12.
Levelek, lapik mire lehullnak
„Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók hazatelepítéséért kezdett és végigcsinált akciónak…” A héttagú Csángó Bizottsághoz csatlakozott ifjú újságíró, Benedek Elek még derűlátóan s lelkendezve írt a bukovinai székelyek első kitelepítéséről.
„Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, rendeződik majd a telepesek helyzete” – ez volt az ígéret. De a szabóasztal fiókjából előkerültek a kitelepültek másféle vélekedései, mert a nagy örvendezések után őnekik máris komoly túlélési nehézségeik lettek. A levelezések, amelyeket a Bukovinában ragadt hozzátartozókkal folytattak, lázas időszerűséggel s komoly feszültségi alappal szakadatlan zuhogtak, mert mint utóbb kiderült, a hirtelen megváltoztatott vagyoni viszonyok végső elrendezése évekig is eltarthatott. A bonyolult kölcsönök, meg nem adott vagy immár meg nem adható forintok, hevenyészett szóbeli s írott, tulajdonjogi váltásról szóló kontraktusok, a sűrű, de nem eléggé gyors levélváltások közepette az első hónapokban, sőt az élhető körülmények megteremtését szolgáló első esztendőkben mintha csak az anyagiak rendezésének kínos kivárásaival íródtak volna. Hertelendyfalváról Kurkó Lőrinc fogalmazótehetségének s írnoki közreműködésének köszönhetően vitte a posta Bukovinába a híreket. S hogy e levelek kinek a kezébe jutottak? Legelőször az Andrásfalván a postással összejátszó sánta ördög vizslatta s tanulmányozta át őket, kinek egyszeriben rettentő nagy buzgalma lett tenni akarásban! Átmenetileg megüresedett a falu vezetőségének két posztja, mert felmondott a régi jegyző, s kivándorolt a falu addigi bírája is. Az ördög e zavaros időszakban a zsarnoki természetét ügyesen rejtegette, s addig mesterkedett, nyájaskodott, míg – szerencsére nem túl hosszú időre – ő lett a falu új bírája. Ekkor a kellemeset a hasznossal összetette, s a községházából rögvest a kocsmába helyezte át a hivatalát, mondván, hogy amaz túl dohos. Minthogy már otthonos volt, onnan már sebtében igazította az emberek sorsát: tanácsokat osztogatott, hivatalos iratokat kért el tőlük, belelapozott s beleavatkozott az ügyeikbe, megint adósarcot vetett ki, de egyébiránt mindenfélébe beletenyerelt, amiből hasznot húzhatott…
Még be sem fejeződött az elvándorlás, máris az uralma alá hajtotta a falu megmaradt lakosságát. A legtöbb falubeli alig vagy kevésbé értett a betűvetéshez. Az egymástól elszakadt családok s falubeliek, hogy tartsák a kapcsolatot, sűrűn kezdtek el levelezni, ő meg ügyes szó- és tollforgató lévén levélírásokat is elvállalt. Hozták is egyre gyakran neki az „éveget”, mert pénzzel ritkán tudtak fizetni. Mondani sem kell, hogy az ördög így első kézből tudott meg mindent, ami csak érdekelhette. És mivel a válaszleveleket is legfőképpen ő olvasta fel s válaszolgatta meg, cselesen hazudozott, nem átallotta elferdíteni a dolgokat. Füllentős leveleket írogatott. Mely írások tartalma a megérkezésük után változott meg csudálatos módon: de ez csak jóval később, évek múltán derült ki, amikor a levelek szavatossága már lejárt…
Megérkezett most az andrásfalvi rokonsághoz egy várva várt hertelendi levél:
„Most én szólok, Fábián Jóska, këndhëz, bácsi, Balog Bálint! Igën szépën kérëm këndët, hogy mihent mëgkapja a forlmaktot és ezën levelet, és a pénzt kikapja a kasszából, hát mingyá küggye ki azt a pénzt, mert igën nagy szükségëm van arra százötven forintra, mert vëttem a szárcsovai határon három láncz fődet és felet, és a hërtelendi határon három fërtáj fődet és házat készën…”
Kiforgatta a levél tartalmát, majd a neki diktált választ is az ördög:
„Fábián Jóska ëcsémhëz szólok, Hërterlendyfalvára. Tudatom veled, kedves ëcsém, hogy mëgértëttem az üzenetët, s igëncsak furcsánlottam. De örvendëzünk mü minnyájan, hogy tüktököt a szërëncse s a jólét végre mëgkörnyékëzëtt. És hálássan köszönöm nekëd, hogy mëgsëgéjtesz. Me’ itt Andráson most még igën nagy az ínség, maholnap nekëm s a családomnak se lëtt vóna mit ënnünk. Azt izenëm, hogy a százötven forint ügyit elintéztem az általad mëgfogalmazottak szërint. A bíró úr, ki e levelemët most mëgfogalmazni këgyeskëdik hejëttem, sëmmisnek nyilvánítja a forlmaktot, amint kérted. S a falunkak adományozott százötven forintokból, mivel nekëd, kedves ëcsém, reá szükséged nincs, abból a felit jólelküen nekëm odaadta, s ahogy rendëlkëztél, úgy a másik részit a közjavára fordítá, s a hivatali kaszliba eltëvé. Maradok őszinte testvéri szeretetvel, s tisztëltetëm a családot, Balog Bálint bácsid.”
