Iskolai szakmunkatársként legtöbbször akkor találkozom személyesen a gyerekekkel, amikor valami miatt kisebb-nagyobb probléma merül fel velük kapcsolatban. Nehézség a tanulásban, magány, magaviseleti gondok miatt keresnek elsősorban a kollégák. A tapasztalat azt mutatja, sokszor elég egy-két alkalommal időt szánni a tanulóra, meghallgatni őt, odafigyelni rá, máris enyhülnek a panaszok. A gyerekek sokféle nehézséggel küzdenek az életükben, és ezek a nehézségek – semmivel sem kevésbé, mint a felnőttek esetében – különbözőképpen mutatkoznak meg. Van olyan diák, aki visszahúzódó, más agresszív, erőszakos, pofátlan viselkedést mutat, romlik a tanulási teljesítménye, esetleg hazudozik, másít. De az iskolaév vége felé egyre többször derül ki, hogy a gyerekekben fokozódó feszültség oka nem más, mint a családi elvárás a jobb év végi teljesítmény érdekében. A tanulók belsővé teszik a szülői elvárásokat, és egyértelmű számukra, hogy ezeknek meg kell felelniük. Színötös, kitűnő bizonyítvány, ne legyen hármas. Vuk-diplomát terveznek már az ötödikesek, mert szüleik szerint ez az egyedüli út az erősebb középiskola, a jó egyetemi végzettség és a felnőttkori jólszituáltság megvalósítása felé.
Hiába jelenik meg cikkek tömkelege és kutatások garmada arról, hogy a bizonyítvány nincs összefüggésben a felnőttkori boldogulással, a szülőként mégis úgy gondolhatjuk, ha nem teljesíti a gyerekünk az általunk elvárt minimumot, akkor esetleg romba dől a jövője. Ez óriási lelki terhet jelenthet a gyerekeknek, és még akkor is, ha egyébként lazán képesek lennének teljesíteni az elvárásokat, egy ekkora felelősséggel a nyakukban ez sokszorta nehezebbé válik.
Nagyon fontos elengedni az ezzel kapcsolatos félelmet. Mindezt csak az a tévhit váltja ki, hogy a gyerekből nem lesz semmi, ha nem lesznek jó jegyei és megfelelő papírja a jó iskolai végzettségről. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy akkor mostantól ne is törődjünk a gyerek iskolai életével, hanem azt, hogy a gyerek személyiségével és aktuális fejlettségével összehangolt elvárásokat kell felé támasztanunk, amelynek teljesítése nem áll tőle fényévekre. Ugyanúgy, ahogy a túl nagy, a túl kicsi elvárások sem állnak a gyerekek fejlődésének szolgálatában.
Vannak olyan tanulók, akik kiemelkedő teljesítményekre képesek, ám önállótlanok, vagy nincs kitartásuk, esetleg könnyen elterelődik a figyelmük, nehezen motiválhatóak a tanulásra. Ezeket fölismerve két lehetőség áll előttünk. Az egyik az, hogy amit kihoz ebből a helyzetből, azt értékeljük, és megdicsérjük a kettest is, vagy a másik, hogy időt, energiát szakítva segítjük őt abban, hogy megkapja a nehézségek kompenzálásához szükséges módszereket, eszközöket, és így váljon lehetővé a jobb teljesítmény. Mindkét esetben jobban segítjük elő a gyerekek egészséges énképének kialakulását, mintha csak hajtjuk a minél jobb eredmény irányába.
Nem kell eldönteni óvodában, hogy milyen egyetemre iratkozik majd a család büszkesége, még akkor sem, ha háromévesen százig tudott számolni. Mindennek eljön az ideje, a középiskola kiválasztásának is, és attól még senkinek nem omlott össze az élete, hogy nem egy külföldi híres egyetemre került be, hanem egy másikba, nem olyan ismertbe. Viszont a felnőttkori személyiségzavarok, a depresszió, a párkapcsolati problémák és az egyéni elégedettségérzés nagy összefüggést mutat a szülő-gyerek kapcsolattal, az elvárásokkal és a neveléssel.
Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt ebben sem, de odafigyelve a gyerekekre, könnyen észrevehetjük, ha túl nagy terhet pakolunk rá. Ilyenkor gondoljuk át, hogyan segíthetünk, könnyíthetünk a helyzetén. Sokszor tényleg az a legkézenfekvőbb megoldás, ha nem idegeskedünk azok miatt a fránya jegyek miatt. Nem kell mindenkinek színkitűnőnek lennie, sőt sok hármas mögött több munka van, mint sok ötös mögött. És erre is lehetünk büszkék!
