferencia végére kész tervekkel rukkoljanak elő a szervezők és a meghívott résztvevők. Tekintsünk úgy erre a megbeszélésre, mint vitaindító rendezvényre, mint első lépésre a megvalósítás útján. Őszintén bízom benne, hogy a szavakat majd tettek követik. A résztvevők között szétnézve megnyugtató volt látni a sok fiatal szakembert, és nyugtázni a biztos folytatás tényét.
Több előadó többféle módon közelítette meg a kérdést. Saját szakterületükön elért eredményeikről beszéltek, és arról, hogy milyen módon és milyen formában lehetne mindezt a tudást átadni az utánunk következő nemzedékeknek. Volt, akivel egyetértettem, és volt, akivel nem. Bárki elmondhatta véleményét egy-egy meghallgatott előadás kapcsán. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. A megbeszélés kimagasló és példamutató erénye és egyúttal a résztvevők vitathatatlan érdeme, hogy mindenki türelmesen meghallgatta a másikat. Kotta vagy hangzó anyag? Milyen tantervet kell kidolgozni, hogy az átadásra szánt anyag a legkönnyebben eljusson a célzott korosztályhoz? Le kell-e másolni, át kell-e venni a már jól bejáródott magyarországi módszereket? Vagy oly módon kell azokat megformálni, hogy használható lehessen itt, Vajdaságban is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel a kerekasztal-beszélgetésen. Ha volt is vita, az észérvek mezsgyéjén végül minden a saját medrébe került. Ez lehet mai korunk egyik olyan sarkalatos pontja, amit meg kell tanulnunk. Meghallgatni egymást. Idézzük csak fel homályosan derengő emlékeink között, hogy milyen is ez. Mert a közelmúltban, még emlékszem rá, nem kellett azzal foglalkoznom, vajon kinek és mit mondhatok. Ismertük egymást, és tudtuk, ki mit gondol egy-egy témával kapcsolatban. Ennek ellenére jókat tudtunk csevegni bármiről. Ettől volt izgalmas az együtt töltött idő és a beszélgetés. Sajnos, ez egy ideje már nem így működik. A legfőbb oka, amiért újra kell tanulnunk ezt a készségünket, hogy már ma le tudjunk ülni egymással egy asztalhoz, hogy ott folytathassuk a beszélgetést, ahol valamikor abbahagytuk.
Vajdaság népzenei életéről és annak kezdeteiről beszélve sok szó esett a citeráról. Arról a hangszerről, amelyik még ma is ott porosodik nagyon sok padlás eldugott zugában. Már az ötvenes években elkezdődött a gyűjtőmunka, és nem sokkal később megkezdődött, heti rendszerességgel, az a rádióműsor, amely ma is hallható székvárosi rádiónk hullámhosszán. Nem kis eredmény ez. Közben több kimagasló zenész és zenei szakember nőtt fel vidékünkön. Ki itt maradt, ki elment. De ez a hangszer, a citera, ma is olyan elszakíthatatlan kapoccsal köti őket vidékünkhöz, amelyen nem fog az idő rozsdája.
A tanácskozáson előkerült egy kép, egy korabeli újság hasábjairól kimásolva. A csantavéri iskola citerazenekara volt rajta, még 1964-ből. Képi bizonyossága annak, hogy milyen komoly munka folyt régi iskolámban abban az időben. Azok a pedagógusok még ismerték a falut, és igyekeztek tenni érte valamit, hogy mégse tűnjön el a citeramuzsika az idő sodrásában. Aztán lassan véget ért az aranykor, és ezek a kivételes pedagógusok, akik szívükön viselték a hagyományőrzést, egyenként nyugdíjba vonultak. Utánpótlás híján sajnos minden munkájuk feledésbe merült. Csak itt-ott bukkan elő az emlékük, mint most ezen a szakmai megbeszélésen. A falu talán még emlékszik rájuk és azokra is, akik diákként részesei voltak ennek az időszaknak. Azokra a gyerekekre, aki ott állnak a képen, egy-egy citera mögött, és önfeledten muzsikálnak. Vajon mi lehet ma az egykori diákokkal? Előkerül ma is a citera valamelyiküknél? Hol lehet ma az a sok citera? Előkerülnek-e valaha, és lesz-e, aki majd megszólaltatja őket?