„Kedves bácsi, Balog Bálint! Nem értëm én ezt az egészet, s most csak keserüségvel izenëm, hogy ha magik ily csúfságot űznek belőllem, az nem valami üres tréfálkozás, hanem csak a régi haragosság fëlelevenëdése okán lehet, mit jómagam nem reméltem. De aszt a vitát ëgyszër mán lezártuk vót, hogy ëgy fél fácsa fődet régi tartozás miatt, visszavëttem këntëktől akkor az andrásfalvi alsó parcëllából. Az mast nem këllene hogy oka lëgyën a csúfondárosságának. Most mire fël? Mü itt igëncsak ëssze këll húzjuk a nadrágszíjunkot, alig élünk. S a hërtelendi három fërtáj főd s a ház hamarjábol el ës repülhet, ha nem kapom mëg időre azt a százötven forintot! A formaktot këntëk csinálják vissza azannal ahogy volt, me ha nem: én Fábián Jóska, isten láttya a lelkëmët, akárhogy ës, de fëlmënyëk Bukovinába. De akkor bácsim, a maga vagyonkáját ës visszapërëlëm, mit annak idejin átengedtem këntëknek a közös házrészből. A százötven forint sürgőssen këll, me ha nem ér időben, odaveszik mindën. Me’t az itteni bank nem az a bank, kivel ëgyezkëdni lehet úgy, mint a Radócival, s ez a pénz se olyan, mint más pénz. Mert eszt arra napra, melyikre van termén, akkorra ha le nem tëszëm elébik, hát odavész mindënëm. Esdekëlve kérëm këntëkët, bácsi, még ëgyszër, ha sok volt a pálinka, vagy ha mëgsértëttem volna valaha bármivel, vagy ha a napokba’ ëpp bolondgombát ëvëtt volna otthon, akkor ës: kíméljën mëg a rossz tréfától… Hogy mijent mëgkapja eszën írást, akkor a főd alól ës teremtse elé aszt fortmaktot! S minnyá küldje a százötven pénzët ës. Me ha nem, esküszöm az élő istenre, háborúságot okozok. De legëslegelébb, kérve kérëm, ne játszadozzonak mostand velünk. Ne akarjuk a bajt. Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, tetőt këll tënnëm a család feje fëlé mindënképp: hajlék nélkül ez itt a pusztulat… Most ës, mind mindég, friss jó egésségët kívánok én, Jóska, këntëknek, az egész házi családjával ëgyütt – az isten áldja mëg minden javaival, s küggye mán azt a pénzt, de rögvest…”
„Most én szólok, Balog Bálint, hëzzád, Jóska ëcsém, aki most avval hívelkëdsz, hogy Hërtelendën te lëttél az ëgyik nagygazdag. Nem ëjen dicsekvőnek üsmertelek. Mü természetëssen örvendünk a szërëncsétëknek, de izentél mást ës. Tunnotok këll, hogy mü soha nem szóltunk mëg tüktököt. Ha esetleg valaki más, de tü mëg ne csináljatok Krisztusból bohócot. Ha harakszotok valamijétt, hát ne rëjánk. Az értesülés rossz irányból jött, biztos vót hamis. Én, Balog Bálint soha nem montam ojjat, hogy tü hazátlan bozgorok lënnétëk, s hogy sírva s könyörögve fogtok tü még ide visszajőni…
S mit akarok még mondani, mán ëccër mëgköszöntük vót aszt a százötven forintot. Mint mondottam vót, abból felit mü kaptuk, s mán jórészt el ës kőtöttük, me a bojér visszakövetelte aszt az előlegët, mit tavaly télire közössen kértünk tölle – s ő szivességből kőccsön adott. Mint mán izentem vót, maradék másik fele bíró uramnál jó célra forditandólag kasszájába került. De bíró uram, ki ezt diktálásomot írja, mast mondi, a hivatali titoktartás nem ëngedi, hogy eszt firtassuk… Most még csak arra híjnám fël, ëcsém, a figyelmedët, hogy éngëm se a száraz ágról szakajtottak, s nem kéne tovább erőltetnëd a vagyonka széthúzását. Van nektëk most elég, ahagy izented, tán több ës a soknál. Békesség kedvijétt, utójjára mondom, hogy mü mán innen Andrásról ki nem mozdulunk. S ezétt a házunk eladni nem këlletik, a pár fácsa fődtől mëgszabadulni se fogunk, s több pénzt mü mán nem kűdhetünk: ami a mëhink, az a mëhink. S most mán mindenki maradjon ott, hová való, kalapálja ki a kapája élit, s üljön mëg a jóravaló seggin! A jóisten mëgsegit mindënkit, ki kéri tőlle.
Ebből a përlekëdésből, ëcsém, én mostan kiszállok, s reménylëm, hogy szitokszó többé a szájadot el nem haggya. S ha az életben mégës ësszetalálkoznánk, vagy tisztességvel mëgkövetsz! Vagy mënyën a bicskázás, hogy kiderüjjön, kijjé az igazság. Isten éngëm úgy segéljën! Levelezést ezënnel bézárom, s örökre. Maradok tisztësségvel:
Balog Bálint andrásfalvi lakos”
A levelezés itten megakadt, s nagy sóhajok, nyögések, töprenkëdős hallgatások után, hosszú évek elteltével indult meg csak akadozva újra, amikor is kiderítette az egymást késve megkereső rokonság, hogy egykor valaki hamis üzengetésekkel félrevezette, s furmányos válaszlevelekkel lépre csalta őket.
lapik: falevelek
éveget: pálinkás flaskát
forlmakt: meghatalmazás
szárcsovai határon: tárcsói (Starčevo) határban
termén: határidő
